2.fejezet 25.rész(47.rész)

   Felemelt a földről és sétált velem a karjaiban pár percet. Leültetett egy padra, ahol barna szemeivel figyelte, mikor nyugszom meg. De én nem akartam megnyugodni. Ki akartam magamból adni mindent.
- Miért nem szóltatok róla? - kérdeztem megtörölve az arcomat.
- Ezért. - válaszolta egyszerűen, mire megráztam a fejemet.
- Tudod, így jobban fáj. - néztem el egy másik irányba.
- Nem akartuk, hogy valaha is tudj róla. - rázta meg a fejét. - Viszont a tegnap este után muszáj volt elmondania neked. Tudnod kellett az okáról, ehhez pedig elengedhetetlen volt, hogy tudj Emilyről. Nem gondolta, hogy meg is keresed, akármennyire is ismer téged.
- Ez akkor sem változtat a tény álláson, Calum. Milyen meglepő, hogy szinte pont úgy nézek ki mint az ex barátnője.
- Ez semmit sem jelent. Külsőleg lehet, hogy megegyeztek, de belsőleg.. teljesen eltérőek vagytok. Egy olyan lány mint Emily túl félénk ahhoz, hogy megmondja Ashtonnak, hogy egy seggfej. Ellenben veled.
- Viszont ez semmit sem jelent. Ashton gyakorlatilag nem tette túl magát Emilyn, ezért kellettem én.
- Ez marhaság. - tiltakozott még mindig. - Veled maradt amikor Miamiba költöztél. Mikor egy másik kontinensen voltál. És nem jelent semmit?
- Csak azért mondod ezeket, mert a barátod. Várt rá két évet, majd elszöktek Sydneybe, nem tudok felmutatni bármit is a kapcsolatunkból ami übereli a kettejük hét éves kapcsolatát.
- Tényleg így gondolod? - szólalt meg egy ismerős hang mögülem.
- Ashton, a hét év alatt képesek voltatok együtt maradni, mi pedig a hat hónap alatt már nem egyszer-kétszer kerültünk a szakítás szélére. Szerinted ez normális? - kérdeztem háttal állva neki.
- Minden kapcsolatban vannak hullám völgyek. - válaszolta.
- Vannak. De ennyiszer? - Calum felállt és elindult visszafelé. Tudta, hogy muszáj megbeszélnünk ezt. Vagy éppen megvitatnunk.
- Miért hasonlítasz mindent másokhoz? Mi nem Ők vagyunk, hanem mi. Nem kell olyan kapcsolatnak lennie mint másoké, senkié sem egyforma. A miénk ilyen, és? Senkinek semmi köze hozzá. Úgy alakítjuk ahogy akarjuk. - érvelt tovább.
 - Ez nem ilyen egyszerű.
- Miért érzem úgy, hogy menekülni akarsz? Tőlem, kettőnktől? - kérdezte közelebb lépve.
- Néha talán szeretnék. Emiatt. A folytonos problémák miatt, amik mindig közbejönnek mikor már úgy érzem, sínen vagyunk. Megértem, hogy minden kapcsolatban vannak hullám völgyek, de miért pont nekünk kell megküzdenünk ennyi problémával?
-  Ezek a mi megpróbáltatásaink, hogy tudjuk mennyit képes kibírni a kettőnk kapcsolata.
- De vajon meddig akarjuk még kínozni egymást és magunkat evvel?
- Szakítani akarsz? - kérdezte. Remegő ajkaim közül kileheltem a levegőt.
- Talán azt kellene tennünk. - válaszoltam halkan és lehajtottam a fejemet. Szólásra akartam nyitni a számat, hogy elmondjam, csak egy felvetés volt, de megelőzött.
- Ha ezt szeretnéd. - halkult el.
- Én nem ezt akarom. - mondtam miközben megfordultam, de eltűnt. Ott hagyott és hazament. - Én nem ezt akartam. - ültem vissza a padra.
   Órákon keresztül ülhettem ott az éjszaka közepén, mikor hazaindultam. Hang nélkül sírtam, de zokogásom abbamaradt amikor a ház elé értem. Ashton kocsija sem a feljárón sem a garázsban nem volt. Bementem a házba, ahol teljesen sötétség volt. Levettem a cipőmet és a kabátomat, majd felindultam az emeletre. Bíztam benne, hogy a kocsija ellenére ott van a szobában, az ágy szélén ül, lehajtott fejjel, arra várva, hogy hazaérjek és megöleljem, majd azt mondjam neki: "Átvészeljük.", de ahogy felértem az emeletre a szoba ajtaja tárva nyitva állt, Ashton pedig eltűnt. Szekrényeinek ajtaja nyitva volt, a fejkendői nem gubbasztottak az éjjeli szekrényen, a dobverői eltűntek a szekrény polcáról, ahogy a képei is. Csak egy levél várt az ágyon. Remegő kézzel hajtottam szét a gyűrött papírt.
  " Nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Hogy te fogsz elküldeni, annyi dolog után. Talán nekünk sokkal több emlékünk van együtt fél év múltán, mint nekem és Emilynek. Egyáltalán nem miatta szerettem beléd. Magad miatt. Amúgy meg, miközben "együtt voltunk" Scottal is randizgatott és Luke is bejött neki, a legjobb barátom... Mindegy, azt hiszem ez most lényegtelen. Szóval, hogy megkönnyítsem a dolgod, még az este amikor hazajöttem összepakoltam és leléptem. Fogalmam sincs hová megyek, talán vissza Hornsbyba. Út közben eldöntöm. Remélem egyszer még visszakapom a bizalmadat, a szeretetedet és téged. Várni fogom a napot, azt a pillanatot amikor végre jelet adsz, hogy megbékéltél velem, a múltammal. Várni fogok rád. Akár egy életen át..."
 Könnyeim szétáztatták a lapot. Vissza akartam csinálni mindent, a telefonomért nyúltam, hogy felhívjam, de visszahúztam a kezemet. - Akármennyire is szeret, neki is kell egy kis idő. - szólt hozzám a lelkem. Nem a tudatalattim, sem az eszem, a szívemnek egy része, aki mindennél jobban szerette Ashtont. Körülnéztem. Egyetlen egy póló csüngött még a fogasán. Felálltam és leakasztottam. Az a bizonyos Nickelback póló volt az. Magamhoz szorítottam és térdre rogytam. Sírni kezdtem nem törődve azzal, hogy felébresztek valakit. Perceken belül mindhárman ott álltak az ajtóban és figyeltek.
- Elment.. - suttogtam halkan. Luke leguggolt mellém és a vállamra tette a kezét.
- Vissza fog jönni. Mindig visszajön. - nézett rám.
- És ha nem? - kérdeztem remegő hangon.
- Akkor mi hozzuk vissza. - mosolyodott el, azt hitte evvel én is jobb kedvre derülök. De ez nem volt ilyen egyszerű, nem tudtam mosolyogni. Mintha kitépték volna belőlem az emberségemet, az érzéseimet. Magával vitte, Hornsbyba. És ez nem fog változni még vissza nem jön. Vagy túl nem lépek rajta.