13.rész-Rég nem látott ismerős...

- A Newcastle-i rendőrség egyik nyomozója vagyok. A mai nap kaptunk egy telefont miszerint látták Samantha Ross-t a belvárosban.
- Szóval megtalálták? - Kérdeztem türelmetlenül.
- Sajnáljuk uram, de nincs. Három rendőrautó járta át az egész belvárost, de a hölgynek nyom sincs. Talán elhagyhatta a várost.
- Ohh, értem...
- Viszont Samantha keresését pár napon belül lezárjuk, mivel a szemtanú szerint Mrs.Ross igényesen nézett ki, nem úgy mint egy szökött tini. A fontos ügyeink mellett ez eltörpül...
- Ezt most komolyan gondolták?! - Kérdeztem ingerülten.
- Sajnáljuk, nem tehetünk többet. Ha újabb fejleményeink lesznek, hívjuk önt. - Tette le a telefont.
   Szóval még egy hét eltelt és Sam még most sem került elő. Körülbelül olyan vagyok mint valami rossz depressziós... Azóta gyakorlatilag minden kedvem elment az összes dologtól. Csak feküdtem vagy ültem egy helyben. Erre képes voltam órákig semmit sem csinálva csak nézelődve.
- Ashton jössz velünk pizzázni? - Állt meg előttem Calum.
- Nem, kösz. - Ráztam meg a fejemet.
- Meddig akarod még ezt csinálni? Ashton ettől nem jön vissza akárhogy depressziózol. - Magyarázott Michael.
- Akkor mondjam, hogy igen és üljek ott is ugyanúgy mint itthon? Áruld el, ott mivel jobb?
- Kezdesz úgy viselkedni mintha minket kerülnél el nem szomorú lennél... - Jegyezte meg Calum. Eltávolodtam tőlük, az tény és való, de egyáltalán nem velük volt bajom. Sóhajtottam és elvettem a székről a pulóveremet, majd mögöttük elindultam az ajtóhoz. A sor egymásba ütközött mikor Luke megállt a nyitott ajtónál.
- Mi bajod van? - Nézett ki Calum Michael mögött. - Uhmm... Ashton... Mi megvárunk kint. - Összezavarodva néztem Calumra. Elálltak az útból és kimentek. Sam állt az ajtóban, feltűnően jó állapotban.
- Hazataláltál? - Kérdeztem ridegen.
- Ashton én meg tudom magyarázni. - Kezdte, de megfordultam.
- Semmi szükség rá. Nem izgat. - Vontam vállat és a kezembe vettem a kabátomat.
- Ashton hallgass meg! - Könyörgött.
-Nem érdekel, Sam! Tönkre basztad két hetemet, felfogtad?! Másfél hetet töltöttem a kereséseddel erre beállítasz és komolyan azt hiszed, hogy majd egy magyarázattal minden helyre jön?! Mert ezt elég rosszul gondoltad!
- Kérlek. - Kérlelt még mindig, - Fontos vagy nekem... - folytatta könnyes szemmel.
- Fontos? Ezt komolyan gondoltad? - Nevettem fel cinikusan és a többiekhez mentem az udvarra. - Két hét után körülbelül depressziósan és betegesen kutatni utánad tudod mennyire kiábrándító? Egyáltalán nem akartad, hogy megtaláljunk és tudod mit? Már én sem akartalak megtalálni. Feladtam. - Vontam vállat.
- Ashton! - Kezdett el zokogni, de nem törődtem vele. Megfordulva próbáltam tovább menni, de Luke-ék úton állót játszottak.
- Ne csináld ezt vele... - Nézett rám.
- Ne csináljam vele? Ő persze megtehet mindent?!
- Ashton te teljesen kifordultál magadból. Már nem az a srác vagy aki hetekkel ezelőtt még őrülten szerette Sam-et.
- Hogy szeressem ha lelépett?! Szó nélkül lelépett én pedig tárt karokkal várjam?! Őszintén... Mit vártál? - Fordultam Sam felé. - Hogy széles mosollyal foglak várni? Eléggé mellé fogtál. - Elindult felém, de minden egyes lépésével hátrább léptem, majd megfordultam és elsétáltam. - Nem vagy más, csak egy rég nem látott ismerős...
- Ashton én szeretlek! - Szólt utánam. Megfordultam és ránéztem.
- Akkor nem mentél volna el. - Néztem még mindig rá. A srácok idegesen figyelték az eseményeket.
- Csak... Elegem volt és el akartam tűnni.
- Szólhattál volna.
- Tudom. - Hajtotta le a fejét. - De annyira gyorsan történt minden. Az ötlet, a szökés.
- Kihagytad, hogy a felejtés is gyorsan ment. - Dugtam zsebre fagyos ujjaimat.
- Én nem felejtettelek el. - Tiltakozott hevesen.
- Aha, igen.. Gondolom mennyire nem felejtettél el.
- Hinned kell nekem. - Lépett közelebb, de én ismét hátráltam.
- Annyi a bökkenő, hogy nem hiszek.
- Miért vagy ilyen ellenséges? - Kérdezte a sírástól remegő hangon.
- Köszönd magadnak. - Néztem rá rezzenéstelen arccal. Hevesen törölte szemeit, hogy látása tiszta legyen, feleslegesen.
- Szerinted nem gondoltam rád minden nap? Mikor megálltam a tükör előtt és a tekintetem egyből a nyakláncra tévedt?
- Akkor miért nem jöttél haza? Hmm? - Tártam szét a karjaimat.
- Tudtam, hogy ez lesz a reakciód. Tudtam, hogy eltaszítasz magadtól.
- Ha talán úgy másfél héttel hamarabb jössz, talán nem lett volna ez. Te akartad így, nem én.
- É-én csak féltem. - Nem válaszoltam csak néztem Őt és néha a srácokra sandítottam.
- Ashton ne csináld már vele... Tudjuk, hogy ennyire mégsem haragszol rá. - Szólt közbe Calum. Sam rám nézett, majd tett egy lépést. Már nem mozdultam sem előre, sem hátra. Lassan lépkedett felém kissé bizonytalanul.
- Volt értelme elmenni? - Kérdeztem tőle mikor odaért hozzám. Megrázta a fejét én pedig ölelésembe vontam. Egy apró részem akkor még nem békélt meg Sammel, de az teljesen elnyomódott az iránta érzett szeretetem által. Karjait szorosan fűzte körém, még én épphogy átöleltem Őt. Nem tudtam ennyire könnyen felejteni. Én is elmentem, igen... de nem úgy mint Ő. Én - még ha két hónap múlva is - visszajöttem, mégsem kötődtem senkihez sem aki itt élt. A kettő között azért volt különbség.
  *Sam szemszöge*
 Akkor az tűnt a legjobb döntésnek, de ahogy Ashton elhidegülve nézett rám, ahogy érzelemmentesen beszélt hozzám és úgy ölelt meg mintha kényszerből tenné mindent megbántam. Vissza akartam tekerni az időt addig, még nem az etika órán lettünk volna. Csendben hallgattam volna Destiny ócsárolását és nem törődtem volna vele. Nem ordibáltam volna vele az óra közepén, nem küldtek volna haza, nem veszekedtem volna Ashtonnal és nem szöktem volna meg... De ez mind az én meggondolatlan tettem volt és már nem mehettem vissza az időben. Ölelése sírásra késztetett. Vagy inkább a viselkedése... de ez mind az én hibám. Pillanatokon belül elhúzódott és lenézett rám. Érzelmeknek nyoma sem volt.
- Menj haza. A szüleid aggódtak érted. - Szólt elhidegülve. Csak bólintottam egyet és egy pillanatra a három másik fiúra néztem.
- Sziasztok srácok. - Motyogtam majd megfordultam és elindultam. Még hallottam a civakodásukat.
- Sam! - Amint meghallottam Ashton hangját gyorsan megfordultam. - Szeretlek! - Féloldalas mosolyra húzta a száját. Minden hidegség eltűnt belőlem és szívmelengető érzés futott át rajtam.
- Én is szeretlek, Ashton. - Válaszoltam. Ahogy arcára sütött a Nap a szemében ismét azt a játékosságot fedeztem fel. Egy ólom súly esett le a szívemről mosolya láttán.