2.fejezet 1.rész(23.rész) - Hello Miami..

A szememet kinyitva még a kocsiban ülve egy szállítókompon voltunk. Már elhagytunk minden szárazföldet... Nem törődve apáékkal kikapcsoltam a biztonsági övem és kicsaptam az autó ajtaját, majd visszacsaptam. Beszívtam a sós tengervízzel keveredő levegő illatát és a korláthoz sétáltam. Körülnéztem  az engem körülvevő kék pacán, ami elválasztott Ashtől, a barátaimtól, az otthonomtól. Csak bámultam, és bámultam körbe-körbe, amikor megszólalt a kikötőt jelző kürt. Mennyit aludtam?..
- Sam szállj vissza! Tíz per és megérkezünk az új otthonunkba! - Mondta egy kis izgatottsággal apa. Lassú léptekkel leindultam.
- Ha megtehetném visszaúsznék... Hmm, majd másfél hónap múlva... - Morogtam magamnak az orrom alatt és visszaültem a kocsiba. - Megfelel? - Kérdeztem flegmán.
- Jót fog tenni az új környezet.
- Ugyan kérlek. Már, hogy örülnék a költözésnek és az új helynek amikor elválasztott mindentől amit és akit szerettem. Jelen helyzetben inkább lennék hetvenkét órára bezárva egy 7x7 méteres szobába Destinyvel minthogy itt legyek. - Mondtam ki az érzéseimet.
- Bele kell... Bele fogsz törődni, hogy elköltöztünk és kész! - Emelte fel a hangját.
- Aha, hiszed te. Meg sem kérdeztél engem vagy Miá-t erről! Bocsánat: kérdeztetek! És még törődjek bele?! Miának is ugyanúgy voltak barátai, szeretett ott lakni és érdekes módon semmi baja nem volt Calumékkal! Áruld el, mi a szar bajod van velük?!
- Mióta velük vagy kifordultál magadból!! Nincsenek jó hatással rád! - Kiabált.
 - Te tényleg nem veszed észre, hogy miatta voltam, vagyok és leszek is boldog? Azt hiszed az ideköltözésünk majd közénk áll? Gyakorlatilag mindenben Destinyt véded, miközben én lennék a lányod! Felfogtad, hogy mit mondtam?! Hogy a lányod vagyok és tönkreteszel?!
- Elég volt! - Szólt ránk apa dühösen. A kocsiban csend lett, csak a rádió szólt halkan.
 A komp idővel megállt és apa lehajtott az útra. Anyámék széles mosollyal bámulták a nagy épületeket, a különféle autókat, a sok taxit és parkot.
- Mia, mi a véleményed? - Fordult hátra anya.
- Hatalmas, zajon. Nem igazán jön be... Otthon nyugodtabb volt a környezet. - Mondta ki az őszinte véleményét. Anya arcáról lefagyott a mosoly és szikrákat szóró tekintetét felém fordította.
- Csak a nővéred beszélte beléd.
- Aha, megint én! Csak gondolkozz el azon, hogy mit csináltatok! Elhoztatok.. Elhurcoltatok egy baszott nagy városba, ahol egyikünk sem fogja jól érezni magát! És én vagyok a hibás?! - Akadtam ki. Teljesen elegem volt mindenből. Az egész családomból. Legszívesebben fogtam volna a cuccaimat és Miát, és visszarepültem volna haza, Sydneybe.
- Hagyjátok abba! - Szólt ránk ismét apa. Feszülten markolta a kormányt. Hátra dőlve puffogtam magamban tovább.
  Apa bejelentette, hogy megérkeztünk. Egy nagy ház állt előttünk.
- Közel a tengerpart, egy bolt, a pláza és egyéb fontos dolgok. - Magyarázta beleélve magát.
- Hurrá.. - Jegyeztem meg halkan.
   Mire végeztünk már besötétedett. Berendeztük és kiválasztottuk a szobáinkat. Én persze a legtávolabbi szobát szemeltem ki magamnak. Kint már majdnem teljes sötétség volt, de az autók idegesítő zaja még akkor is hallatszott az utcákról. Ne felejts el hangszigetelő ablakokat betetetni... Mondtam magamnak a zajra utalva. Ledobtam magamat az ágyra és magamhoz húztam a laptopot. Felnyitottam és bekapcsoltam. Amint bekapcsolt egyből a facetime-ra kattintottam. Ashton pont akkor hívott - facetimeon - . Először csak néztük egymást.
- Milyen az új hely? - Kérdezte kíváncsian..
- Zajos, óriási, nyüzsgő, unalmas.. - Néztem - virtuálisan - a szemébe. Megrázta a fejét.
- Nem kell ennyire negatívnak lenni. Legalább így láthatlak, még haza nem jössz.
- Sokkal jobb lenne élőben... - Húztam el a számat.
- Egy ideig be kell érnünk ezzel. - Sóhajtott és elkezdett helyezkedni a kanapén. Három érdekes, különféle pózt kipróbált. Hosszas próbálkozás után kinevettem. - Ne nevess! - Szólt rám játékosan, mire az ágyra hajtottam a fejemet és úgy kuncogtam.
- Sam az? - Hallottam a háttérből.
- Aha. - Nézett fel Ash az ajtó irányába. A három fiú hamar megjelent és köré telepedtek. Próbáltak mosolyogni, de az arcukról lejött a szomorúság. Nekem sem ment egy mosollyal több.
- Hey. - Nyögtem ki és összepréseltem a ajkaimat, majd a laptop mellett a falat néztem.
- Szóval, milyen Miamiban? - Rántott vissza Michael hangja.
- Rossz. - Válaszoltam tömören és a hajamba túrtam.
- Az előbb még nevettél, most meg olyan lehangolt vagy. - Állapította meg Calum.
- Mert meglátott téged. - Piszkálódott Luke. Halványan elmosolyodtam. - Látod? Én kellek ide. - Magyarázott Luke.
- Ja, nincs szüksége másra, csak egy ego majomra.. - Forgatta meg a szemeit Cal.
- Neki egy Irwin majomra lenne szüksége. - Szólt közbe Michael.
- Nekem négy Sydney-i majom kellene. - Dőltem az ágyra.
- A négy Sydne-i majomnak is hiányzol. - Mosolyodott el Ashton. - Várj... Michael, . - Nézett rá. Elnevettem magamat. Még a legrosszabb napokon is képesek mosolyt csalni az arcomra. Ezt szerettem bennük, ez kötött hozzájuk.
   Talán egy órán keresztül beszélhettünk, mikor is Ashton azt mondta, menjek és pihenjek, mert holnap ugyanúgy iskolába kell mennem. Anya elég hamar elintézte két hét alatt a beiratkozásunkat.
- Holnap beszélünk. - Mosolygott.
- Rendben... Szeretlek. - Mondtam egy halvány mosollyal.
- Én is szeretlek. - Kinyomtam a hívást és az ágyra hajtottam a fejemet. Azt akartam, hogy itt legyenek. Akartam, hogy Ashton karjai között aludjak el, és a mellkasán ébredjek a hülye ébresztőórára. Akartam, hogy Luke piszkáljon egész nap az iskolában és még náluk se hagyjon békén. Azt, hogy puskázzon rólam az órákon, hogy Michael beszólogasson a fiúknak, hogy Calum idegesítse Michael-t és Ashton-t a gitározásával, hogy az egész ház Cal gitárjától zengjen... Szemeim megteltek könnyekkel.
- Sam, mindjárt vacsora. - Jött be Mia. Ledermedve állt az ajtóban. - Sam... - Felemeltem a fejemet és ránéztem. Odajött az ágyamhoz és leült mellém.
- Annyira, de annyira messze van tőlem. - Szorítottam össze a szemeimet. Mia átölelt és a hátamat simogatta.
- Sajnálom. - Suttogta és tovább vigasztalt.
  Talán negyed óra alatt nyugodtam meg, majd lementünk vacsorázni. Anya és apa boldogan mesélték, hogy mennyire jó lesz itt, mi pedig Miával unottan néztünk rájuk.
- Annyi aranyos fiú van a környéken, Sam. - Hozta fel a témát apa.
- Ohh, elment az étvágyam, bocs. - Álltam fel.
- Most mi a baj? Mégsem lehet internetes kapcsolatot ápolni örökké. - Mondta apa egykedvűen.
- Nem kell senki más Ashton-on kívül. Világos? - Fordultam meg az ajtóban.
- Sam, ideje lenne feladnod. Más-más kontinensen vagytok mindketten. Ki tudja.. Talán itt találod meg az igazit. Aki elfeledteti veled Ashton-t.
- Nem kell egyetlen egy Ashton pótlék sem! Nem kell Luke, Calum vagy Michael pótlék barát sem! Mi olyan érthetetlen ezen?! - Kérdeztem idegesen. - Miért nem lehet elfogadni, hogy Őt szeretem, Ő kell nekem, és Ő a mindenem?! Ennyire nehéz elfogadni, hogy szeretek valakit?.. - Álltam könnyes szemmel az ajtóban. Anya felállt és felém sétált. Megállt előttem és végig akart simítani az arcomon, de hátrébb léptem és evvel egy időben folyt le egyetlen egy könnycsepp az arcomon. - Ne.. Te vagy az, aki elvette tőlem. - Toltam el a kezét és felmentem az emeletre. Besiettem a szobámba és magamra zártam az ajtót. Neki dőltem és hangos, hisztérikus zokogásba kezdtem.

Hey!
Mivel már a második fejezetbe kezdtem bele, így néhány dolog amit huszonkét rész alatt elértem:
- 5000+ oldalmegjelenítés
- 16 feliratkozó
- 20 tagos facebook csoport
- 31 komment
 Nagyon örülök, hogy idáig eljutottam, mivel egyik blogom sem volt valami "hosszú életű". Remélem tetszett a második fejezet első része. Ha tetszett iratkozzatok fel és kommentelni se féljetek ;)                              E.M.Stowe