12.rész - Menekülni...

 Luke nem válaszolt az utána való üzeneteimre.. Ashton óriási, kimért léptekkel jött felém. Én is elindultam vele szemben, de amikor odaértem hozzá ahelyett, hogy megöleltem volna vagy valami elsétáltam mellette.
- Sam! - szólt utánam. Én csak mentem előre még figyeltem közeledő árnyékát. - Sam! - Szólt ismét.
- Mi van? - kérdeztem kifordulva magamból. Erősen markoltam táskám pántáját. Próbáltam nem rajta kitölteni minden dühömet.
- Minek küldtek fel az igazgatóiba?! - ért utol s a kezembe kapaszkodva visszahúzott.
- Tök mindegy. - válaszoltam még mindig ugyanolyan hangnemben. - Hülyeség az egész...
- Ahha, persze... Szóval miről volt szó? - firtatta tovább a témát.
- Semmiről! - indultam ismét el.
- Ha nem mondsz el semmit sem akkor hogy a francba segítsek?! - kelt ki Ő is magából.
- Sehogy! Nem kértem, hogy segíts, nem kértem, hogy Luke írjon neked, egyedül is hazamentem volna!
- Tényleg? És mit mondanál a szüleidnek? - valójában ugyanannyit mint neki... Az én dolgom, hogy mi miatt küldtek haza.
- Semmit. - vontam vállat.
- Akármi bajod van örülnék, ha nem rám hárítanád, mikor én kibaszottul melletted vagyok és szimplán érdekel mi van veled!
- Egyszerű megoldás: te is hazamész, én is és voilá: nincs problémád! - fordultam felé.
- És utána én leszek a bunkó, amiért ilyenkor nem segítek, igaz?! - befordultam az utcánkba és idegesen sétáltam.
- Nem kértem sem a te segítséged, sem Luke-ét, oké?! - álltam meg és felé fordultam.
- Akkor tudod mit?! Írj, ha megnyugodtál! - fordult meg és elindult. Én is így tettem és trappolva beléptem a lakásba.
- Sam? - hallottam meg anya hangját. Ugh, ma délutános...
- Igen? - kérdeztem még mindig olyan hangnemben mint az előbb.
- Hogy-hogy itthon vagy?
- Hazaküldött az igazgató... - vontam vállat.
- Miért?
- Nem mindegy?... - indultam felfelé az emeleten.
- Samantha Ross, azonnal állj meg! - mintha meg sem hallottam volna felmentem az emeletre és bevágtam magam után az ajtót. Kulcsra zártam, hogy anya még bejutni se tudjon. Elegem volt, hogy mindenki belemászik az életembe, hogy mindenki lépten-nyomon követ. Pár hét és tizennyolc leszek, akkor már nem szólhatnak ele semmibe! Jelen helyzetben el akartam tűnni, el menekülni a világ elől. Leültem az ágyra és amint megszólalt a telefonom, meg sem nézve, hogy ki az a falhoz vágtam. Több apró darabra hullott a készülék, majd a földön landoltak a darabkák. Egy hirtelen ötlettől vezérelve az erkélyre mentem.
- Ha lejutok innen, maximum kitöröm a nyakamat.. - magyaráztam magamnak.
   *Ashton Szemszöge*
Ismét én próbáltam rohanni utána. Milliószor hívtam, de a telefonból mindig csak egy mondatot hallottam: a hívott szám jelenleg nem kapcsolható...
   Luke-ból semmit sem szedtem ki, mert mindig azt mondta, hogy majd Sam elmondja ha szeretné. Arra pedig várhatok... Mikor megszólalt a telefonom azt gondoltam, hogy Sam az, de nem Ő volt. Ismeretlen szám...
- Igen? - szóltam bele és felálltam a kanapéról. A srácok megállították a filmet és kíváncsian néztek rám.
- Ashton, Sam nálatok van? - kérdezte Sam anyukája.
- Nincs itt... Mi... Uhmm, összevesztünk a délelőtt. - vallottam be és járkálni kezdtem. - Miért? - kérdeztem pár pillanat múlva.
- A szobájában síri csend uralkodik, az ajtó kulcsra zárva... Azt hiszem elszökött.
- Biztos nincs a szobájában? - ráncoltam össze a homlokomat.
- Egészen biztos. - mondta aggódva. A homlokomat dörzsöltem és gondolkodtam.
- Uhmm, átmegyek és ha mégis a szobájában van beszélek vele. - sóhajtottam.
- Rendben. És köszönöm. - tette le a telefont. A zsebembe mélyesztettem a telefonom és a fiúk felé fordultam.
- Én lelépek. Majd jövök, fogalmam sincs mikor.
- Hova? - kérdezte egyből Calum.
- Sam eltűnt. Vagyis az anyja azt állítja, hogy eltűnt. - magyaráztam miközben felvettem a pulóveremet.
- Eltűnt? - kérdeztek vissza.
- Ez még nem biztos. - ráztam meg a fejemet, - Majd jövök. - majd kiléptem a házból. Sietős léptekkel indultam el, majd mikor odaértem bekopogtam. Szinte másodpercek alatt nyílt az ajtó.
   Amy mindent elmondott:mikor ment fel, mióta van fent és egyéb fontos dolgok. Megálltam Sam ajtaja előtt és bekopogtam.
- Sam, beszélhetnénk? - kérdeztem bízva abban, hogy bent van. - Figyelj, sajnálom, oké? Csak idegesített a tudat, hogy nem mondtad el nekem, hogy mi történt. Ha kinyitnád megbeszélhetnénk... - semmi válasz nem volt. Lesiettem az emeletről és a hátsó udvarba mentem. Sam erkélyéről egymásba csomózott lepedők lógtak. - Csessze meg... - előre rohantam, majd be a házba.
- Minden rendben?- kérdezte Amy.
- Sam lelépett... én megpróbálom megkeresni, addig értesítsd a rendőrséget! - siettem el. Végig rohantam az utat haza. Berontottam az ajtón és a slusszkulcsomat kerestem.
- Minden rendben? - kérdezte Luke.
- Szerinted úgy néz ki?! Sam meglépett, és fogalmam sincs hol van! Késő van, sötét van és ki tudja kik járkálnak a környéken ilyenkor! - a markomba zártam a kulcsot.
- Veled megyünk! - szóltak egyszerre.
- Nem! - hadartam és beszálltam a kocsiba. Lehajtottam a feljáróról és őrült tempóban kezdtem el vezetni. A város szélét jelző táblánál leállítottam a motort. Kiszálltam a kocsiból és körülnéztem. - Sam!! - kiabáltam, hátha a közelben van, de egy lélek sem volt körülöttem. Muszáj megtalálnom, akármerre van...
   Egész éjjeli kutatásom során sem bukkantam Sam-re. Eltűnt.. Szőrén-szálán eltűnt és fogalmam sem volt hol keressem, vagy merre induljak el.
   Reggel hét körül értem haza. A három fiú egyszerre rohantak ki a házból.
- Megtaláltad? - Kérdezte először Luke.
- Úgy nézek ki mintha megtaláltam volna?! - Kérdeztem idegesen és bementem a házba.
- Semmi nyoma? - Kérdezte higgadtan Michael.
- Ha valami nyomot találtam volna már rég megtaláltam volna, cseszd meg! - Kiabáltam rá.
- Ashton rohadtul nyugodj le mert kicseszettül nem mi tehetünk arról, hogy eltűnt!
- Akkor ne tegyetek fel hülye kérdéseket!
- Te meg vegyél be valami Xanax-ot vagy tudom is én mit csinálj!..
    Két napja tűnt el... Két hosszú napja. Azóta olyan voltam mint egy robbanásra kész bomba. Akárkire rázúdítottam a stressz által okozott idegességemet. Szóval sem Luke, sem Calum, sem Michael nem szólt hozzám. És jobb is volt... Nem igaz, hogy ekkora szerencsétlenség az egész helyi rendőrség. Két nap alatt az egész környékbeli városokat átvizsgálhatták volna, de nem: várjunk amíg előkerül.
   Egy másik oldaláról nézve a dolgot: rájöttem, hogy eszméletlen fontos számomra Sam. Annyira sokat jelent a közelsége, hogy képes a legjobb barátomként viselkedni, mikor ezerszer több annál. Az, hogy ennyi idő után is képes úgy szeretni, mint az elején, hogy képes volt hónapokat várni rám, hogy beismerjem neki, szeretem. Ez tette Őt számomra különlegessé.
   Teljesen kikészültem amiatt, hogy elment. Egyáltalán mi értelme volt meglépnie? Felmerült már bennem az is, hogy talán csak kiment sétálni és valakik elvitték... de Sam nem hagyná magát. Felvonta volna magára a figyelmet, hogy segítsenek neki. Annyira tehetetlen voltam ebben az ügyben. Egyedül hetek múlva sem találnám meg, szóval a rendőrség nélkül nem léphettem... És aztán eltelt a harmadik idegőrlő nap is. Aztán még egy és még egy. Már készültem feladni ezt az egészet, nem mi voltunk szerencsétlenek a keresésében, Ő nem akarta, hogy megtaláljuk. Öt nap alatt akárhová eljuthatott...
- Igen? - Szóltam a telefonba.
- Ashton Irwin? - Kérdezte egy hivatalosnak tűnő hang.
- Igen. - Válaszoltam és várakoztam.