Ashton nem sokkal később otthagyott, hogy összeszerelje a dobokat, én pedig egyedül ücsörögtem és figyeltem a körülöttem mászkáló embereket. Egy óvatlan pillanatban valaki a hónom alá nyúlt, és felemelt a földről.
- Miről beszélgettetek? Annyira elmélyültél - kérdezte Luke, mire megráztam a fejemet.
- Mindegy. Zavarna, ha lelépnék egy kicsit? Ígérem visszaérek a hangpróbára - egy pillanatra belenéztem kék szemeibe.
- Még ennyi idő után is képes ennyire hatni rád - tett le egyből.
- És most megsértődsz - forgattam meg a szemeimet. - Csak tudnám ilyenkor mire vagy féltékeny.. - jegyeztem meg halkan.
- Azért nem könnyű überelni azt a sok dolgot amin ketten mentetek keresztül cirka egy év és két hónap alatt...
- Ki kérte, hogy kelljen? Nem akarok még egy olyan kapcsolatot, egyszerűen nincs szükségem rá.. Majd jövök! - éppen csak megfordultam, mikor éreztem, hogy megfogja a kezemet.
- Elvisz...
- Nem. Neked maradnod kell, itt, a többiekkel.
- Akkor beszélek az egyik sofőrrel, és Ő majd vissza is hoz!
- Feles... - de már a kezem is elengedte, és messze is járt. Visszasiettem a buszhoz, és eltettem pár fontosabb dolgot. Mire kiértem a buszbból Luke le is írta sms-ben, hogy hol is vár a sofőr, amit bár nem kértem, Luke ügyesen rám tukmált. Már messziről láttam az autót, mellette a sofőrrel, aki egyből elindult, hogy kinyissa nekem az ajtaját, de csak leintettem, miszerint nem törik le a körmöm, ha kinyitom magamnak az autó ajtaját. Miután elhelyezkedtem, és bekötöttem magamat lediktáltam a címet, és pár pillanaton belül már az utcán voltunk. Minden kilátást a lányok hosszú sorfala takart ki, akik arra vártak, hogy legalább egy pillanatra láthassák a srácokat. Izgatottan sikoltoztak a kocsi láttán. - Szabad? Az ablakot..
- Ha szeretné, csak tessék! - pillantott rám egy röpke másodpercre. Megnyomtam a gombot, amivel az ablak megindult lefelé. Az első lány, aki meglátta, ki is vagyok én, a szája elé kapta a kezét, és le-föl ugrált. Végig integettem és mosolyogtam rájuk, Ők pedig ugyanezt tették, csak ötvenszer annyira izgatottan. Mikor kiértünk a kis utcából, a sofőr kissé gyorsított, majd csendben kocsikáztunk apáék házához.
A szívem majd kiugrott a helyéről, a gyomrom pedig felfordult az ismerős ház láttán. Kikászálódtam a kocsiból, az ajtóig. Mintha ólom súlyt emelnék, úgy emeltem az ajtóhoz a kezem, de nem kopogtam, csak rátámasztottam.
- Nem kell félnie, hiszen, Ők mégis csak a családja - bíztatott az autó mellől. Erőt vettem magamon, majd háromszor kopogtam, de semmi. Csengettem is, és még kétszer kopogtam, de semmi életjel nem volt észlelhető. Miután lemondtam arról, hogy valaki tényleg lenne a házban, leültem a lépcsőre és az államat a térdemre helyeztem.
- Miss, a tábla - mutatott egy kicsit arrébb az ablakban csüngő táblára. ELADÓ!
- Indulnunk kellene - tájékoztatott a sofőr.
- Lehetne, hogy még maradjak egy kicsit?
- Nem tudom, hogy L...
- Luke biztosan megérti majd - ráztam meg a fejemet. A sofőr még vacilált, majd lassan a kocsihoz sétált, és beszállt, és ugyanakkora lassúsággal hajtott el. Elszúrtam.. Itt hagytam Miát, egy szó nélkül, és ki tudja, hol vannak most.
Nem tudom meddig ültem ott, de a telefonom három percenként rezgett, és időközben sötétedni kezdett. Ahogy magam elé bámultam, hirtelen egy autó erős fényszórója kezdte el bántani a szemem. Csikorogva állt meg, az ajtó hirtelen vágódott ki. Luke volt az.
- Tudod, mennyire aggódtam?! - indult meg felém. - Legalább a telefont felvehetted volna!
- Bocs... - meg sem mozdultam, úgy éreztem, mintha vagy nyolcszáz kilós lennék. - Neked nem a hangpróbán kellene lenned?
- A többiek tartják a frontot. Gyere! - guggolt le mellém a lépcsőre.
- Nem akarok..
- Sam, fel fogsz fázni. Visszamegyünk a stadionba, és megbeszélünk mindent, oké? - nem válaszoltam, legszívesebben egyedül lettem volna. Sóhajtott egyet, majd egyszer csak felemelt és felállt. - Jég hideg a karod, és a lábad...
- Nem fázom - lökdöste a karom, hogy karoljam át, de sokkal kényelmesebb volt lógatni a semmibe. Luke megoldotta annyival, hogy magához húzott, ahogy csak tudott, és egy puszit adott a szám sarkába. Kinyitotta az autót, majd beültetett az anyósülésre. Megvárta, míg bekötöm magam, csak utána sétált át az Ő oldalára és ült be a volán mögé.
Az ajtó felé fordulva ültem síri csendben. Nem akartam beszélgetni senkivel sem. Még vele sem, sőt Ashtonnal sem, pedig Ő mindig tudta mit kell ilyenkor mondani. Vagy tenni... Megálltunk két busz között a parkolóban.
- Hé, nézz rám - csusszant felém egy kicsit, kezét az enyémre helyezte. - Kérlek - lassan felé fordultam. Kék szemei mélyen az enyémbe fúródtak, majd közelebb ült. - Megoldjuk. Te meg én. Együtt, oké? - egyik kezével lágyan végigsimított az arcomon, majd felém hajolt és lágyan megcsókolt. Másik kezével még mindig fogta a kezemet, és egyszer-kétszer megszorította. - Menjünk - suttogta az ajkaimra. Lassan bólintottam. Annyiszor csókolt már meg, de most annyira a hatása alá kerültem, mint még soha. Lassan elhúzódott, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból. Pillanatokon belül mellettem termett, átkarolt, én pedig szorosan az oldalához bújtam.
- Köszönöm.. - suttogtam.
- Mégis mit? - hallottam a hangján, hogy ha nem is nagyon, de egy picit mosolyog.
- Hogy vagy nekem.
- Én mindig itt leszek neked - mélyen beszívtam az illatát. - Majd én megvédelek... - egy puszit adott a fejem búbjára. - Mindentől.
Sziasztok!^^
Tudom, az utóbbi időben nem volt rész, egy sem, amit nagyon sajnálok, de a hétköznapokon egy csepp időm sincs - jelenleg is csak azért sikerült összekotornom valamit, mert beteg vagyok -, a hétvégéken pedig örülök, ha pihenhetek. Tényleg nagyon sajnálom, a téli szünetben jól bepótolok mindent, de befejezni még nem fogom, hiszen annyi minden kell még a befejezéshez. A blog ma 11 hónapos, decemberben pedig már egy éves lesz, ami annyira hihetetlen számomra. Sosem élt blogom ennyi ideig! Köszönöm, és szeretlek titeket!
Akit érdekelne még munka a kezeim közül, itt megtalál: Still worth fighting for
