A lehető leggyorsabban kötöttem meg a nyakkendőt és kimentem a fülkéből. Kifújtam a bent tartott levegőmet és visszaültem a székre. Pár pillanat múlva megjelent.
- Na? - kérdezte.
- Uhm, nem volt jó választás a sötétkék zakó. - préseltem össze ajkaimat. - Viszont a nyakkendő tökéletes. - felálltam a helyemről és benyúltam a fülkébe. Elvettem egy csokor nyakkendőt és elé álltam. Kikötöttem a nyakkendőt és a nyakába tettem a másikat. Néztem pár pillanatig, majd megráztam a fejemet. - Nem, ez így borzalmas. - nevettem.
- Te választottad. - mentegetőzött és feltűrte a zakó ujját. Megkerestem a sima fekete zakót és megvártam még leveszi a másikat. A háta mögé álltam és segítettem felvenni neki.
- Jól áll. - jegyeztem meg és megigazítottam a hátulját. Még átöltözött visszavittem a ruhákat és megvártam a pénztár előtt. Kifizette a dolgokat, majd kimentünk az üzletből. Az órájára nézett.
- Időben vagyunk. Gyere. - intett az autó felé.
Luke felhajtott a feljáróra és kiszálltunk. A kezébe adtam a zakót és a nyakkendőt. Egyik kezébe fogta a vásárolt dolgokat, a másikkal pedig kinyitotta előttem az ajtót.
- Köszi, hogy eljöttél velem. - mosolygott rám.
- Nincs mit. Én pedig a... tudod mit. - mondtam kissé bizalmasan, mire halkan nevetve biccentett. - És minden egyéb dolgot, amit két hét alatt értem tettél. A törődést, a kedve szavakat, a bíztatást, a támogatást, az öleléseket és még megannyi dolgot. - tettem hozzá magamban. Épp, hogy levettem a cipőmet, a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Kihalásztam a sebemből és a képernyőre néztem. - Diana. - mondtam kíváncsi tekintetének láttán. Felvettem és a fülemhez tartottam. Felmutattam a mutatóujjam Lukenak, hogy várjon egy pillanatot. - Mondd! - szóltam bele.
- Szia! Mivel ma sem te, sem Luke nem méltóztattatok bejönni a suliba, ezért csak szólni akartam, hogy fél hatkor próba a sportcsarnokban.
- Rendben, ott leszünk. - tettem le a telefont. - Fél hatkor próbánk van. - tájékoztattam, mire felnyögött.
- Minek ekkora felhajtás? - kérdezte.
- Hidd el, rád fér a gyakorlás. - néztem rá.
- Az utóbbi időben csak háromszor léptem a lábadra.
- Az is soknak számít. - érveltem. Sóhajtott, majd elindult az emeletre.
- Jössz vagy maradsz? - kérdezte hátrapillantva. Életemben egyszer sem voltam a szobájában, és mit ne mondjak furdalt a kíváncsiság.
- Megyek. - mondtam és mellé kocogtam. Felmentünk a szobájába. Felakasztotta egy szék támlájára a zakót a nyakkendővel együtt. Sötét kék falain egy-két poszter díszelgett, az egyiken a Blink-182 - amiért én magam is oda voltam -, a másikon Sum41 - akiket ugyancsak szerettem -. Sosem beszélgettünk zenéről, bandákról vagy ilyenekről. Mindig volt egy bizonyos témánk amiről egy-két órát el tudtunk beszélgetni. A sarokban egy akkusztikus gitár bújt meg, mellette a falnak döntve egy gördeszka. Az ágy az ajtóval pontosan szemben, az ágy felett és két oldalán pedig egy érdekes kialakítású szekrény, ahol Luke gyerekkori képei voltak. Odamentem a szekrényhez és levettem egy képet. Talán tizenhárom-tinennégy lehetett a képen a sarokban álló gitárral az ölében.
- Az a karácsony volt életem legjobb karácsonya. - hajolt át a vállamon és úgy nézte a képet.
- Sokat változtál azóta. - állapítottam meg halkan.
- Talán túl sokat is... néha szeretnék ugyan az a kissrác lenni a gimi első osztályából.
- Hiszen sikeres vagy. Az egész gimiben ismernek, sőt több országban is több ezer rajongótok van.
- Nekem nem ezzel van bajom. - ült le az ágy szélére. - Azzal van bajom, hogy minden lépésemet úgy kell intéznem, hogy megfeleljek mindenkinek. A menedzsmentnek, a rajongóknak, és ott van a családom, akik ugyanezt várják el. Nehéz mindenkinek megfelelni. Néha szeretnék újra tizennégy éves lenni, aki szerette a drámaszakköröket. aki csak egy átlagos fiú volt egy egyszerű youtube csatornával. Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha Calumékkal csak itthon zenélgetnénk.
- Sokszor nem a legegyszerűbb út a legjobb út. - ültem le mellé. - És nem kell megfelelned mindenkinek. Nem tudsz úgy dönteni, hogy mindenkinek megfelelj. A családod mindig melletted lesz, és ha a rajongók igazi rajongók, akkor még néhány ballépés után is melletted lesznek. Senki sem tökéletes, Luke. - néztem rá, mire Ő is rám nézett. Egy picit közelebb hajolt, és én is. Már csak pár centi választott el tőle.
- Srácok, fent vagytok?! - kiabált Calum a lépcsőről. Mi persze szétrebbentünk és úgy csináltunk mintha beszélgetnénk.
-... szóval ez a lényeg. - csináltam úgy, mintha a mondat végén tartanék.
- Ez akkor is hülyeség. - ráncolta össze a homlokát.
- Michael? - jött be Calum.
- A házban biztos nincs. - válaszoltam vállat vonva.
- Mikor jöttetek? - kérdezte az ajtófélfának támaszkodva.
- Uhmm.. - az órára néztem. - Másfél órája, körülbelül. - mondtam.
- Felhívom. - ment ki a szobából. Luke és én egymásra néztünk. Calum egy jel volt, hogy ez mégsem a legjobb ötlet, de akkor miért adódott ez a pillanat? Egyszer meg kell történnie, hiszen annyi alkalmunk volt már rá.
- Tudsz gördeszkázni? - kérdeztem gyors témát keresve.
- Aha. Már kiskorom óta megvan. - nézett a sarokban lévő gördeszkára.
- A jégkori után ez a második életveszélyes sport a listámon. - nevettem.
- Neked melyik sport nem az? - nevetett ki. - Erre kíváncsi vagyok. - felállt és magával húzott, majd elvette a gördeszkát.
- Nem, arról szó sem lehet! - tiltakoztam hevesen, de mire megálltunk már az udvaron voltunk. - Az ki van zárva, Luke!
- Segítek, nem fogsz elesni. - láttam az arcán, hogy nevetni akar, csak azért nem teszi, hogy ne "sértődjek meg".
- Nyugodtan nevess csak ki. - forgattam meg a szemeimet, mire hangosan nevetni kezdett. Csak tudtam volna mi volt annyira vicces..
- Esküszöm segítek. Fogni foglak egész végig. - magyarázta folyamatosan. Egyik keze a derekamat fogta, a másik pedig a kezemet.
- Ha elengedsz én kinyírlak. - mondtam a földet nézve magam előtt.
- Ha ennyire rástresszelsz nem is fog menni.
Luke már egyre kevesebbet fogott miközben próbálkoztam.
- Luke told be a seggedet most!! - kiabált ki hirtelen Calum, amitől Luke elengedett, de még időben észbe kapott és utánam nyúlt. Oldalához húzva tartott magánál.
- Köszi. - nyögtem ki.
- Luke!! - kiabált még egyszer Cal.
- Megyek! - szólt vissza, és csak akkor engedett el, mikor már talajon álltam. - Ezt pedig beviszem. Azt hiszem jobban járunk. Az órámra néztem.
- Lassan indulnunk kell. - mondtam és bementem Luke mellett, de én felfelé indultam, még Ő a konyhába Calumhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése