3.fejezet 37.rész(97.rész) - Interjú

   Ezek után még beszéltünk pár dologról, de a koncert miatt menniük kellett. Visszamásztam az ágyba, magam köré tekertem a takarót, és ha valaki hirtelen benyitott volna egy egyszerű bebugyolált E.T.-nek hitt volna. Luke a koncert után dobott egy jó éjt sms-t. Éreztem, hogy már sem barátok, sem egy pár nem vagyunk.
   Nem tudom mikor, de sikeresen elaludtam. A laptopom mellettem volt, felnyitva, egy online pletykaoldalon jártam mikor elaludtam. Ashtonról és Bryanaról. Az orámra pillantottam. Már jóval elmúlt egy. Mikor aludtam én el?.. Kinyújtóztam és lecsuktam a laptopot, majd a hasamra fordulva magamhoz vettem a telefonom.
- Az interjú! - kiáltottam fel. Kiugrottam az ágyból, és heves készülődésbe kezdtem. Lerohantam a lépcsőn, és majdnem elestem. Felrángattam magamra a cipőmet. - Majd jövök! - és már kint is voltam a házból. Nagy léptekkel igyekeztem a megbeszélt kávézóba. A nő is épp akkor ült le mikor én betoppantam.
- Gondoltam, hogy eljössz! - mosolya inkább volt vigyor.  Leültem a vele szembeni székbe, kértem magamnak egy latte-t, megvártuk még kihozzák, majd Marissa - így hívják a nőt - belekezdett a kérdéseibe.
- Jól értesült a világ, miszerint te és Ashton szakítottatok?
- Igen - válaszoltam kurtán.
- Hosszú időt töltöttetek együtt, csaknem egy évet, nemde?
- Uhm, pontosan egy évet és két hónapot. Előtte is ismertem már Ashtont, még a gimiből.
- Oh, szóval barátok voltatok? Hol és hogyan ismerkedtetek meg? - halvány mosoly költözött az arcomra, ahogy visszaemlékeztem arra a bulira.
- Igen, mondhatni legjobb barátok. Uhm, egy suli bulin. Egyforma Nickelback pólót viseltünk - mutattam a ruhadarabra, ami rajtam volt. - Beszélgettünk, és barátok lettünk. A srácokat is itt ismertem meg.
- És hogyan történt ez az egész barátságból szerelem?
- Ashton és a többiek eltűntek a nyárra, de egy táborban összetalálkoztunk, persze... - ne hozd szóba a levelet! - ... egyikünk sem tudta, hogy a másik is ott lesz. Megbeszéltük a dolgokat, és azt hiszem a második estén történt egy csók. Ezután kezdődött minden.
- Édes - láttam ahogy megforgatja a szemét. - Szóval nem nehéz magad mögött hagyni egy ilyen kapcsolatot? Azért egy kis megtörtség, vagy düh biztosan bújkál benned! - ne hagyd, hogy csapdába csaljon! Hazudj!
- Melyik embert ne törné meg egy kicsit a szakítás? Düh? Nincs. Ashtonnal barátiasan váltunk el. Ettől eltekintve még tartjuk a kapcsolatot - belekortyoltam a lattemba.
- Szóval nem zavarja a Luke-al való afférod? - félrenyeltem az italt, és köhögni kezdtem.
- Affér? Szó sincs erről! - higgadj le! Csak nyugi, és légy laza! - Luke és köztem nagyon jó barátság van, szinte már a bátyámnak mondanám.
- Az utóbbi napokban megjelent pár kép rólad és Luke-ról. Ezek a képek magukért beszélnek, szóval félre a mellébeszéléssel! Az olvasók az igazat akarják!
- Ez az igazság. Mint mondtam: Luke szinte már a bátyám, azok a képek pedig egy egyszerű baráti kiruccanáskor készültek. Nincs mit rejtegetnem! - dőltem hátra. Marissa-ban kezdett felmenni a pumpa a nyugodtságom miatt.
- A pletykák szerint Ashtonnak új barátnője van. Nem zavar?
- Nem. Mindenki megérdemli a boldogságot. Ashton egy nagyon kedves fiú, kijár neki, hogy egy hozzá illő lánnyal legyen.
- Ezzel azt szeretnéd mondani, hogy nem illettetek össze? Hogy míg Ashton egy kedves fiú, te az ellentéte vagy?
- Ashtonnal nagyon is szerettük egymást, szó sincs arról, hogy szerintem nem illettünk össze. Nem tudom milyen vagyok. Ezt a többi ember tudja eldönteni, nem én.
- Ashton boldognak tűnik az új barátnőjével, névszerint Bryana-val. Még egy csepp féltékenység sincs benned?
- Sajnos nem ismerem Bryanat, de nagyon szép lánynak tűnik a képekből ítélve. Ashton biztos nagyon boldog lesz vele! - mosolyogtam Marissa-ra, hogy ezzel is idegesítsem egy kicsit.
- Kanyarodjunk el egy kicsit erre a Luke-Te-Ashton háromszögre... Mióta szakítottatok Ashtonnal, Luke és Ashton között megromlott a kapcsolat? Talán miattad?
- Nem tudom mi zajlik Luke és Ashton között. Én semmi feszültséget nem érzékeltem kettejük között. Talán mások így látják, de nincsen így, legalábbis szerintem Luke és Ashton nagyon jó barátok, nem hiszem, hogy egy ilyen ügy miatt megromlana közöttük a kapcsolat.
- Azért valld be, hogy: zavar, hogy Ashton ilyen hamar túllépett rajtad! És, hogy Bryana-val boldogabb a képeken! - felálltam.
- Én azt hiszem elég kérdésre válaszoltam a cikkhez. Köszönöm a lehetőséget! Örültem! - elvettem a lattet az asztalról és kifelé indultam. Megkönnyebbültem ahogy kiértem a kávézóból, és friss levegőhöz jutottam. Legszívesebben felrobbantam volna. Próbáltam lenyugodni, eközben pedig leültem a park egyik padjára és elővettem a telefonomat. Végeztem az interjúval. Percekkel később a telefonom rezgésbe kezdett. Egyből felvettem.
- Hogy ment? - kérdezte egyből.
- Borzalmasan - a hajamba túrtam és előre hajoltam. - Próbált kínos és rossz helyzetbe hozni..
- Azért minden oké? - kérdezte.
- Persze, semmi gáz nincs. Kicsit kiakasztott, de ennyi.
- Rendben. Szeretnél még Ashtonnal beszélni, vagy már nem fontos?
- Uhm, majd jövőhét csütörtökön megbeszélem vele, ez nem annyira telefon téma - mindketten csendben maradtunk. Nem az a kínos csend volt, a jobbik fajta csend. Élveztem az engem körülvevő park változó színeit, és az alacsonyabb házak mögött kibúvó hegyek tetején.
- Uhm, nekem mennem kell. Később írok, vagy este felhívlak, jó?
- Jó - letettem a telefont, és ültem még ott egy kicsit. Még van négy napom, hogy kiokoskodjak mindent Ashtonnal kapcsolatban. Csak félrehívod, és elmondod. Csak félrehívod, és elmondod. Ismételgettem.
- Már ha a barátnője nem avatkozik közbe - motyogtam magamnak. Bryana biztos félre fogja érteni. Azt hiszi majd, vissza akarom édesgetni magamhoz Ashtont, de ez nem így van. Ha vissza is jön hozzám, azt önszántából tegye. Beléptem a lakásba, és körülnéztem. Renee egyedül ücsörgött a kanapén, egy magazint olvasott. Besétáltam hozzá, majd leültem mellé. - Tudod... - dőltem felé. Letette az újságot és rám nézett. - Csütörtökön LA-be megyek egy díjátadóra, méghozzá Luke-al. Szóval meg kellene adni a módját. És, arra gondoltam, hogy eljönnél-e velem ruhát venni? Csak te és én. És jól kibeszélünk mindent! - mosolyogtam. - Benne vagy?
- Persze! - szélesen elmosolyodott.
- Mikor érnél rá?
- Mondjuk, most? - kérdezte lelkesen. - Szólok anyának! - állt fel, és máris anya keresésére indult. Én addig felmentem, vettem magamhoz némi pénzt, és már készen is voltam, Renee-vel együtt. Hátha történik valami jó is ebben a napban...

3.fejezet 36.rész(96.rész) - Ajánlat

Hallottam a fejemben Luke hangját, amint azt mondja, amint alkalom lesz a tisztázásra, elsimítják a dolgot. Ez az az alkalom! Rá emeltem a tekintetemet.
- Egyből gondoltam! - vigyorodott el. Lefirkantott valamit egy centlire, majd felém nyújtotta. - Holnap kettő körül gyere erre a címre, sok kérdésem van hozzád! - még mindig vigyorgott, majd sarkon fordult és beszállt a kocsiba. Elhajtott, én pedig rájöttem, valójában nagy marhaságot csináltam... Elbasztam. Megfordultam és bementem a házba. Renee ugrott elém.
- Mi volt ez a kis jelenet Luke-al? Hmm? Együtt vagytok? Történt valami? - ezt a témát valahogy pont nem Renee-vel akartam megvitatni.
- Nem, és nem - sétáltam el mellette, és felmentem az emeletre.
- Sam! - szólt utánam Will. - Várj! Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom a tegnapit.
- Ezüst tálcán akartál felkínálni egy haverodnak, miközben láttad, hogy mennyire padlón vagyok. Persze! Nincs harag!
- Tudom, és tényleg nagyon-nagyon sajnálom.
- Ez nem ilyen egyszerű Will. Ennyi idő után, már képtelen vagyok bárkinek is hinni, amikor azt mondja: sajnálom. Én mindig megszánok mindenkit, és elfogadom a bocsánatát, de ki szán meg engem? Senki. Gondoltam... - csuktam rá az ajtót.
   A nap hátralevő részében a kedvenc zenéimet hallgattam. Azt a Sum41 albumot, amit sosem tudtam megunni, a körülöttem élők pedig már az összes dalt fejből tudták az albumról. Akkor még azt hittem tökéletes életem van. Szerető szülők, egy tökéletes húg, igaz barátok. De egy sem volt igaz... Kifújtam a levegőt és félretettem a laptopot. Azon gondolkodtam, hogy mégis mit fogok mondani, amivel mindenkit kihúzok a csávából. Vállaljam magamra? Hogy miattam szakítottunk Ashtonnal, és én repültem Luke-ra. Nem. Valószínűleg világi ribancnak gondolnának. És ha az igazat mondanám? Úgy sem hinnék el. Most mi lesz velem?
- Egy idióta vagyok... - morogtam magamnak és hátradőltem. A telefonom épp akkor szólalt meg. Felugrottam és érte kaptam. Várj egy kicsit! Azt fogja hinni, hogy folyamatosan a telefont bámultad várva Őt! Ez... Fura lenne.. Elszámoltam hétig, majd felvettem.
- Jelentem: éppségben megérkeztem! - poénkodott.
- Ennek örülök. Mi volt a megbeszélésen?
- Mindenféle marhaság. Feleslegesen indultam el korábban.
- Ja, mert az ex barátnőmmel lógni menő - hallottam Ashton hangját a háttérből. Az iróniát odáig éreztem...
- Kussolsz! Amúgy is van barátnőd. Mit érdekelne, ha lenne is valami? - Hemmings, ha elmondod kiher... Nem! Nem érdekel. Hajrá...
- Jó, hogy nincs stip-stop szabály a lányokat illetően!
- Viccelsz? - kérdezte Luke.
- Ne hazudj! - szólt rá Ashton.
- Ami csak Ashtonéknál működik.
- És mi van Macy-vel, Kristine-el, és Maggie-vel? - kinevettem Luke-ot, amiért lebukott. - Ne próbáld óvni az imidzsedet, úgysem hiszi el! Hidd el! - most vagy soha Sam! Gyerünk! Kérd meg! Gyerünk! Ne légy nyuszi!!
- Luke, odaadnád Ashtonnak a telefont? Szeretnék beszélni vele.
- Uhmm... Most nem lenne a legjobb. Fáradt, és uhmm... négy-öt doboz sör után ilyenkor már kár ráfecsérelni az idődet.
- Oh, szóval fordítsam inkább rád az időmet?
- Mondjuk - együtt nevettünk. - Uhm, lehet egy kérdésem?
- Oh, hogy ez milyen romantikus, Lukey! - érdekes hangokat hallottam, majd Ashton felszisszent.
- Mit vágtál hozzá? - kérdeztem nevetve.
- Semmit.
- A cipődet te barom! - csak úgy dőlt belőlem a nevetés. Igazán boldognak éreztem magamat. Ashtonnal, Luke-al, Callumal és Michaellel. Ha továbblépni nem is, megbocsájtani meg lehet. Igaza volt Luke-nak. Ashton csak egy srác. Milliónyi mászkál még a földön.
- Oké, szóval.. Kérdezhetek valamit?
- Persze! - felültem és felhúztam a lábaimat, mad törökülésbe helyezkedtem.
- Szóval.. Lenne egy ilyen... Uhm, egy ilyen díjátadó szerűség, izé - megmosolyogtatott a zavartsága. Tudtam mit akar kérdezni, de hagytam, had szenvedjen vele egy kicsit.
- Egy díjátadó szerűség izé. Értem - próbáltam visszafojtani a nevetésem. Nem akartam elrontani a nagy pillanatát.
- Ne rontsd el! Próbálok valami értelmeset kicsikarni magamból! - a számra tapasztottam a kezemet.
- Gyerünk Hemmings, nem olyan nehéz az! - kiabált be hátulról Michael.
- Mindenki vihet egy kísérőt, ha akar... És azt szeretném kérdezni, szóval... Eljönnél velem?
- Nagyon szívesen Luke - magam elé mosolyogtam. Várj! Ez egy randi?!  Hallottam ahogy kifújja a levegőt. - Ennyire azért nem volt nehéz - nevettem.
- Hidd el, hogy az, amikor a haverjaid ugrálnak előtted és mutogatnak mindenféle baromságot.
- És mikor is van ez a díjátadó szerűség, izé? - kérdeztem nevetve.
-  Jövőhét csütörtök - elképzeltem ahogy járkál körbe-körbe, közben pedig zavarában a hajába túr. Mindig ezt csinálta...
- És hol?
- LA-ben, de ha kell előtte elmegyek érted.
- Ahww, Lukey! Te kis édes! Te imádnivaló cukorbogár, te kis szőke herceg, te kis édes tündér!
- Hmm, honnan is ismerős ez, Lukey? - kérdeztem nevetve.
- Utálom ezt a bandát... - sóhajtotta, mire kitört belőlem a nevetés.
- Oh, de mi szeretünk!
- Szóval, szeretnéd, ha érted mennék? - hadarta el.
- Örülnék neki - mosolyogtam a semmibe.
   Nem szóltam az interjúról. Valószínűleg el sem megyek rá.. Igen, úgy lesz a legjobb. Nem! El kell menned! És Luke-nak is szólnod kell!
- Luke?
- Hmm? - dünnyögte.
- Volna még itt valami fontos dolog...
- Igen?
- Uhm, járt itt egy újságíró, valami magazintól. És uhm, kért egy interjút, de jobb, ha nem megyek el.
- Ne! Menj el!
- Mi? Miért?
- Ha el akarsz menni akkor menj. Ha tudsz valamit, amivel kicsit lecsitíthatjuk a kedélyeket, egy próbát megér. Bízom benned.

3.fejezet 35.rész(95.rész) - Csók a holdfényben

- Ennyire vagy képes? Összekuporodva siránkozni, hogy mekkora szar az életed? Ez semmi ahhoz képest ami várhat még rád! A gyenge, kicsi Samre! Oh, szegény mennyire szenved! De tudod, ezt mindenki leszarja! Mindenkinek vannak saját problémái, senkit nem érdekel a te problémád! - megmarkoltam a füvet és felpattantam.

- Mit tudsz te a szenvedésről, Hemmings?! Tökéletes életed van, és nekem mi jutott?! Egy hazug család, egy srác, aki csak úgy egyik pillanatról a másikra dobott, és itt vagy te, akiben mindenkinél jobban megbízo, most mégis ilyeneket vágsz a fejemhez! Le akartak lőni, el akartam rabolni, a fiú miatt, akit szeretek, de én még mindig itt vagyok, ennyi minden után! És tudod mit?! Leszarom, mit gondolsz, leszarom Ashtont! Leszarom a kapcsolatát, és ezt az egész katyvaszt! Elegem van! Összeszedem a cuccomat, és megyek vissza Sydney-be! - Luke arcára vigyor kúszott. - Most mi van?! - Luke kidugta a nyelvét, és benedvesítette az ajkait, keresztbe fonta a karjait és előre-hátra dülöngélt.

- Hihetetlen, hogy pár idióta szóval el lehet érni nálad ennyi mindent.

- Akkora egy seggfej vagy, Hemmings! - ököllel a vállába ütöttem. Egy picit hátra tántorodott.

- Szóval, komolyan is gondoltad amit mondtál, vagy...?

- Nem tudom. Tudom, hogy szerettem Ashtont, nagyon. De ezek után egszerre szeretem és gyűlölöm Őt - lehajtottam a fejemet. Luke elém lépett, az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet.

- Nyugi. Ez majd rendeződik benned. Csak, kell egy kis idő, vagy valaki, aki segít felejteni... - tekintetem az ajkaira tévedt, majd vissza a szemére. Luke lehetőséget sem hagyva csókolt meg. Lehunytam a szememet, és megjelent előttem az első csókunk. Ahogy akkor történt... A gördeszkáján álltam, de még így is iszonyú magas volt hozzám képest. Kezei derekamat ölelték. Éreztem valamit, csak egy villanásnyira, de éreztem. Most pedig... Kirázott a hideg - és nem csak a szél miatt -, hanem miatta. Az utóbbi napok miatt, valószínűleg kialakult bennem egy halovány érzés Luke iránt. Vagy mindig is bennem motoszkált ez az érzés. Visszacsókoltam, mire kezei a csípőmre csúsztak. Ujjaim kicsit hosszú tincsei közé vándoroltak. Valami nagyon más volt ebben a csókban. Lassan, tisztább, és mentes mindenféle megbánástól és bűntudattól. Ashtonnak barátnője van. Továbblépett. Nekem is ezt kell tennem. De egyszerűen nem voltam képes elképzelni magamat Luke oldalán. Talán Ashton miatt. A reakciója miatt, bár már semmi nem kötött minket egymáshoz ismertem Őt. Állj le!! Mindig csak Ashton így, Ashton úgy! Nincs többé Ashton! Éreztem, ahogy Luke telefonja rezgésbe kezdett. Hátra lépett egy kicsit, elővette a telefont és a képernyőre nézett. - Michael?

- Uhm, szóval az van, hogy előbb kellene indulnod. Maximum délelőtt, de reggel biztosan. A koncert előtt lesz egy megbeszélés, olyan négy óra körül.

- Milyen megbeszélés?

- Erről az egész Te-Sam-Ashton-Briana ügyről. Hogy mit fogunk mondani.

- Hogy-hogy mit?! Az igazat! Ashton szakított Sammel, talált magának valami csajt, én pedig eljöttem támogatni Samet. 

- Láttad az újságokat, Luke?!

- Láttam a cikket, képzeld! - Luke arrébb sétált. 

- Teli vannak a tinimagazinok a közö kis fürdőzésetekről és Ashton Brianaval készült utcai képeivel! Azt találgatják, vajon tud-e Ashton rólatok, és Sam Ashtonékról! - Luke az orrnyergét masszírozta.

- Jó. Délelőtt elindulok, csak, hogy megnyugodj...

- Jó - és ezzel le is zárult a beszélgetés.

- Milyen cikk? - kérdeztem.

- Menjünk be. Hideg van - biccentett a ház felé. Bólintottam és követtem. Felmentünk a szobába. Luke kotorászott valamit a táskában, majd elővett egy magazint. - Tessék. Az újságok azt hiszik, hogy Ashton Brianaval, Te pedig velem léptél félre - kinyitottam a magazint, és megkerestem a cikket. 

- Utálom a médiát!

- Nyugi, csak egy hülye cikk. Nem jelent semmit - vette ki a kezemből.

- Már hogyne jelentene semmit! Luke, egy utolsó ribancnak állítanak be ebben a marhaságban, aki a barátját a legjobb barátjával csalja meg! - könnyek szöktek a szemembe. Az utóbbi napokban elgyengültem. Eltűnt az az erős lány aki voltam... - Semmit sem tudnak, és mégis ítélkeznek! - Luke elém lépett és megölelt.

- Tisztázzuk ezt az egészet, amint lehetőség lesz rá. Ígérem, hogy nem hagyom, hogy szétszedjenek a hülye újságok!

- Neked most az a legfontosabb, hogy ne válasszák szét a bandát a marhaságaikkal. Ezzel kell foglalkoznod.

- És veled ki törődik? - leültem az ágyra, Ő pedig mellém. - Az újságok nem törődnek az emberrel, ha csak egy átlagos élőlény vagy a nagyvilágból. Nem védheted meg mindig magadat. Mindenkinek szüksége van egy hősre, egy lovagra.

- Te vagy az én lovagom, Hemmings.. - döntöttem a vállára a fejemet. Az én szőke lovagom... - Aki egy kicsit idióta. És néha még egoista is - Luke felnevetett.

- Akarsz lenni a toronyba zárt hercegnő? - hangjából ítélve vigyorgott. Méghozzá szélesen.

- Utálom a hercegnőket.

- Egyből gondoltam - nevetett ismét.

   Még ültünk ott egy kicsit, és beszélgettünk, majd mikor már szinte elaludtam ülve lefeküdtünk aludni.

- Luke?

- Hmm? - a hangjából ítélve már majdnem elaludt.

- Köszönök... Mindent. Nagyon sokat jelent nekem.

- Nincs mit köszönnöd - éreztem ahogy megmozdul mellettem. Befelé fordultam, és ráfeküdtem a vállára. Luke egy lágy puszit adott a homlokomra, majd teste ellazult és lassan elaludt, velem együtt.

   Már üres volt az ágy mellettem mikor felébredtem. Vele álmodtam. Újra álmodtam azt a két hetet amit régen töltöttünk együtt. De volt valami más benne. Ashton és Briana is ott voltak. Calumékkal a medencében. Boldog voltam. Nagyon is. Felültem és körülnéztem. Luke cuccai már sehol sem voltak. Kipattantam az ágyból és lerohantam. A táskája a bejárati ajtónál. Egy vigyorral az arcán lépett ki a nappaliból.

- Azt hittem elmentél - Luke vigyora átváltozott mosollyá.

- Búcsú nélkül? Az kizárt!

- Mikor indulsz? - kérdeztem lelépdelve az utolsó fokokat.

- Mindjárt. Csak meg akartam várni még felébredsz - rámosolyogtam. - Kikísérsz? - kérdezte. Mosolya egy percre sem hervadt le. Elköszönt a többiektől, majd kisétáltunk a kocsijáig.

- Vezess óvatosan, oké? - bólintott, majd bedobta hátra a táskáját. - Csak, figyelj oda, rendben? - felnevetett.

- Nyugi, vigyázni fogok! - lépett elém, és megölelt.

- Mondd meg a srácoknak, hogy üdvözlöm őket. Igen, még Ashtonnak is - felsóhajtottam, mire Luke kinevetett.

- Haladunk - hátra léptem.

- Akkor.. Hívj ha megérkeztél.

- Mindenképp - lehajolt hozzám, és egy édes puszit adott a szám sarkába. A hideg ismét végigfutott rajtam. Te szentséges ég... Felmosolyogtam rá. - Ne feledd: ha bármi baj van, hívj fel, jó?

- Mindenképp - az ujjaimmal játszottam idegességemben. Figyeltem ahogy beszáll, és elhagyja az utcát. A számhoz emeltem a kezem, és végighúztam rajta a mutatóujjam. Eszembe jutott az esti csók... Mire megfordultam egy autó parkolt a ház előtt. Egy 20-25 éves nő szállt ki, és indult el felém.

- Sam? Ross, ugye? - bólintottam. - Az egyik tinédzser magazintól jöttem.

- Uhmm...

- Szeretnék egy interjút, a szerelmi négyszögről - bökte ki, én pedig ledermedtem.

Hey!:)

De rég írtam így bármit is...

  Elég késő van már, de megígértem valakinek, hogy este hozom a részt. Az ihlethiány miatt persze semmit sem írtam, így talán másfél órája estem neki, remélem nem látszik rajta. Ééés, mi a vélemény a SamxLuke csókról? Valaki számított rá, vagy meglepetés volt? És az interjú? Szerintetek Sam elvállalja majd?

   Túl sok a kérdés, nem igaz? Mindegy. Remélem tetszett a rész! Hagyjatok magatok után nyomot:))

                                                                                                                                  Elizabeth M. Stowe 

3.fejezet 34.rész(94.rész)

   Csak otthon értem utól. Mikor felment a szobába, kishíjján rám csapta az ajtót, de a lábammal belöktem azt. - Mi a bajod? - kérdeztem újból, de a válasz ugyanaz maradt: a nagy semmi... A karjánál fogva húztam vissza és ültettem le az ágyra. Egyből fe akart kelni, de a vállánál fogva lenyomtam. Elé guggoltam. - Nézz rám! - csoda lett volna, ha eleget tesz a kérésemnek. Az álla alá nyúltam és magam felé fordítottam a fejét. - Csak annyit kértem, hogy nézz rám! - az arcát vizslattam, majd egy kis idő múlva felálltam és a fürdőből kihoztam az elsősegély dobozt. Meglepetésemre még ott ült, a telefonját nyomkodta. Visszaguggoltam elé, kivettem a telefont a kezéből és mellé helyeztem. Letettem a dobozt, kivettem a fertőtlenítőt és egy vattapamacsot. - Ez csípni fog, egy kicsit - a szemöldökéhez nyomtam a pamacsot. Az állkapcsa megfeszült, és mindkét kezével az ágyat markolta. Miután végeztem összecsuktam a dobozt és visszavittem a fürdőbe. - Köszönöm, hogy megvédtél.. Bármit is mondott neked - egy puszit adtam az arcára, majd kiegyenesedtem. - Szólj, ha ismét beszédképes vagy - mosolyogtam rá, majd kisétáltam az udvarra. A focilabdáért mentem  és miközben Calumot tárcsáztam azzal játszottam.
- Szia - köszönt bele egy nem várt hang.
- Uhmm... Calum ott van? - kérdeztem kissé akadozva.
- Azt mondta, elugrik valahová.
- Oké, mindegy. Szólj neki, hogy kerestem és hívjon vissza, amint tud, mert... fontos - már készültem letenni a telefont, mikor hirtelen megszólalt.
- Várj! - visszaemeltem a fülemhez. - Ne tedd le!
- Ashton, nincs kedvem...
- Csak... Tudok segíteni? - kifújtam a levegőt, és próbáltam lenyelni a torkomban gubbasztó gombócot.
- Talán. De...
- Miért utasítod el mindenféle közeledésemet? Nem akarlak véglegesen elveszíteni.
- Már rég elvesztettél - suttogtam. Ajkaimat egy vonallá préseltem visszaszorítva a könnyeimet.
- Akkor miért nem hagyod, hogy visszanyerjelek? Legalább egy kis részedet?
- Ne kérdezz olyat, amit már rég tudsz - félrerúgtam a labdát és leültem a földre. Hosszú csend telepedett a vonalra. Le kellene tenned! Nem, nem kellene! Hevesen harapdáltam a számat. - Akkor, add át Calumnak...
- Kérlek - könyörgött. - Szükségem van rád.
- Dehogy van, Ashton! Próbálsz magadhoz láncolni, miközben tudod, hogy el kellene engedned. Mert el kellene...
- Igenis van! Szükségem van valakire aki támogat, akire támaszkodhatok, aki szinte mindent tud rólam.
- Megjöttem! - hallottam meg Calum hangját. - Az az én telefonom? - kérdezte elég közelről.
- Sam az - a hangokból értetődve Ashton átadta Calumnak a telefont, majd pár pillanattal egy nagy ajtócsapódással távozott a helységből.
- Szóval? - szólt bele végre.
- Segítened kellene. Fontos..
- Oké, mondd - kifújtam a levegőt, majd belekezdtem.
- Szóval, Willnek volt itt valami haverja, Pete-nek hívják. Pete egyfolytában bámult, és tudtam, ha Luke nem jön oda, akkor tuti rámmozdul, én pedig nem... Nem vagyok képes bárkiben is megbízni úgy. Szóval azt mondtuk, hogy együtt vagyunk, hogy Pete nagy ívben kerüljön el. Luke pedig felajánlotta, hogy négyen menjünk el focizni, fogalmam sincs miért, ne kérdezd! Valami történt, Luke bepöccent, majd Pete mégjobban felhúzta Őt, Luke pedig nekiment és összeverekedtek. Nehezen, de szétszedtük őket... És...
- Várj! Luke összeverekedett a sráccal? - Michael érdeklődni kezdett, mire tömören elmagyarázott neki mindent. Leültem a földre és a hátsókert kerítésének dőltem.
- Igen. Luke pedig azóta hozzám sem szól, rám sem néz.
- Luke-nak nincs nagyobb baja? Ami feltűnhet a rajongóknak?
- Nem, jól van. Csak... Egyszerűen magába fordult egyik pillanatról a másikra - hangom megremegett. Nem akartam elveszteni Luke-ot. Szükségem van rá. Mindennél és mindenkinél jobban... - Miért történik ez mindig velem? - kezdtem el zokogni. - Miért üldözök el mindenkit magamtól?
- Hé, nyugodj meg! Luke biztos csak... dühös. Önmagára. Amiért verekedésbe keveredett egy olyan sráccal akire rá sem kellett volna hederítenie. Megnyugszik. Ami pedig a végét jelenti... Mi itt vagyunk neked. Még Ashton is.
- Ne beszélj baromságokat! Ashton már rég nincs itt nekem... És nem is ok nélkül szakított velem! - próbált kinyögni valamit, de megakadt. - Hmm? - kérdeztem rá, hátha csak egy kis lökés kell neki.
- É-én... Nem mondhatom el. Sajnálom.
- Igaz barát vagy, Calum! Tényleg, nagyon kösz!
- Sam... - ideje sem volt megmagyarázni, bontottam a vonalat és arrébb löktem a telefont. A térdeimre hajtottam a fejemet, és halk zokogásba kezdtem. Hosszó percekkel később valaki letérdelt mellém. Felemeletem a fejemet, és Luke bűbánó tekintetével találtam szembe magamat. Ajkaim megremegtek ahogy beszívtam a levegőt zokogás közben.
- É-én - dadogott. Nem hagytam, hogy bármi mást mondjon, magamhoz húztam és megöleltem. Homloka a vállamon pihent, még én remegő kezeim összekulcsoltam a hátán.
   Miután lehiggadtam csak ültem ott, Luke meleget nyújtó karjai között.
- Beszéltem Ashtonnal - préseltem ki magamból. Luke a saját lábán ült, én pedig az Ő combján. Hátát a fakerítésnek támasztotta, így mellkasának tudtam dőlni anélkül, hogy felborulnánk. Egy szürke kardigánt viselt, amivel próbált engem is valamennyire "betakarni", hiszen elég hővös volt. Karjaival átölelt, hogy ugyancsak óvjon a széltől. Kívülállóként biztosan édes párként néztem volna magunkra. Megkérdeztem volna mióta ismerik egymást. De nem voltam valami kis külső szemlélő, így tudtam, hogy ennek semmi valóságalapja nincs. Luke szinte a bátyám. Ő mindig vigyázott rám, akár a saját húgára. - Azt mondta, szüksége van rám. Egy barátra - nevettem fel keserűen. - Marhaság az egész.. Képes azt kérni tőlem, hogy legyek a barátja...
- Ashton egy barom. A lelke mélyén mindig is az volt, most is az, és lesz is.
- Calum pedig ok nélkül titkolózik... Tudom, hogy Ashtont akarja fedezni valamiben...
- Calum meg... Nem tudom. Biztos van oka rá, Calum pedig nagyon megbízható. Ezért fordulunk mindig hozzá. Sosem mondd el semmit sem.
- Oh, szóval személyi lelki szemetesláda..
- Nem. Inkább egy hallgatag barát, aki mindig segít - elcsendesedtünk. Nem tudtunk mit mondani... - És, mi a helyzet a fősulival?
- Semmi - ráztam meg a fejemet. - Kiiratkoztam.
- Pedig... Úgy oda meg vissza voltál ettől az egésztől
- Voltam. És lassan rá kellett jönnöm, hogy semmire sem jó, mégcsak a figyelmem sem vonta el Ashtonról. És... Ez az egész, nem az én világom. É-és... Már Sydney-t sem érzem annak. - Luke megfeszült alattam. - Tudom, hogy most utálsz emiatt...
- Nem utállak! - lerakott az öléből és felpattant. - Egyszerűen idiótaságnak tartom amit csinálsz! A kurva életbe Sam, Ashton csak egy srác! Egy egyszerű srác!
- Én csak nem akarok emlékezni rá. Feladom, oké?
- Mi a faszért akarsz feladni mindent, egy senkiért, aki még csak szomorú sem volt a szakításotok után?!
- Ne mondd ezt! - kértem és a mellkasomhoz húztam a lábaimat.
- Miért?! Mert nem akarsz emlékezni rá? Neked nem az emlékekkel van bajod! Gyenge vagy, Sam! Kibaszott gyenge vagy ehhez a szakítósdihoz, bezzeg pisztoly elé állni érte, és kést döfködni magadba nem vagy gyenge!
- Miért csinálod ezt? - kezdtem el zokogni.
- Próbálom felnyitni a szemedet! Minek küzdesz érte, ha ellököd magadtól folyamatosan?! Ha már menthetetlen ez az egész szarság, amibe úgy kapaszkodsz!

Tájékoztató!:)

Hi Guys!

Szóval, arra gondoltam, hogy a történetet átvinném Wattpadra, de eközben ITT IS MŰKÖDNE A BLOG! Ennek annyi értelme van, hogy szeretném újraírni az elejét, ami egyenlő avval, hogy a fogalmazásomat akarom javítani, a TÖRTÉNET TELJES EGÉSZÉBEN az eredeti formában maradna, a történések ugyanazok maradnának!

A következő rész hamarosan várható, készüljetek! ;)

                                                                                                                               Elizabeth M. Stowe

Helyzetjelentés és köszönet

Hey Guys!

Először is, sajnálom az esetleges ékezet nélküli írásért, és vagy helyesírási hibáért, de telefonról írok.

Szóval 38000+(!!!) oldalmegjelenítés és 50(!!!) feliratkozó! Woahh! Eszméletlenek vagytok srácok, de tényleg! Nagyon köszönok mindent nektek. Nagyon sokat jelentetek nekem. Nem az oldalmegjelenítések, a +1-ek, a kommentek, vagy a feliratkozások, nem! Ti. Ti jelentetek nekem szinte mindent. Köszönöm srácok, szeretlek titeket!<3

Ohh es woww, mindjart a 100. resznel jarunk. A poszt végén lesz pár kérdésem is a bloggal kapcsolatban!

A következő részekről: nem tudom. Nagyon megbetegedtem egy éjszaka alatt, a gondolataim össze-vissza cikaznak, vagy pedig tökre be vagyok lassulva. Próbálkozom, de botrányosak lesznek, szoval inkább kitöröltem oket.

Valószínűleg a részek elhúzódnak, szóval az örömötökre - vagy bánatotokra - szóval 110+ rész biztos lesz! :DD

---------------------------------------------------
Ès akkor a kérdések:

- Milyen fehleményeket vártok Sam és Ashton kapcsolataban?
- Luke? Aranyosnak gondoljátok, vagy úgy érzitek, akar valamit Samtől?
- Várjátok a karácsonyos részt? Sam és Ashton itt talalkoznak újból.
- Mi a véleményetek Sam öngyilkossági kísérletéről?
- Scott? Jár a pirospont neki? És mi a véleményetek róla ezek után?
- Szerintetek Samnek mennyi idő még negbocsájt Ashtonnak?
             Love ya'll, Elizabeth M. Stowe xx.

3.fejezet 33.rész(93.rész) - Durva összetűzés

Luke hangja annál távolibbnak tűnt, minnél lejjebb csukódott a szemem. Végül a külvilág is elhalkult, velem együtt.   Nem lehetett még olyan késő mikor felébredtem, mivel a nap sem sütött be olyan erősen. Körülnéztem. Luke az ágy mellé húzott széken ült, és lehajtott fejjel aludt. Mikor megmozdultam az ágy egyik rugója megnyikordult, mire Luke felkapta a fejét. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok visszaereszkedett a székre és megdörzsölte az arcát.
- Hogy érzed magad? - kérdezte feljebb tornázva magát.
- Szarul, de ezt én is kérdezhetném. Borzalmasan festesz.
- Jól vagyok - hárította el az aggodalmamat.
- Aludnod kellene - erősködtem tovább. Rossz érzéssel töltött el, hogy Luke miattam néz ki ilyen förtelmesen.
- Aludtam eleget - válaszolt egyszerűen.
- Luke...
- Jól vagyok! - de persze, hogy nem volt jól. Sütött róla a kimerültség. Az utóbbi két napban annyit törődött velem, és azzal, hogy nekem jó legyen, hogy elfelejtette magát. Engem helyezett előtérbe, pedig szükségtelen volt.
- Nem csak te aggódhatsz miattam. Én is aggódhatok érted.
- Nincs miért. Mondtam, hogy jól vagyok - felállt a székről.
- Gyerünk Hemmings! Csak egyszer ne legyél ennyire makacs! - kifújta a levegőt, majd rám pillantott.
   Egyedül mentem le a konyhába. Hosszú győzködés után sikerült ágyba tuszkolnom Luke-ot még pár órára.
- Luke? - kérdezte anya.
- Alszik - ültem fel az egyik bárszékre. Reggeli közben hiányzott, hogy ha felnéztem Luke nem bámult vissza rám egy iszonyú nagy vigyorral és idióta fejekkel, hogy nevetésre késztessen engem. Csak ültem ott csendben, fel sem nézve a tányéromról. Mi lesz velem, ha elmegy? Azt hiszem vissza fogok roskadni magamba.
  Kint ültem a hintaágyban, törökülésben, és figyeltem ahogy Will és egy barátja cselezgetik egymást. Mindketten sokszor pillantottak felém, beszéltek, majd tovább játszottak. Pete sokszor rám is mosolygott, de nem tudtam viszonozni. Részben azért, mert szinte lehetlennek éreztem a mosolygást Luke társasága nélkül, részben pedig azért, mert valahogy a lelkem Ashtonnál maradt. Vissza kellene kérnem tőle... Hihetetlen alak vagy Samantha Genevieve Ross! Képes vagy a saját kínodon poénkodni. Ugh, Genevieve... Ismét Ashton jutott az eszembe. Tudta hogyan lehet felhúzni. A teljes nevemmel. Reszketve fújtam ki a levegőt. Valaki átölelt hátulról, és állát a fejemre helyezte.
- Jól aludtál? - kérdeztem az előttem lógó kezeit nézve.
- Fogjuk rá - kifújta a levegőt. - Ismered? - Petere gondolt.
- Nem - vontam vállat.
- Azt hiszem Ő szívesen megismerne - piszkált. - Folyton téged bámult. Kivéve mióta idejöttem. Azóta még a szeme sarkából sem pillantott rád - a hatás kedvéért várt egy kicsit. - Szerintem azt hiszi együtt vagyunk - suttogta, mire mindketten felnevettünk. Eszembe jutott a csókunk, és valószínűleg neki is, mivel abbahagyta a nevetést. A kezeit lökdöstem, majd mikor feleszmélt körém fonta a karjait és a nyakába emelt. Felnevettem, majd a keze után kaptam.
- Ha leejtesz...
- Nem foglak, nyugi. Maximum megfejelsz dolgokat, de engem nem zavar! - nevetni kezdtem. Mindkenkinek kellene egy ilyen barát. Egy legjobb barát, aki tudja mivel vidítson fel...
- Csak úgy árad belőled a szeretet! - vágtam vissza.
- Ohh, tudom. És szívesen! - vigyorgott. Megindult Willék felé.
- Mit akarsz? Luke, ha megpróbálsz...
- Nyugi! Nem csinálok semmit. Csak elterelem a figyelmedet.
- De ne vele! Luke én esküszöm megfojtalak, ha bármit mondasz neki! - fenyegetőztem. Kérlek, kérlek, kérlek!
- Hé, mit szólnátok, ha a hátsókert helyett elmennénk a pályára? - Will és Pete összenéztek, majd egységesen bólintottak.
- Szóval, melyikünk lesz egyedül? - kérdezte Pete.
- Ohh, nem. Én is játszom! - szögeztem le. Luke kinevette szegény srácot. Elindultunk a pályára. - Luke, letehetsz, a végén még sérvet kapsz.
- Nem vagy nehéz - vont vállat, amitől megemelkedtem és erősebben kapaszkodtam Luke kezébe. Kinevetett.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam, Hemmings! - vigyorogva nézett fel rám.
- Mióta vagytok együtt? - Pete nem kerülgette a forró kását, belecsapott a közepébe. Luke-al összenéztünk.
- Csak pár napja - szólaltunk meg egyszerre. Hálásan megszorítottam a jobb kezét, mire felmosolygott rám. Will érdekesen nézett ránk, mire kérlelően néztem rá. Bólintott és elfordult. Az államat Luke feje búbjára helyeztem a puha hajába. Reméltem, hogy igazi párnak tűntünk. Nem volt kedvem egy új kapcsolathoz. Ez az egész teljesen elvette a kedvem az ilyenektől... A telefonom rezegni kezdett, én pedig nagy nehezen előhalásztam.
- Mondd! - szóltam a telefonba.
- Zavarok?
- Nem, nem zavarsz - válaszoltam.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Voltam jobban is. Bár Luke jól végzi a dolgát - nevettem. - Ashton visszaért?
- Ühüm. Luke?
- Alattam - Calum lélegzete elakadt, majd hangosan röhögni kezdett. - Idióta! Nem úgy!
- Ohh, ezt már nem magyarázod ki!
   Még beszélgettünk egy kicsit, közben pedig élveztem a kilátást Luke nyakából. A pályára érve megbeszéltük a taktikát, mit csinálunk, hogy Pete tenyleg nagy ívben elkerüljön.
- Gondolom elválaszthatatlanok vagytok, szóval gyere Will.
- Majd én leszek veled - ajánlottam. Első pont: Ne lógjunk folyton egymás nyakán. Így is kínos ez az egész... Luke-ra néztem mintha megerősítést várnék tőle. Biccentett, én pedig egy gyors puszit adtam az arcára, amit csak egy mosollyal nyugtázott.
- Oké - Pete és én elindultunk a másik irányba.
  Húsz perccel később mindannyian feloldódtunk, bár Luke-al még kissé nehézkesen kezeltük a helyzetet. Örömmel ugrottam fel a levegőbe, mikor ismét gólt lőttem Willnek. Rávigyorogtam Luke-ra, aki lebiggyesztette az ajkát. Diadalittasan fordultam meg és indultam a mi kapunk irányába.
- Hé, öreg! - megfordultam. Luke Pete felé indult.
- Uhmm...
- Csinálhatnád feltűnésmentesen is! - Pete arcát látva leesett miről van szó, de én még mindig értetlenkedve álltam ott.
- Miért? Tudtommal nem foglalt, vagyis Will elmondása szerint - Willre pillantottam. Meghúzta magát. Pete elhalkult, és valamit halkan mondott Luke-nak. A szöszi elfordult, elindult, de pár méterrel arrébb megállt, megfordult és nekirohant Pete-nek. A földre lökte és verekedni kezdtek. Will és én is messze voltunk, de mindketten futni kezdtünk. Hol Luke, hol Pete húzott be a másiknak. Will megpróbálta leszedni Luke-ot Pete-ről, de lehetetlennek tűnt. Pete-hez rohantam, megragadtam az egyik kezét és húzni kezdtem Luke alól. Luke megcélozta Pete arcát, de mivel húztam, így az ütés gyomorszájon találta Őt. Mikor sikerült teljesen elhúznom tőle, ott hagytam és segítettem Willnek felszedni Luke-ot a földről. Luke tenger kék szeme most sötét volt, akár az éjszakai égbolt csillagok nélkül. Nem is törődött velem, szeme végig a mögöttem görnyedő Pete-et pásztázta.
- Vidd el innen! - utasítottam Pete felé biccentve. Will bólintott, majd felsegítette Pete-et és elindultak le a pályáról. - Jól vagy? - kérdeztem arcához emelve a kezemet, de elkapta a kezemet, és félrelökte. - Most mi a bajod?
- Semmi - vont vállat. Hangja is sokkal mélyebb, és érdesebb volt mint máskor. Soha életemben nem láttam még ilyennek Őt. Szeme most nem csillogott, vagy ha mégis csak a dühtől. Megfordult és elindult kifelé otthagyva engem.

3.fejezet 32.rész(92.rész) - "Ígérem..."

   Hangosan nevetve léptünk be a házba. Lerúgtuk a cipőinket.
- Végre megjöttetek! Már egy órája... Veletek mi történt? -  beharaptam a szám, hogy ne kezdjek el nevetni.
- Hát az hosszú történet. A lényeg, hogy végre jól éreztem magamat. Szóval, köszönöm Luke - néztem fel rá.
- Nincs mit. Tényleg - mosolygott rám.
- Indulás felfelé, és szedjétek rendbe magatokat! - mosolygott anya. - A vacsorát pedig megtaláljátok a konyhában, ha éhesek lennétek. - bólintottunk és elindultunk
- Gondoltál ma rá, bármikor is? - ült le az ágyra.
- Őszintén? Egész nap. De úgy érzem, jó úton haladok ahhoz, hogy elfelejtsem. Vagy legalább ne bőgjem el magam, ha meglátom, vagy meghallom a nevét - ültem le mellé. - Köszönöm, hogy itt vagy nekem - öleltem át. Visszaölelt.
   Még órákig szenvedtünk mire a hajunk iszapmentes állapotba nem került. Sem Ő, sem én nem voltunk éhesek, így zuhanyzás után az agyba vetődtünk. Midnketten kifelé fordultunk, hogy ne érezzük magunkat kínosan, mert valljuk be: ez azért az.
   Talán egy óra lehetett mikor felnéztem. Luke-nak már megint hűlt helye volt. Kinyújtóztam, majd kikeltem az ágyból és az ablakhoz sétáltam. A párkányra támaszkodtam, és néztem a ház előtt elhaladó embereket. Messziről jövő fékcsikorgás zavarta meg az utca csendjét, majd egy ugyanilyen a ház előttről. Egy sötétkék BMW farolt be pontosan Luke mögé. Megismertem. Kiszállt a kocsiból és erőteljesen csapta be. Borzalmasan fájt ránéznem. A torkomban gombóc keletkezett. Mire feleszméltem hallottam ahogy becsapódik a bejárati ajtó. A rohadt... Máskor lerohantam volna és próbáltam volna megvédeni mindkettejüket az egymásban felgyülemlett haragtól, de a lábam a földbe gyökerezett ahogy néztem Őt. Végül megmozdultam, de eszem ágában sem volt kimenni.
- Will csinálj valamit! - lökdöstem az ajtó felé.
- Menj te! Ez a ti...
- Will! Menj ki! - szólt rá Renee, de Will helyett Christian ment ki. Felrohantam az emeletre és az ablakból figyeltek őket. Ashton egy magazint vágott Lukehoz. Majd kiabálni kezdett, és elkapta Luke pólójának a nyakát. Christian hátrahúzta Ashtont és magyarázott nekik valamit. Luke mondott valamit, majd az ablakomra mutatott, aminek következtében a falhoz passzíroztam magamat. Egy kis résen kikukucskáltam. Nem voltak sehol. Hallottam ahogy becsukódik az ajtó. Ne, ne, ne! Az ajtóhoz ugrottam és bezártam, majd nekidőltem. Hosszú percekig csak álltam ott és bámultam előre. A nyugalmamat léptek törték meg. Próbált bejönni, de akadályba botlott. Mégpedig a zárt ajtóba.
- Sam, lejönnél? - kérdezte Luke. Nem válaszoltam. - Ne csináld, gyere le, kérlek! - megráztam a fejemet. Mintha látná... Lecsúsztam és a földre ültem. Felhúztam a lábaimat. - Akkor engedj be! - a tenyereimbe temettem az arcomat. Valaki más is feljött.
- Majd én - hangja most felettébb nyugodt volt.
- Sok sikert hozzá... - morogta Luke, majd hallottam ahogy elsétál. Még levegőt sem vettem, mozdulni sem mozdultam. Távol akartam tőle lenni, erre az ajtó másik felén ácsorog.
- Sam.. - ahogy kimondta a nevemet elkapott a sírógörcs. A tenyereimbe temetett arccal, némán sírtam. Azt akartam, hogy menjen el, hogy fogja fel, nem akarom, hogy itt legyen. - Szeretnék beszélni veled. El akarom magyarázni miért - halkan az ágyhoz kúsztam a levélért, és kerestem egy tollat. A hátuljára írni kezdtem: "Nem, nem vagyok jól. Nincs senki az életemben. Hogy érzem magamat? Elárulva, összetörten, feleslegesnek, naivnak, és csak egy újabb hülye kiscsajnak. Hiszen ez voltam én, nem de? Áruldd el, jó volt hitegetni azzal, hogy örökké engem fogsz szeretni, miközben beleszerettél egy másik lányba? Fogalmad sincs mennyit szenvedtem az elmúlt hónapban! Képes lettem volna meghalni érted, te idióta! És bár meghaltam volna! Mosolyogva néztem volna, ahogy darabokra törsz, mikor elmondják neked, hogy már nem vagyok többé. Már ha számítottam még neked akkor. Tudod mit? Nem érdekel. Nem érdekel ez, a hülye leveled, amiben mindenféle hülye hazugságot hordtál össze, reménykedve abban, hogy  képes leszek valaha is megbocsjátani neked! És te sem. Egyáltalán minek jöttél ide? Akartál röhögni rajtam egy jót? Tessék csak! Ennél szánalmasabb már nem is lehetnél a szememben... Talán mégis. Mert az az ember, aki a születésnapomon képes lett volna kinyírni engem, velem volt egész nap, ha kellett valami pár percen belül ott volt. És áruldd el, te hol voltál akkor? Bryanaval? Remélem élvezted ezt az egész hülye játékot, mert én kibaszottul nem!" Letettem a tollat és átcsúsztattam az ajtó alatt. Hallottam ahogy felveszi a levelet, leül pont oda ahová én, fejét az ajtónak döntötte, jobban mondva odavágta.
- Én nem... nem ezt akartam. Csak hallgass meg!
- Minek? - szipogtam. - Te sem adtál esélyt arra, hogy elmondjak bármit is. - csendben ültünk, egyikünk sem szólt. Időközben a két kezemet támasztékul a két oldalamra helyeztem. Valami megérintette a kezemet. Ashton a hosszú és vékony ujjaival valamennyire át tudta őket dugni az ajtó alatti kis résen. Elhúztam onnan a kezemet. Fájt az érintése, most mégis annyira szükségem volt rá. A fejét az ajtóba kezdte verni, bár nem teljes erejéből. - Mitől készültél ki ennyire? Semmi okod nincs rá! - valójában magamtól kérdeztem, persze róla volt szó.
- Sam, én sosem mondtam, hogy nem szeretlek.
- Ne próbálj meg a marhaságaiddal áltatni - néhány halk léptet egy kis sutyorgás, majd egy kis csörgés követett.
- Meddig kell még kérlelnem? - kérdezte.
- Mit vársz még tőlem, Ashton? Szerinted hogy érzem most magamat? Ennél rosszabbul nem is érezhetném magamat! Az ágyra ültem és a tenyereimbe temettem az arcomat. Hallottam valami pótkulcs csörgését, mire felugrottam volna már bent is volt. Becsukta az ajtót, és elém sétált, majd leguggolt. Felálltam és az ajtó felé mentem, de megfogta a csuklóm és visszahúzott. Magához ölelt. A mellkasára téve próbáltam eltolni magamat, miközben zokogtam. - Engedj el! - könyörögtem.
- Hallgass meg!
- Nem látod, hogy képtelen vagyok? Képtelen vagyok rád nézni, hozzád érni, vagy akár beszélni is veled anélkül, hogy sírógörcsöt kapnék! - leültetett az ágyra, majd elém térdelt. Kezei közé fogta az arcomat és letörölte a könnyeimet. Tekintetét az enyémbe fúrta.
- Csak azt akarom, hogy boldog legyél, Sam. Csak tárdd ki a szívedet, ahogy velem is tetted.
- Nem megy. Képtelen vagyok megnyílni bárkinek is!
- Tudom, hogy menni fog. Erős vagy.
- Neked sikerült. Akkor minek vagy még itt? Te boldog vagy. Akkor minek törődsz velem? Te tovább tudtál lépni? Akkor minek jöttél vissza?
- Mert szükségem van rád. Mint azelőtt. Szükségem van valakire, aki meégrti a problémám, aki segít nekem, aki mellettem van.
- Nem rám van szükséged. Csak ezt próbálod elhitetni magaddal és velem is. Neked Bryanara van szükséged. Ő a te újrakezdésed. Velem pedig nem kell törődnöd. Megleszek.
- Nem leszel.
- Ígérem, hogy megleszek. Most pedig induljatok.
- Induljunk?
- Vidd Luke-ot is. - kezeimet az övére tettem és elemeltem az arcomtól. - Jobb lesz neki.
   Hosszú ideig próbáltam meggyőzni Luke-ot, hogy menjen Ő is. De túl makacs volt. Ashton azt mondta, ad még neki két napot, de a cikk miatt nem fogják elhinni, hogy Luke beteg lett volna.
   Néztem ahogy Ashton elhajt. Zokogni kezdtem. Luke a vállamra tette a kezét. MEgfordultam, a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet, és hangosan sírni kezdtem. A lábaim felmondták a szolgálatot, ha Luke nem tartott volna összeesek.
- Nagyon szeretem. Nagyon...

3.fejezet 31.rész(91.rész) - Figyelemelterelés

A szívem ismét összeszorult és darabokra tört. Hiszen ezt akartad, nem? Hogy boldog legyen. És most? Most azt akarod, hogy Ő is olyan legyen mint te? Önző vagy, amiért magadnak akarod! A könnyeim eláztatták a papírt. A vállam remegett a sírástól. Luke kivette a kezemből a levelet, félretette és szorosan magához húzott.
- Annyira fáj.. - suttogtam remegő hangon.
- Shhh... - csitított, és a hátamat kezdte simogatni.
- Mulaszd el valahogy... Bárhogy... - kértem zokogva.
- Ha tudnám, megtenném. Esküszöm...
   Sikerült álomba sírnom magam Luke karjai között. Már jóval elmúlhatott dél is mikor felébredtem. Felnéztem. Luke sehol sem volt. Kezdtem azt hinni, hogy sikeresen képzelődtem, mint az utóbbi pár napban, de a pólója ott hevert az ágy végében, a levéllel együtt. Erőt vettem magamon és felálltam, majd elindultam. A szemeim iszonyúan fájtak, és amikor lefelé menet megálltam, hogy megnézzem magamat a tükörben, hát... Eléggé megrázó látvány voltam. A szemeim vérvörösek voltak, és feldagadtak, csodáltam, hogy ki tudom nyitni őket. Lehajtott fejjel lépcsőztem le. A nappaliba indultam, mivel onnan jöttek a hangok. Renee rám nézett, és "kicsit" meglepődött. Willel együtt.
- Luke? - kérdeztem.
- A kertben van. Telefonál. - bólintottam, majd sarkon fordultam és az üvegajtón keresztül figyeltem ahogy járkál. Testbeszéde elárulta, hogy eléggé ingerült, le mertem volna fogadni, hogy valamelyik fiúval beszél.
  *Luke Szemszöge*
- Én csak rendbe hozom azt, amit te elcsesztél! Mint mindig!
- Nem érdekel hogyan, de az esti koncertre legyél itt!
- Hallod egyáltalán magadat?! Egy érzéketlen fasz vagy, Irwin!
- Oh, persze! Te pedig egyszerűen Samre pályázol!
- Nem! Kibaszottul nem! Csak normális barátként viselkedem! És ha igazad is lenne, mi közöd lenne hozzá? A lehető legtaplóbb módon lökted el magadtól!
- Mert...
- Csak azt ne mondd, hogy szereted! Mert nem így van. Ha szeretnéd nem Bryanaval lennél, és te próbálnád megbékíteni Őt! Megyek amint jobban lesz, találjatok ki valamit - elegem volt Ashton marhaságaiból, abból meg pláne, hogy a világ legbunkóbb emberévé vált.
  *Sam Szemszöge*
A felét tisztán hallottam a beszélgetésének. Képes lett volna oknak azt mondani, hogy szeret.. Nem! Nem lett volna az. Hiszen barátnője van. A levélben miért nem tűnt ilyennek? Lehunytam a szememet, és mire kinyitottam Luke állt előttem.
- Jobban vagy? - kérdezte.
- Nem tudom. De... Neked tényleg vissza kellene menned. Én érezném magamat rosszul, ha kihagynád...
- Azt hiszem ezt már megbeszéltük. Addig maradok ameddig szükséged van valakire.
- És ha azt mondom jól vagyok? - néztem fel rá.
- Akkor úgysem hiszem el - sóhajtottam.
- Jó. Akkor tereld el valahogy a figyelmemet.
- Mondjuk... Uhmm... Talán... Nem. Az biztos nem. Huhh... - elmosolyodtam a próbálkozásain. - Végre mosolyogsz - bökött oldalba. - Idefelé láttam egy tavat. Nem tűnt zsúfolt helynek. Benne vagy?
- Menjünk - bólintottam.
   Fél órával később már a tóhoz tartottunk. Luke egyből idejött miután letette a telefont, a táskája pedig az autójának a hátsó ülésen hevert.
- Nem is akarsz visszamenni Sydney-be? - nézett egy pillanatra rám.
- Nem tudom. Egyenlőre maradok. Ha itt is szeretnék lakni anyáékkal talán karácsonyra hazamegyek hozzátok, majd vissza ide. Így mindenkinek könnyebb lenne.
- Inkább magadnak akarod megkönnyíteni a helyzetet.
- Egyébként sem vagytok valami sokat otthon. Fél év múlva jön az új turné, és egy éven keresztül ismét úton lesztek. Értelmetlennek érzem, hogy ott maradjak... És azt sem akarom, hogy végignézzétek Ashtonnal miképp próbáljuk elkerülni egymást. Pár petente hazamegyek egy-egy hétvégére. Megfelel? - nem válaszolt. Kifújtam a levegőt és kibámultam az ablakon. A csend ismét nem kímélt. Eszembe jutott egy csomó régi emlékem. Például mikor először utaztam Miamiba, vissza. Úgy szorongattuk egymás kezét, mintha az életükn múlna rajta. Az övé nem múlt ezen... - Igazad van.. - ismertem be. Luke rám nézett, majd vissza az útra. - Elképzelhetetlennek látom azt, hogy én és Ő bármikor is barátok legyünk. Nekem nem menne.
- Azzal akkor sem lesz jobb, hogy nagy ívből kerülitek egymást. Idővel szembe kell néznetek egymással. Hidd el, idővel könnyebb lesz - hátradőltem az ülésben és úgy néztem a mellettünk elsuhanó autókat.
   Luke vagy hatszor megpróbált behívni a vízbe, de valahogy mindig én nyertem a vitában. Végül rávett, hogy legalább a stég szélére üljek le, hogy ne legyen egyedül. Luke a stég felénél visszafordult, mert valamit a kocsiban hagyott. Legalábbis azt hittem, mielőtt meghallottam volna valaki futását mögülem.
- Meg ne próbáld! - fordultam meg. Futtában a vállára kapott és beugrott a vízbe. Nevetve jöttem fel a víz alól. Hátravetette az arcára tapadt haját. De nem úgy sikerült neki ahogy eltervezte. Kinevettem érdekes kinézetét. - Végre nevetsz - mosolygott rám.
- Ezen nem lehet nem nevetni - böktem felé. A fejére tette a kezét és próbálta lesimítani, de csak rontott a helyzeten.
   Végre igazán jól éreztem magamat. Luke volt az első, akinek sikerült hosszú idő óta megnevettetnie. Előtte soha nem sikerült senkinek. Talán mert Ő végig velünk volt a kapcsolatunk idején, és mindent tudott ami közöttünk zajlott. Velünk együtt élte át. Calummal és Michaellel együtt.
- Vegre megszáradtam, Luke! Ha bele mersz dobni én nem tudom mit csinálok veled! - hülyéskedtünk, mikor a hátára vettettem magam egy beszólás miatt. Ő pedig a lehető leglazább módon közölte, hogy bele fog hajítani a vízbe. A tábor jutott eszembe... A tábor... Szorosan kulcsoltam a derekára a lábamat és a karjaimat a nyaka köré. Hattal fordult a stég szélének, széttárta a karjait és háttal bedőlt a vízbe. Rám. Éreztem ahogy a karjaim és a lábaim lecsúsznak róla. Próbált felúszni, de elkaptam a lábát és visszahúztam a víz alá. Amint leért hozzám belemarkolt az oldalamba, aminek következtében elengedtem a lábát. Egy kicsivel később értem a felszínre. Luke jól szórakozott.
- Jobban érzed magad?
- Fényévekkel! - mondtam, majd a part felé kezdtem úszni, Luke-al a nyomomban. Mikor már leért a lába felállt, átkarolta a derekamat és felemelt a földről, majd forogni kezdett. - Hagyd abba! - kértem nevetve. - Luke el fogunk esni! Hallod? - de rám sem hederített addig, még háttal nem vágódott én pedig rá. Hangosan nevetni kezdtem és eszem ágában sem volt leszállni róla. Végül legurított magáról.
- Ha megrepedtek a bordáim, te állod a kórházi számlát! - nyögte.
- Még mit nem, Hemmings! - tápászkodtam fel. Felé nyújtottam a kezemet, megfogta és felállt. A szám elé kaptam a kezemet, hogy ne nevessem ki csupa iszapos hátát és haját.
- Én esküszöm, hogy... - lehajolt, majd felmarkolt egy nagy marekkal az iszapból és hozzám vágta. Iszap csatába kezdtünk. Sikoltoztunk, rohangáltunk és nevettünk. Rég éreztem magam ilyen jól. Újra éreztem azt, hogy élek.
   Háttla ült nekem, még én török ülésben mögötte. Próbáltam a hajába száradt iszapot kiszedni, ami elég nagy feladatnak bizonyult, mert Luke haja volt annyira dús mint az enyém.
- Lehetetlen hajad van! - borzolta össze szőke tincseit.
- Az én hajam a lehetetlen?! - csattant fel, hatradőlt, így én is. A hajam legalább ugyanannyira iszapos lett mint az övé volt, mielőtt kiszedtem volna neki a nagyját.
- Szemét! - felmarkoltam egy kis iszapot és az arcára kentem.
- Ezt még visszakapod! - állt fel. Nehezen feltápászkodtam és futni kezdtem előle. Nem mintha sok esélyem lett volna. Luke ahol ért ott dobált meg iszappal.
- Oké, oké! Kvittek vagyunk! - álltam vele szembe.
- Szerintem is - mondta elégedetten és kiröhögött.
   Már sötétedett amikor hazafelé indultunk. A hajunk még mindig csupa iszap volt. Luke felé fordultam, és kuncogni kezdtem.
- Mi az? - kérdezte azzal a tipikus jófiús mosolyával.
- Borzalmasan nézel ki! - nevettem ki.
- Te sem nézel ki jobban! - vágott vissza. Igaza volt. Szükségem volt valakire. A legjobb barátomra. Arra a személyre, aki tudja min mentem keresztül. Aki velem élt át mindent. Ez volt Luke. Az én mentőövem.

3.fejezet 30.rész(90.rész) - Levél

- Mondd! - próbáltam úgy beszélni, hogy az ég világon semmit se sejtsen.
- Chrissy az előbb hívott - a fejemet hátra vetettem, ennek következtében pedig erőből belevágtam a fejemet a fába. Nem válaszoltam, nem is tudtam volna mit mondani.
- Máskor már rég arról papolnál, hogy meg kellene beszélnünk... - motyogtam. Csendben volt.
- Uhm.. Nem jártatom feleslegesen a szám. Te is, és Ashton is makacsok vagytok - kétlem, hogy ezt tartott kiokoskodni több mint fél percig.
- Ashton! - hallottam a háttérből.
- Megyek! - kiabált vissza. A szívem kihagyott egy ütemet, majd hevesen kezdett verni. Az arcomat még egy könnycsepp szántotta végig.
- Még valami? - próbáltam közömbös lenni, de a hangom megremegett.
- Hülyeség, ha a barátok feledésével akarsz továbblépni - és letette. Lehunytam a szememet és összébb húztam magamat. Az idő kissé szelessé vált. Én nem ezt akartam... Rajtuk kívül senkim sem maradt... Lehunytam a szememet. Elképzeltem, ahogy egyszer csak valaki megérinti a karomat, kinyitom a szememet és Ashton az. Azt mondja, sajnálja, én pedg mindenféle habozás nélkül megcsókolom. A szemeim kipattantak, de még mindig egyedül voltam ott. Remegve fújtam ki a levegőt. Butaság lenne azt gondolni, hogy csak Cyrus miatt volt ez. Tudom milyen... Tudtam milyen Ashton, és Ő nem vetett volna véget a kapcsolatunknak egy ember miatt. Talán talált valaki mást. A torkom elszorult, a szívem pedig összeszorult. A könnycseppek végigszántották az arcomoat.
   Órákkal később felálltam. Annyi erő nem volt a testemben, hogy ökölbe tudjam szorítani a kezemet. Andalogva indultam neki az útnak. Ahol padot vagy buszmegállót találtam leültem. Az egész testem remegett. Az órámra néztem. Több mint hat órája beszéltem Luke-al. És hajnali kettő volt. Eltettem a telefonomat, és lehunytam a szememet. Valaki leült mellém, és átkarolt. Azt hittem megint képzelődöm, de mikor kinyitottam a szememet még akkor is ott volt. A kézre néztem. Megismertem a karkötőket. Feljebb ültem, átöleltem és a mellkasára hajtottam a fejemet. A karomat simogatta, hogy megnyugodjak.
- Nem kellene itt lenned - suttogtam.
- Mégis itt vagyok - állát a fejem búbjára helyezte. - Tudtam, hogy szükséged van valakire - tette hozzá.
- Mindenkinek szüksége van barátokra. - Szorosabban öleltem miközben egy hang nélkül sírtam. - Ő boldog? - kérdeztem megtörölve a szemeimet.
- Nem tudom. És Ő sem tudja.
- Szép lány? - tértem a lényegre. Még levegőt is elfelejtett venni, a szíve pedig felgyorsult. - Hmm?
- Nem csúnya - megrázkódtam, és a könnyeim szaporábban folytak. Szorosabban fonta körém a karjait. - De te fényévekkel szebb vagy nála. Hidd el.
- Nem kell szépíteni a dolgokat! Joga van boldognak lennie. Én is jobban leszek.
- Nem leszel.
- Tudom - egyik kezével letörölte a könnyeimet, bár feleslegesen, mert pillanatokkal később újak kerültek a helyükre. - Köszönöm, hogy vagy nekem - suttogtam.
- Erre valók a barátok - egyik kezemmel elengedtem, és megfogtam a kezét. Megszorította az enyémet.
- Tudják, hogy itt vagy?
- Nem kell mindenről beszámolnom nekik.
- Meddig maradsz?
- Ameddig szükséged van valakire - felpillantottam rá.
- De a turné...
- Sokkal fontosabb vagy egy turnénál - vágott a szavamba. - Gyere, pihenned kellene - mozdult meg. Elengedtem, és felálltam. Bár inkább visszaültem volna. Egyből odalépett hozzám, és felemelt, majd elindult velem menyasszony stílusban. Átkaroltam a nyakát és a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Te vagy az én megmentőm, Luke - motyogtam a mellkasára. - Mivel érdemeltem ki egy ilyen barátot, mint te? - kérdeztem inkább magamtól.
- Mindenki megérdemli, hogy megmentsék. - lehunytam a szememet, és éreztem ahogy magával ránt az Álomvilág. Már majdnem otthon voltam, amikor felnéztem.
- Felébreszthettél volna. Nem vagyok egy könnyű csomag.
- Meg sem éreztem - mosolygott rám halványan. Letett, én pedig a zsebembe nyúltam a kulcsért. Nehezen, de kinyitottam az ajtót, majd halkan beljebb sétáltunk. Mindenki aludt. Luke becsukta maga mögött az ajtót. Anya jelent meg előttünk. Meglepődtem. Szemei vörösek voltak, alattuk pedig táskák.
- Azt hittem történt veled valami - ölelt át. - De úgy látom, jó kezekben voltál. - bólintottam.
- A legjobbakban - eresztettem el.
- Köszönöm Luke - mosolygott rá anya.
- Semmiség. - anyu elengedett minket, mi pedig felmentünk a vendégszobába. Leültem az ágyra és a falnak döntöttem a fejemet. Luke mellém ült, és ugyangy tett. Szorosan hozzűbújtam. Annyira jól esett, hogy Ő megért, hogy itt van nekem, bármikor. - Lenne itt valami a számodra. Bár, nem tudom, hogy tényleg el kellene olvasnod.
- Mi az? - ültem fel.
- Ashton másfél hete akarta elküldeni, de úgy döntött mégsem, és eltette - a farzsebéből egy kicsit gyűrött borítékot húzott elő. - Biztos el szeretnéd olvasni? - bólintottam, Ő pedig az ölembe ejtette. Bontatlan volt, ami azt jelentette, hogy Luke még csak bele sem olvasott. - Órákig ült felette. Nem akart elszakadni a papírtól és a tolltól. Remegő kezekkel bontottam fel a levelet, majd kihúztam belőle a papírokat.
   "Sam,

Magam sem tudom minek írom neked ezt a hülye levelet, valószínűleg nem érdekel téged. De próbálkozni szabad, nem igaz? Talán, hogy könnyebb legyen elengednem téged. Úgy érzem, jól döntöttem. Bár elbizonytalanodtam amikor láttalak a kórházban, bár Caluméknak köszönhetően azt is biztos tudod, hogy egész éjjel ott ültem és néztelek. De arra gondoltam, te úgyis felépülsz, testileg és lelkileg is, hiszen nagyon erős lány vagy. Talán a legerősebb akivel valaha is találkoztam. Nem hiszem, hogy valaki más bármikor feláldozná magát értem. Pedig ezernyi ilyen srác mászkál az utcákon. 
   Nem akarom feltépni a sebeidet, de azt hiszem ezeket muszáj leírnom. Emlékszel az első találkozásunkra? Előtte vagy két héttel figyeltem fel rád. Nagyon aranyosnak találtam a mosolyodat, a srácok pedig azzal húzták az agyamat, hogy belédzúgtam. Hiszen egy szót sem beszéltünk, de a mosolyod elvarázsolt. Ők vettek rá, hogy beszéljek veled azon a bálon. Nem bántam meg. Még most sem. És a szalagavatómra? Ott akartam bevallani neked, hogy tetszel. De eltűntél, nekem pedig inamba szállt a bátorságom. Aztán rá vettem magamat, hogy elmenjek hozzám, rám kiabáltál, hogy szeretsz és bementél. Pedig csak annyit akartam mondani: én is. Jobbnak láttam eltűnni egy időre. Uhmm.. és tudod a tábor.. Na, az sem volt véletlen. Figyeltelek, és hallottam ahogy Destiny rávesz téged a táborra. Hazamentem, és én is rábeszéltem a többieket. És az első csókunkra? Életem első igazi csókja volt. Ahogy neked is... Hopp, nem szabadott volna tudnod, hogy tudom. Már mindegy... És az első veszekedésünkre? Arra is? Én igen. Mérhetetlenül haragudtam magamra utána. Azt hittem kicsúsztál a kezeim közül. De te velem maradtál. Aztán elmondtad, hogy elköltöztök. Sírtam. Ezt te is tudod. Akkor sírtam először lányért. És nem szégyellem. Érted sírtam, csakis érted. Arra is, mikor eltűntem két hétre? Féltem visszamenni. Féltem attól, hogy a véleményed mit sem változott. De visszajöttem. A szalagavatódra. El sem tudod hinni mennyire észbontóan néztél ki. Akár egy hercegnő. Az én hercegnőm. De már nem vagy az. És mikor szakítottam veled? Ugh, sajnálom... Egy igazi taplónak éreztem magamat amiért telefonon keresztül vetettem véget a kapcsolatunkat. A te érdekedben. Azért, hogy boldog lehess. Már rég elterveztem ezt. Miután hazautaztál Mountain View-ből a koncert után. Jobb fiút érdemelsz. Egy olyan srácot, aki életed minden egyes fontos pillanatában veled van. Aki támogat, és feltétel nélkül szeret. Akárcsak én...
   Ezt még a szakításunk után írtam. Most pedig majdnem egy hónap telt el. Megismertem egy lányt. Briana-nak hívják. Kedves, okos, és szép. Mint te. Talán csak a hiányod miatt van, de úgy érzem szeretem. Fontos számomra. Te boldog vagy? Ugye igen? Mondd, találtál egy fiút? Olyat amilyet mondtam. A tökéletes srácot hozzád. Nem bántam meg, hogy szakítottam veled. Sajnálom, hogy ezt mondom. De így mindkettőnknek megvan az esélye a boldogságra. Nem mintha megérdemelném... De te mégis így látod, igaz? Tudom, hogy azt akarod, hogy boldog legyek. Azt hiszem az vagyok. Legalább annyira mint veled. Ugye idővel képes leszel megbocsájtani? Szeretnék még veled találkozni. Még ha csak barátokként is. Karácsonykor? Szeretném megbeszélni veled a történteket. Örökké a szívemben élsz.
                                                                                                                                      Ash."

3.fejezet 29.rész(89.rész) - Továbblépni

   Két hete engedtek ki a kórházból. Az életem visszarázódott a régi kerékvágásba. Egy nagyon régi kerékvágásba. A házunkat bérbe adtam egy nagyon kedves családnak, én pedig beköltöztem a fősuli koleszába. Kitöröltem a srácok, Cyrus, Scott és a többiek számát, fogadni sem fogadtam a hívásukat. Nem tudom, hogy valóban így kellene, hogy történjen. Vártam a tündérmesés véget, ahol a pár boldog, együtt. De kit áltatok? A kapcsolatunk sosem volt zökkenőmentes, kész kínszenvedés volt. Idővel tönkretett volna minket. És így van jól. Tovább kell lépnem, egy új fejezetet nyitnom és kitépni a régi lapokat. Időbe fog kerülni, még véglegesen lezárom életemnek azt a szakaszát, de bízom benne, hogy boldog leszek. És Ő is. Szeretném, ha találna magának egy lányt, aki az ideális számára. Egy tökéletes lányt, szeretnivaló személyiséggel és szép arccal. Megérdemli majd azt a lányt. Egy igazi hercegnő lesz, Ashton a tenyerén fogja hordozni, hiszen szeretni fogja. Jobban mint engem valaha is. De ez nem gond, hiszen én szerettem volna ezt. A boldogságát. Bár nehezen szántam rá magam az összes közös képünk - a srácokat is beleértve - kidobására, de minden kezdet nehéz. Chrissy-vel sem tartottam már annyira a kapcsolatot, hébe-hóba összefutottunk. Madisonnal kerültem egy szobába, aminek örültem, mivel elég jól kijöttünk. A mellettünk lévő szobában pedig Cierra és Danielle. Mi voltunk az osztály négyes fogata. Ha a "régi" életemről kérdeztek mindent elmondtam, kihagyva a régi barátaimat. Fura ezt mondani, és fura visszagondolni, de legalább az emlékeim megmaradtak. Még a Luke és köztem történt csókra is mosolyogva gondolok vissza. Nem tudom miért. Nem szertem Őt úgy, mint Ashtont. A vele közös emlékeimet mégis próbálom kitörölni.
- Sam, megint elbambultál - lökött vállba Cierra. Vajon Ő is továbblépett?
- Bocsi. - pislogtam párat, majd a tekintetemet visszavezettem a történelem tanárra. Ashton jó volt töriből... Legszívesebben a fejemet a padba vertem volna.
- Nem vagy formában - suttogta Madison, mire bólintottam.
- Jól van, az órának három perc múlva vége, szedelőzködjetek, és csengetéskor elhagyhatjátok a termet!
   Leültem egy félreeső padra az udvaron, és felhúztam a térdeimet. Rájuk döntöttem a fejem és kifújtam a levegőt. Megugrottam amikor rezegni kezdett a telefonom. Lenyomtam, majd megint. És megint, oh, és megint.
- Bárki is az, nagyon régóta keres. Szóval, miért nem veszed fel?
- Mert... Nem érdekel. - sóhajtottam visszahúzva a térdeimet.
- Talán valami fontos. Lehet, hogy történt valami. - győzködött Madison. A térdeimet kiegyenesítettem és a következő hívásnál felvettem, de nem szóltam bele. A kezem irtózatosan remegett, csoda, hogy nem ejtettem el a telefont. Féltem. Féltem, hogy Ashtonnal történt valami.
- Sam? - kérdezte. Beszívtam az alsó ajkam, de nem válaszoltam. - Tudom, hogy itt vagy, hallom a légzésedet.
- Mit szeretnél? - hangomból próbáltam eltűntetni a fájdalmat. Minden oké, Sam.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Teljesen eltűntél.
- Bocs, hogy nem akarok ismét belegabalyodni abba az életembe, ami miatt kórházba kerültem!
- Én nem ezt mondtam!
- De ezt gondoltad.. - morogtam. Felesleges volt felvennem, de ha most leteszem, ismét elkezd hívogatni, amit nem akartam. Nagyon nem. Én készen állok továbblépni, de lehetetlen ilyen körülmények között. Talán itt kellene hagynom egy kis időre ezt a helyet. Egy új légtér talán segítene nekem. Hiszen Mountain View-ben alig csináltunk valamit közösen. Ott nem emlékeztetne annyi minden rá. Pontosabban rájuk.
- Nem ezért hívtalak fel. Tudni akartuk, hogy jól vagy-e, mivel semmi életjelet nem adtál magadról. Azt hittük, hogy megint...
- Ohh lebuktam. Élvezetből játszok öngyilkososdit, mégis mit gondoltál?! - szinte már kiabáltam. Az udvaron páran felém néztek, majd elfordultak. - Én próbálok továbblépni! És tudod mit? Nektek is azt kellene! - letettem a telefont.
   A koleszban feküdtem az ágyon, a plafont vizslattam, miközben gondolkoztam. Ez a főiskolásdi tényleg nekem való? Mármint, nézz csak rám! A tanulás sem segít elvonni a figyelmem... Tényleg itt a helyem? Nem. Valószínűleg nem...
   Egy hete sikeresen kiiratkoztam a főiskoláról. Érdekes módon Ashtonra sem gondoltam annyit, ami jó jel, igaz?
- Megjöttem! - álltam meg az ajtóban. Ledobtam a vállamról a táskámat, és a bőröndöt is mellé tettem.
- Egy pillanat! - A lépcsőre tévedt a tekintetem, az emlékek pedig megrohamoztak.
- Egyszer le fogsz esni a lépcsőről, ha így közlekedsz! - figyelmeztettem Ashtont, aki csak nevetve vállat vont. Az egyik lábát rossz helyre tette, seggre ült, és a hátsó fertályával jutott le a lépcső aljáig. Nem bírtam megállni a nevetést, ennek hangot is adtam. Odamentem hozzá, még mindig nevetve, majd átöleltem. Ashton a karjait a derekam köré fonta.
- Szeretlek - szinte suttogta.
Mosolyogva bámultam a lépcsőt, közben pedig forró könnycseppek folytak végig az arcomon.
- Én is szeretlek, Ashton - suttogtam, és átöleltem magamat. Anya pont akkor lépett ki. Arcáról egyfajta sajnálat tükröződött. Odalépett hozzám, majd szorosan megölelt. - Annyira hiányzik - zokogtam.
- Tudom kicsim, tudom - suttogta. Karjaimat a lehető legszorosabbra fontam körülötte, mint akitől el akarják venni a kedvenc játékát. Vajon Ő is így szenved? Ő is sír, amiatt, hogy már nem vagyunk együtt? Neki is ekkora fájdalommal járnak az emlékek? Azt akartam, hogy Ő öleljen, hogy erős karjaival óvjon meg a világ összes problémájától. Érezni akartam az illatát, mellette elaludni, és ébredni. Csak ülni vele szemben és a tökéletes vonásait bámulni, és közben azon gondolkodni, hogy mivel érdemeltem ki Őt? Egy olyan angyalt, mint Ő..
- Azt hittem szeret.. - hüppögtem. Sehogy sem bírtam lenyugtatni magam, az emlékek akaratlanul is záporoztak rám. Amikor először találkozott a tekintetünk, az első szavaink beszélgetésünk, a Nickelback póló, a szalagavatója, amikor bevallottam neki mindent és utána két hónapig nem találkoztunk. A tábor, ahol először megcsókolt, az első kézfogásunk. És az utolsó szavaink egymáshoz. Az utolsó csókunk...
- Ez biztos így is van - nyugtatott. Megráztam a fejemet.
- Akkor miért csinálta ezt?! - húzódtam el, és faképnél hagytam. Kirohantam az utcára és futni kezdtem. Nem tudtam hová, és nem is nagyon láttam. Átrohantam egy kereszteződésen, amiért cserébe szinte mindenki rám dudált, és nem éppen kedves szavakat ordibáltak rám, de nem foglalkoztam velük. Valószínűleg a helyi parkba érkeztem. Mindenhol baromi nagy fák voltak, egy csomó paddal. Lekuporodtam az egyik fa tövébe és felhívtam Chrissy-t.
- Na, megérkeztél? - kérdezte, és biztos voltam benne, hogy mosolyog.
- Nem tudom mit tehetnék még Chrissy.
- Te sírtál? - magam előtt láttam, ahogy mosolya lefagy az arcáról, és fájdalmas képet vág.
- Miért látom mindenhol, és mindenben Őt? Miért emlékeztet minden rá? Hiába akarom elfelejteni képtelen vagyok rá - zokogni kezdtem, a lábaimat felhúztam a mellkasomhoz. - Miért szeretem még mindig ennyire? - suttogtam.
- Annyira rossz így látni téged. Bár tehetnék valamit - hangja önbíráló volt, nagyon szeretett volna segíteni.
- Nem tudsz. Még én sem tudok - csendben maradtunk. - Bár visszamehetnék az időben. Arra a hülye Szentjánosbogár bálra. Nem törődtem volna vele, figyelmen kívül hagytam volna. Talán találtam volna mást. És most boldog lennék.
- Ezt a baromságot verd ki a fejedből! Gondolj a jó dolgokra! Amikor megnevettetett, az ölelésekre és kézfogásokra, a csókokra. Nem Ő a legjobb dolog ami történt veled?
- De - értettem egyet.
- A veszekedéseitek ellenére ti vagytok a tökéletes pár! A lehető legarnyosabb, és legboldogabb pár akiket valaha is láttam!
- Ha azok lennénk, most nem itt tartanánk - ismét csend. - Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Később felhívlak.
- Rendben - ezzel le is tettem. A telefont magam mellé ejtettem, a fejemet a térdemre döntöttem. A telefonom hangos rezgésbe kezdett. A kijelzőn Luke neve villogott. Pár napja írtam újra bele a számaikat. Mikor hülyeségnek találtam a felejtést. Felemeltem a telefont, és remegő kezekkel fogadtam a hívást.