21.rész-Még sosem láttam ilyennek...

Michael amint tudta elzárta a csapot. Mind az öten ott álltunk lenyalt, vizes hajjal és csurom vizesen. Az a néhány ember aki elment a ház előtt furcsán nézett ránk, hiszen ősz közepe volt, hideg, nyirkos és lehangolt idő... Lehangolt... Tudtam, hogy ez a boldogság és hülyéskedés már csak pár óráig lesz így, hiszen aznap költöztünk. Még ha nem is örökre, hanem másfél hónapra is, eléggé sok idő volt.
   Nagyjából mindannyian megszáradtunk. Én Ashton nedves tincseiből "varázsoltam" minél érdekesebb és nevetségesebb frizurákat, amiken a többiek csak nevettek. Ashton a lehető legkényelmesebben feküdt az ölemben, még én törökülésben ültem.
   A hangulat egyik pillanatról a másikra változott meg. Az órára néztem, majd a többiekre. A nagy, zajos ház most teljesen csendes volt. A nevetés most nem volt jelen, semelyikünk sem mosolygott még egy kicsit sem. Mind a négyen tudták, hogy arra gondoltam, hogy az idő túl gyorsan telt el, és most mennem kellene, ha nem akarok elkésni. Ashton felült és teljes testével felém fordult, még én néztem az óra számlapjának újabb változását. 13:40...
- Én felmegyek összepakolni a cuccaimat. - Mondtam halkan, de meg sem mozdultam. Ashton csillogó, barnás szemei most nemakarást és szívfájdalmat tükrözött. Felé fordultam és szorosan megöleltem. Állát a vállamra helyezte és szorosan ölelte a derekamat. Ha nem hallom a saját fülemmel nem is hittem volna el, hogy nagyon halkan szipog. Tincsei közé csúsztattam az ujjaimat és simogattam. Szorítása erősebb lett és a pólómat markolta. A többiekre néztem és alig láthatóan bólintottam. Még sosem láttam ilyennek Asht, még akkor sem amikor pontosan negyvenhárom napra elmentek és elbúcsúztunk. Érezte, hogy ez más lesz. Érezte, hogy nem biztos, hogy 6 hétig leszek távol, hanem talán több ideig is. Éreztem ahogy egy könnycseppje átnedvesítette a vékony anyagú pólómat. Próbáltam megnyugtatni, de semmit sem hatott, talán csak jobban szorított. Az óra már 13:46-ot mutatott. Kicsit hátrébb ültem és felemeltem arcát a vállamról. A kezeim közé fogtam az arcát és hüvelykujjammal letöröltem az egy-egy könnycseppet. - Vissza fogok jönni. - Suttogtam és bizonytalan mosolyommal próbáltam belőle is kicsikarni legalább ennyit, de érezte, hogy nem őszinte mosoly. Vártam a válaszára, vártam arra, hogy megnyugszik, hogy nem a könnyektől fog csillogni a szeme, de erre várhattam... Ismét magához ölelt, mintha szégyellné az érzéseit, a könnyeit. De ebben semmi szégyellni való nincs.. 13:49...
  Már három óra is elmúlt, de Ashton képtelen volt elengedni. A srácok összepakoltak nekem a kérésemre, hogy én meg tudjam nyugtatni Asht.
- Nem az a baj, hogy elmegyek, ugye? - Kérdeztem halkan. Arcát ismét kezeim közé fogva emeltem el a vállamtól.
- Miami nagy hely. - Mondta érdekes hanggal a "sírás" miatt. - Teli emberekkel... - Megráztam a fejemet és szemeibe néztem.
- Itt vagy nekem te, akármennyi ember is van itt, ott, vagy bárhol. Akármennyire messze is leszek, tudnod kell, hogy szeretlek és nem érdekel más, még ha egy másik kontinensen leszek.  - Próbáltam értelmesen, költőien elmondani neki azt, hogy mennyire szeretem. Szemeiben még mindig a kétségbeesés volt jelen. Nagyot nyelt és kieresztette a levegőt.
- Nagyon fogsz hiányozni. - Mondta fájdalmasan.
- Ígérem, minden este felhívlak telefonon, vagy facetimeozunk és mindenről beszámolok. Rendben? - Csak bólintott és felállt, ahogy én is. Csendben az előszobába mentünk, ahol felvettem a cipőmet és a kabátomat. - Másfél óra múlva gyertek elénk, el akarok mindannyiótoktól búcsúzni. - Néztem végig rajtuk, majd mindenkit megöleltem. - Neked pedig nincs miért aggódnod. - Néztem Ashton szemeibe és megcsókoltam. Ez még nem volt a búcsú, de annak éreztem. Mintha most kellene elszakadnom tőlük. Percek múlva váltam csak el tőle. - Sziasztok srácok. - Mondtam halkan és megfordultam, majd elindultam. Az utca sarkán megálltam és visszanéztem. Mindhárman ölelték Ashton-t. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Hogy neki ennyire nehéz lesz... Ott álltam és néztem őket, még be nem mentek a lakásba, majd sietősen lépkedtem hazafelé. Nem volt kedvem odamenni... Nem volt kedvem anyámhoz és apámhoz, aki tudott erről az egészről és nem izgatta mennyire is szeretem Ashton-t. Beérve a házba becsaptam az ajtót és lerúgtam a cipőmet, majd elindultam az emeletre.
- Elmondanád hol voltál két és fél napig?! - Jött ki a konyhából anya. A vérnyomásom az egekbe szökött ahogy meghallottam a hangját.
- Jól tudod. - Vontam vállat és tovább mentem.
- Hidd el, Miami jót fog tenni neked. Egy új hely. - Nem sokáig... Tettem hozzá fejben. Amint lesz lehetőségem rá hazajövök és nem fog érdekelni mit mondanak, mert nagykorú leszek.
- Pont az ellenkezője, de csak tájékoztatás képen: a szülinapomat Ashtonékkal töltöm, itthon. - Fordultam feléjük. Anya szólásra nyitotta a száját. - Már nagykorú leszek, szóval... Közötök nincs hozzá. Oops... - Mentem be a szobámba. Leültem az ágyamra és körülnéztem. Mindenhol emlékek jelentek meg: amikor Ashton először volt nálunk és az ágyon ült; amikor azt hittem majdnem megcsókol; amikor a falhoz vágtam a telefonomat... Fájdalmas mosoly jelent meg arcomon és lehajtottam a fejemet. Képes voltam itt hagyni a fiút, akit teljes szívemből szerettem, és még csak nem is harcoltam a maradásunkért. Ő mégis megértett... Felemeltem a fejemet és összeszorítottam a szemeimet. Nem akartam sírni, de képtelen voltam megállni. Az ágyról lecsúsztam az ágy elé a földre. Felhúztam a lábaimat és ráhajtottam a fejemet. Erről a pózról a pár nappal ezelőtti beszélgetésünk jutott eszembe Ashtonnal.. A nyakláncos ügy.
- Sam a... Minden oké? - Hallottam meg Mia hangját. Gyorsan letöröltem a könnyeimet.
- I-igen, minden rendben. - Hadartam.
- Nem akarsz elmenni... - Mondta halkan és becsukta az ajtót. Lassan odajött és leült velem szembe.
- Nem akarom itt hagyni Őt. Látnod kellett volna mielőtt eljöttem... Sírt, mert elmegyünk. Fél, hogy találok valaki mást és akaratom ellenére beleszeretek és ott maradok. - Mondtam érdekes hangon a sírás visszatartása végett. Felálltam és az ajtóhoz mentem, majd kinyitottam és megálltam a lépcső tetején. Anya rám nézett én pedig rá. - És elmondhatatlanul gyűlölöm azért, mert képes elszakítani életem legjobb dolgától, mert egy hülye ribanc "tanácsokkal" látta el, és naiv módon hitt neki fittyet hányva a lánya érzéseire és arra, hogy egyszerre két embert is tönkretesz!! Mert egy szívtelen, bunkó, naiv, szánalmas szülő!! - Ordibáltam sírva. - Leszarja, hogy a lánya számára csak az a fiú a fontos, mert megváltoztatta az életét és kibaszottul itt maradna! Mert egy szánalmas szülő mintapéldája!! Leszarja, ha tönkreteszi a lányát lelkileg, még én beleőrülök, hogy itt kell hagynom Ashton-t és a srácokat és minden érzésem a bűntudat, mert képtelen vagyok harcolni ellened!! Boldog vagy?!! Ezt akartad, nem igaz?! Destinyvel együtt, mert Ő annyira fontos, de én és az érzéseim le vannak szarva!! Gyűlöllek, felfogtad?!! - Rogytam össze a lépcső tetején. Mia átkarolt és magához ölelt. Én csak átkaroltam Őt és sírtam.
   Mia összepakolt helyettem, így készen álltunk... Készen álltak, hogy elmenjenek. De én nem... Apa lecsukta a csomagtartót én pedig csak álltam mellette. A léptek hangja felé kaptam a fejemet. Ashtonék. Gyorsan megfordultam és szinte felborítva Asht magamhoz öleltem. A srácok minket öleltek egy nagy burkot képezve körülöttünk.
- Hogy vagyok képes itt hagyni titeket?... - Kérdeztem halkan sírva. Csak szorosabban öleltek engem. Ashton-ban még mindig jelen volt a kétségbeesettség, a félelem, a szomorúság, a fájdalom. Hogy honnan tudom? Ismét éreztem a könnyeit...

Nem tudom hogy vagytok ti vele, de én még az írása közben is sírtam, pedig tudom mi jön ezután és azt is tudtam mit írok, mégis itt bőgtem a klaviatúra felett... Annyira nehéz elválasztani őket. 
 Ha tetszett csatlakozzatok az FB csoportba: You belong to me...(Ashton Irwin fanfic) , kommenteljetek, iratkozzatok fel és egyebek ;) <3 Love ya all,                                                                                                  Elizabeth M. Stowe