2017. június 20., kedd

Giga- mega bocsánatkérés


Uhm, izé... Sziasztok!

Szóval... Majdnem egy éve jártam itt utoljára és nagyon sajnálom, tényleg. Annyira nem volt ötletem és kedvem sem írni. Az őszintét megvallva csak belekezdegettem mindenbe, de aztán semmi nem lett belőlük.
Aztán most valahogy eszembe jutott a jó öreg YBTM és körülnéztem a 100- páradik résztől a 107.-ig és nem is annyira vészes, igazából egész folytatható lenne, de fogalmam sincs. Ez nem csak rajtam múlik, sokan pedig gondolom elpártoltak már a sztoritól, meg úgy Sashton-tól és Suke-tól is.
Ha vagytok még itt, még ha páran is jelezzétek kommentben, ha szeretnétek folytatást, mert ha nincs jelentkező valószínű, hogy inkább hagyom a dolgokat.
Még egyszer sajnálom, szeretek mindenkit, és remélem akad néhány emberke aki szívesen olvasná az utolsó 10-20 részt, ami hátra maradt.
                                                                                     Elizabeth M. Stowe xx.

2016. június 26., vasárnap

5.fejezet 3.rész(108.rész) - A régi kerékvágás

Egész úton az ablakon bámultam kifelé.
 - Szóval mi történt? - egy pillanatra rá sandítottam, de ennél többre nem telt. - Sam, kérlek... - felsóhajtottam, majd lehunytam a szememet.
- Hosszú, Scott - az autó lassítani kezdett, majd Scott rákanyarodott egy lehajtóra és egy kamionos pihenőben leállította az autót.
- Oké, akkor innen nem mozdulunk, még el nem mondod mi történt - már nyitottam volna ki az ajtót, de Scott egy gombnyomással bezárta az összes létező ajtót. Utálom azt a gombot... Túl sok hatalmat ad a vezetőnek..
- Ha azt mondom nem akarok róla beszélni, és ha hagysz időt pár napon belül elmondom, tovább megyünk?
- Ígéred?
- Ígérem - sóhajtottam fel.
   Két hét. Két hosszú hete jöttem vissza Sydney-be. Minden visszakerült a régi kerékvágásba. Chrissy és én egyre több időt töltöttünk együtt, időközben Cyrusszal is megbeszéltük a dolgokat. A harmadik rendszeres itthoni látogatóm pedig Scott lett. Igen, az a Scott. Persze Chrissy és Cyrus is kerülték Scottot, amikor csak lehetett, hiszen szerintük "nem épp egy jó ember". Persze ezzel én is 100%-osan tisztában voltam, de segített nekem. És én ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni. Ezen kívül Chrissyvel egy időre közös albérletbe költöztünk egy lakóházba, bár jövő év szeptemberétől én ismét megpróbálkozom egy főiskolánál, ahol ismét pszichológiát szeretnék hallgatni. Már nem éreztem úgy, hogy bármi is visszatartana, szóval előttem az út. De addig is, munkát vállaltam egy jó kis zeneboltban, ahol hangszereket és albumokat is árulunk egyaránt. Tudom, tudom. Unalmas egy élet, de azt hiszem elegem van a sok izgalomból.
- Sammy, ide tudnál jönni? - kiáltott Simon a hosszú, zenealbumokkal teli sorok egyikéből.
- Egy pillanat! - félre toltam magam elől a dobozt és kikecmeregtem a szertárból. - Hol vagy?
- B betű, első oszlop - céltudatosan indultam meg Simon hangjának irányába. Az egyik polc előtt guggolt, keresett valamit.
- Blessthefall albumunk van? - pillantott fel rám a szemüvege mögül. Simon magas, 185 centi volt, vékony, kócos barna hajjal és szürkészöld szemekkel. A stílusa egy átlagos 21 éves srácé: kissé szűk nadrág, fekete, fehér, vagy zenekaros póló.
- Melyik? - fordultam a Simon mellett álló vásárlóhoz.
- Azt mondta bármelyik. Ajándék lesz - előzte meg a lányt, aki csak bólintott.
- Egy pillanat - nagy léptekkel sétáltam a pulthoz, majd felkaptam a tabletet és átfutottam az albumaink jegyzékén. Mire visszaértem Simon még mindig ott guggolt. - Menj a raktárba és folytasd a válogatást, addig én megkeresem. Kell itt lennie valahol, csak elkeveredett - míg elsétált mellettem egy félmosolyt intézett felém, majd a sarkon fordult. - Talán elkeveredett, egy pillanat és megtalálom - a lány bólintott. - Egy barátnak lesz?
- Igazából a barátomnak lesz. Régóta szereti őket, a szülinapja pedig a jövőhéten lesz. Gondoltam meglepem vele.
- Jó kis ajándék. A fiúk szívéhez általában ilyen apróságok vezetnek. - mosolyodtam el magam elé.
- A barátod is szereti a bandákat? - halkan felnyögtem. A két srác egyszerre villant fel előttem. Lenyeltem a torkomba ugró gombócot.
- Az exem szerette őket.
- Oh, sajnálom. Nem akartam...
- Hagyd csak. Nem számít - felálltam és megvizsgáltam a kezemben lévő Blessthefall albumot. - Hollow Bodies. Remélem megfelel! - visszamentünk a kasszához, a lány kifizette, majd távozott. A pultra hajtottam a fejem és nagy levegőket vettem. Ujjak tapogatták végig a gerincem a hátam közepénél. Felemelkedtem és belenéztem Simon szürkészöld szemeibe.
- Minden oké? - A volt barátaim és exeim kísértenek, és valahogy mindig beférkőznek a tudatomba, vagy a mindennapjaimba. A jelenlegi támogatásom a srác aki kis híján kórházba juttatta az ex-exemet, a legjobb barátnőm exe pedig akart tőlem valamit, de minden oké.
- Igen, egy kicsit megszédültem. Meleg van - Hazudj csak, már megszokott tőled, Samantha! Fogd be!
- Menj ki levegőzni, tartom a frontot - az ajtó felé lökdösött, én pedig nem ellenkeztem. Leültem a bejárati lépcsőre és nagyot szippantottam a friss levegőből. Istenem... Csak egy normális napot szeretnék, nagy kérés ez? Egy pillanatra azt kívántam bár az Ashtonnal való szakításunk előtt lennénk. Ő és én boldogok, Luke és a srácok a legjobb barátaink, Scott még mindig egy rossz arc lenne. Szeretnék mindent visszakapni. Mindent... Megtörölgettem az arcomat és kifújtam a levegőt. Feltápászkodtam a lépcsőről és lassan besétáltam.
- Most készültem hozzád. Eléggé rosszul nézel ki. Hazamész?
- Azt hiszem jobb lenne - nem ellenkeztem, hiszen pont ezt akartam. Otthon bebújni az ágyba, nyakig betakarózni és gondolkodni. Vagy bármi. De hol van az az otthon? Itt? Talán Mountain View-ban? Vagy Miamiban?... Ahová a szíved tartozik. Na és az hová tartozik? Kérdések zápora áztatott el, nálam pedig nem volt esernyő, hogy kizárjam őket. A lábaim a régi gimimhez vittek. Körbenéztem. Üres volt, de nem kihalt. Persze, hogy üres volt, hiszen már délután fél öt is elmúlt, a diákok hazaözönlöttek, az épület pedig üres maradt. - Akárcsak te - magam mellé kaptam a tekintetem. Ashton állt ott. Vagyis egy hallucináció. Ő is az épületet nézte, aztán átsiklott arra a padra ahol annyiszor várt. Szép emlékek, nem igaz? - Luke jelent meg a másik oldalamon. 
- Akkor még minden normális volt. Minden oké. Sajnálom fiúk... - elindultam az ajtó felé, majd egy erős mozdulattal belöktem. A tanárok bizonyára bent vannak még. Halkan elosontam a tanári közeléből, aztán megkönnyebbülve sétáltam tovább. - Hiányzol - szólaltak meg egyszerre.
- Túl fogjátok élni. Én is túl fogom. Mind túl fogjuk - lehajtottam a fejemet. Ordítani, sikítani, sírni volt kedvem. Egyszerre. Az üresség egyre csak tágabb lett bennem, fekete lyukként nyelte el a valómat, homályosította el a virágos rétet és alkotott helyette egy kihalt, kietlen pusztát, és növelte bennem a magányosság, szomorúság és szeretethiány érzését. Nem bírtam tovább bent maradni. Úgy éreztem az épület apróra zsugorodik körülöttem, majd rohanni kezdtem. Kitörtem a gimiből és rohanni kezdtem egészen Ashtonék közös házáig. A fűbe egy leszúrt tábla állt: ELADÓ! felirattal. Nem jönnek haza... Feltéptem az ajtót, eltörve a zárat és körberohantam a földszinten. Az összes bútor hiányzott, kivéve a beépített dolgokat. A falról a képek és festmények is le lettek szedegetve. Felrohantam az emeletre. Először Mikey szobájába, aztán Caluméba és Luke-éba. Mind üres volt. Kétségbeesetten zuhantam be Ashton hálójának ajtaján. A szoba szintén üres volt, de a közepén egy fekete gombócba tekert valami pihent. Odabotladoztam, a kezembe vettem és széthajtottam. A jól ismert Nickelback póló. A mellkasomhoz szorítottam és hangosan felsírtam. Ordítottam és sikítottam ahogy akartam. Ott hevertem a szoba közepén, kívül- belül összetörve, elhagyva, eledelként a szomorúság lélektépő ketrecében.



Bocsánatkérés

Szóval sziasztok!

Uhm, hol is kezdjem. Azt sem tudom miért is kérjek először bocsánatot. Talán azért, hogy ilyen hirtelen, és szó nélkül tűntem el. Nem így terveztem ezt az egészet, csak összejött minden. Novemberben sulit váltottam, aztán még angol vizsgám is volt, és félévkor így is meghúztak matekból - mindegy. Azért is bocsánat, hogy az utóbbi időben szinte semmit sem haladt a történet. Erre is van magyarázatom: 100+ rész után az ember ihlete sokszor cserben hagyja, kifogy az ötletekből, s a többi. Velem is ez történt, de úgy érzem muszáj méltó befejezést adnom a történetnek. A nyáron megpróbálom befejezni a sztorit, aztán meglátjuk hogy sikerül-e. Még egyszer: sajnálom és igyekszem újra aktívkodni! 
P.S.: Azt hiszem először a design újításával kezdem, aztán jöhet a többi!
                                                                                                                                       E. M. Stowe

2015. december 30., szerda

5.fejezet 2.rész(107.rész) - Hazugságok

Mikor a színpadhoz értünk, Ő felkocogott az emelvényre, a mikrofonjával a kezében miközben folyamatosan bocsánatért esedezett annak a 3-4 lánynak, akik hasonlóan az első két sorban ültek, kicsit szétszóródva. A szemem sarkából láttam ahogy két lány egyszerre bökik meg egymást felém biccentve. Elmosolyodtam, majd egy picit feléjük fordítottam a fejemet. Az aréna csendes volt, Ashtonék sem beszélgettek, kivéve Calumot és Michaelt, - akiknek bár az ölükben volt a mikrofon - mégis néhány szót el lehetett csípni a társalgásból. Ashton engem nézett, én pedig alig néztem Ashtont pár másodperce, mikor Luke Ashton felé fordult. Kérdőn néztem Ash-re, hogy csináljanak már valamit.
- Uhmm... - nyögött a mikrofonba Ashton. Nem értettem mi folyik itt. Calumra néztem, aki vette az adást, és elkezdte beszéltetni a lányokat. Legszívesebben bekucorodtam volna a buszba, és csak aludtam volna. Felsóhajtottam, majd magamra erőltettem egy mosolyt, és teljes testemmel a lányok felé fordultam, majd feléjük ültem 2-3 üléssel.
   Kedvesen elköszöntem a lányoktól, majd elindultam a buszhoz, hogy ott várjam meg a koncertet. Hallottam, ahogy bemondják, hogy 20 perc a kapunyitásig, szóval jött a gyors átöltözés, hidratálás és egyebek. Már majdnem a busz ajtajában voltam, mikor egy kéz finoman a csuklóm köré fonódott.
- Mi történt? - kérdezte, és próbált maga felé fordítani.
- Semmi. Nem nagy dolog - vontam vállat, és próbáltam kicsusszanni a fogásából.
- Sam, ismerlek. Talán Luke...
- Nem! - vágtam rá kicsit nyomatékosabban, mint akartam.
- Akkor? - kíváncsískodott tovább, mire kifújtam a levegőt.
- Hagyjuk - azt hittem elenged, ezért a kilincsért nyúltam, de hirtelen ismét megfogta a csuklóm es maga felé fordított.
- Nem hagyom, még nem mondasz valamit. Bármit - rég volt hozzám annyira közel. Nem is tudom elmondani mennyire perzselt az érintése, a tekintete. Próbáltam lecsillapítani a légzésemet, és nem az édes, puha, és enyhén negduzzadt ajkaira gondolni. A gombóc megnőtt a torkomban, alig kaptam levegőt tőle. - Kérlek. Nem akarlak elveszíteni, de az utóbbi időben távolságtartó vagy.
- Ashton... - próbáltam hátrálni, de nem hagyta, csak mégjobban húzott maga felé, míg nem kezdtem el érezni a teste melegét. Luke és Ő ég és föld voltak, bár egyikük sem volt rosszabb a másikuknál. A szívem gyorsabban és gyorsabban vert, el akartam rohanni, de a lábaim nem mozdultak, így csak álltam ott, szinte Ashton alatt, felbámulva rá. Pár hónappal ezelőtt még az enyém volt, én pedig nem becsültem meg eléggé.
- Asht... Komolyan?! - süvített Luke hangja Ashton háta mögül. Elengedte a kezem, én pedig hátrább léptem. - Nem hiszem el! Tudod, hogy mennyire pofátlan vagy?! - Luke elindult Ashton felé. Én pedig nem tudtam kit is védjek, ezért hirtelen beléptem kettejük közé és mindkettejük mellkasára tettem a kezemet, majd próbáltam minnél távolabb tolni őket egymástól. - Van barátnőd a kurva életbe Ashton! Elegem van, hogy mindig arra pályázol ami az enyém, hogy felidegesít! Mi aszart akarsz Samtől?! Hiszen kidobtad, mint egy rongyot, te idióta! És képes voltam majdnem másfél hónapig tartani a hátamat, miközben csaltad Őt! - megálltam a taszításban. A kezeim magam mellé hullottak, és Calumék is megérkeztek. Kihátráltam kettejük közül. Ashton elindult felém.
- N-ne gyere közelebb - a hangom remegett, miközben tagoltam a mondatot. Most Luke indult el egyenesen felém, lassú léptekkel, mintha ez segítene. - Te sem! U-undorodom tőled! - vezettem a tekintetem Ashtonra. A szemeim bekönnyesedtek, majd a sós cseppek végigszántották az arcomat. Szólásra nyitotta a száját, de beelőztem. - N-ne. Képtelen vagyok még egy hazugságot hallani a szádból. Nem.. - közben realizáltam, hogy mind a négyen hibásak. A többiek falaztak neki. - Ti pedig... Mind tudtátok, igaz?! - kiabáltam sírva.
- Sam, mi...
- Elegem van belőletek! Az elmúlt másfél évem kész dráma volt veletek! Annyira könnyen táncoltok az idegeimen, le sem szarva azt, hogy én is egy kibaszott húsvér ember vagyok! Elegem van! Egyikőtök sem jobb a másiknál, de te vagy mindegyikőtök közül a legrosszabb.. - Ashton szemébe akartam nézni, megbizonyosodni róla, hogy van-e bűntudata, de a könnyek nem engedték, hogy lássak. - Tegyetek nekem egy szívességet, és felejtsetek el - elindultam hátrálva, majd hirtelen megfordultam, elrohantam és elbújtam egy messzi busz mögött. Hihetetlen mennyi érzés préselődött belém egyszerre. Éreztem fájdalmat, dühöt, magányt, sértettséget, megalázottságot és naivitást. Halkan hüppögtem, fejemet a hűvös busznak döntöttem. Naiv voltam...
   Ahogy meghallottam a hangjukat zokogni kezdtem, majd a mellkasomat szoritva elővettem a telefonom, kikerestem az "S" betűt, majd hívni kezdtem azt a személyt, akire szükségem volt.
- Sam?
- Haza megyek - zokogtam a busz oldalának dőlve, immáron a táskámmal a vállamon.
- Most? Sam...
- N-ne akarj visszatartani - hüppögtem.
- Rendben. Utazz vissza anyukádhoz, és érted megyek. Csak ígérd meg, hogy Mountain View-be mész! - nem válaszoltam. - Sam!
- J-jó - fújtam ki a levegőt, majd elindultam a buszpályaudvarra.
   Az éjszaka közepén értem vissza Mountain View-be. Csak azután omlottam össze, miután felértem a szobámba. A földre rogytam, majd lerántottam Luke pólóját az ágyról és a sarokba hajítottam. Legszívesebben kitöröltem volna mindent, amit a négy fiúval éltem át. Semmissé akartam tenni az emlékeket, találni magamnak egy fiút, akivel teljes, boldog szerelmet élhetek akár évekig. De az én mesém nem így volt megírva. Az enyém teli van szenvedéssel és csalódással, ami örökké elkísér majd.
   Amikor meghallottam egy autó dudáját minden cuccomat magamhoz vettem. A lépcső alján gyorsan elbúcsúztam anyáéktól, majd kinyitottam az ajtót, de nem Scott autója állt ott, sokkal inkább egy turné busz. Be akartam menni, vissza a házba, de pár pillanattal később Scott autója is leparkolt a busz mögött. Scott kiszállt a kocsiból, és a busz ajtaja is nyílt. Először Luke lépett a talajra, Calum, majd Ashton és Michael. Scott megállt előttem egy fél méterre. Ashton megtorpant, Scottot szuggerálta.
- Menjünk - nyeltem le a gombócot.
- Sam, kérlek - törte meg a csendet Luke.
- Mit szeretnél? Egy esélyt? Hányat adjak neked, vagy a többieknek? - Ashton felé fordultam. - Telefonon szakítasz velem, majd azt kéred, ne haragudjak rád, legyünk barátok. És mikor már majdnem képes vagyok a barátomként nevezni téged, kiderül, hogy szemrebbenés nélkül kavartál valakivel, miközben velem voltál. Tudod mennyire megalázónak és naivnak érzem magam? Hagytam, hogy az orromnál fogva vezess... Te pedig - böktem Luke felé -, hagytad, hogy megtegye, a többiekkel együtt, majd idejöttél, a bizalmamba férkőztél, és addig nem tágítottál, még be nem vallottam, hogy tényleg szeretlek, miközben mindenről tudtál... Felesleges próbálkoznotok - Scottra néztem, aki elindult az autója felé, elvette a csomagjaimat, majd betette őket a csomagtartóba. Eszembe jutott még valami, így megfordultam és közelebb mentem hozzájuk. A nyakamban matattam, majd a markomba zártam a tárgyat.
- Add a következő naiv kislánynak, akit át szeretnél verni - dobtam oda Ashtonnak a tőle kapott nyakláncot, majd beültem Scott mellé a kocsiba. Az üvegnek döntöttem a fejem, és figyeltem ahogy elhaladunk mellettük.

Sziasztok!

Sajnálom ezt a hosszú kihagyást, de az iskola teljesen leszívja az energiámat, a hétvégéken pedig örülök ha élek. A gépem is elromlott, ezt is a telefonomról hoztam össze. A történetet újból elkezdtem Wattpadon, ahol egy picit átfogalmazom a történteket egy kicsit. Wattpadon @ElizabethStowe-ként találtok meg.
  Remélem jól telik a szünet, és Boldog Új Évet előre is! E. M. Stowe xx.