5.fejezet 3.rész(108.rész) - A régi kerékvágás

Egész úton az ablakon bámultam kifelé.
 - Szóval mi történt? - egy pillanatra rá sandítottam, de ennél többre nem telt. - Sam, kérlek... - felsóhajtottam, majd lehunytam a szememet.
- Hosszú, Scott - az autó lassítani kezdett, majd Scott rákanyarodott egy lehajtóra és egy kamionos pihenőben leállította az autót.
- Oké, akkor innen nem mozdulunk, még el nem mondod mi történt - már nyitottam volna ki az ajtót, de Scott egy gombnyomással bezárta az összes létező ajtót. Utálom azt a gombot... Túl sok hatalmat ad a vezetőnek..
- Ha azt mondom nem akarok róla beszélni, és ha hagysz időt pár napon belül elmondom, tovább megyünk?
- Ígéred?
- Ígérem - sóhajtottam fel.
   Két hét. Két hosszú hete jöttem vissza Sydney-be. Minden visszakerült a régi kerékvágásba. Chrissy és én egyre több időt töltöttünk együtt, időközben Cyrusszal is megbeszéltük a dolgokat. A harmadik rendszeres itthoni látogatóm pedig Scott lett. Igen, az a Scott. Persze Chrissy és Cyrus is kerülték Scottot, amikor csak lehetett, hiszen szerintük "nem épp egy jó ember". Persze ezzel én is 100%-osan tisztában voltam, de segített nekem. És én ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni. Ezen kívül Chrissyvel egy időre közös albérletbe költöztünk egy lakóházba, bár jövő év szeptemberétől én ismét megpróbálkozom egy főiskolánál, ahol ismét pszichológiát szeretnék hallgatni. Már nem éreztem úgy, hogy bármi is visszatartana, szóval előttem az út. De addig is, munkát vállaltam egy jó kis zeneboltban, ahol hangszereket és albumokat is árulunk egyaránt. Tudom, tudom. Unalmas egy élet, de azt hiszem elegem van a sok izgalomból.
- Sammy, ide tudnál jönni? - kiáltott Simon a hosszú, zenealbumokkal teli sorok egyikéből.
- Egy pillanat! - félre toltam magam elől a dobozt és kikecmeregtem a szertárból. - Hol vagy?
- B betű, első oszlop - céltudatosan indultam meg Simon hangjának irányába. Az egyik polc előtt guggolt, keresett valamit.
- Blessthefall albumunk van? - pillantott fel rám a szemüvege mögül. Simon magas, 185 centi volt, vékony, kócos barna hajjal és szürkészöld szemekkel. A stílusa egy átlagos 21 éves srácé: kissé szűk nadrág, fekete, fehér, vagy zenekaros póló.
- Melyik? - fordultam a Simon mellett álló vásárlóhoz.
- Azt mondta bármelyik. Ajándék lesz - előzte meg a lányt, aki csak bólintott.
- Egy pillanat - nagy léptekkel sétáltam a pulthoz, majd felkaptam a tabletet és átfutottam az albumaink jegyzékén. Mire visszaértem Simon még mindig ott guggolt. - Menj a raktárba és folytasd a válogatást, addig én megkeresem. Kell itt lennie valahol, csak elkeveredett - míg elsétált mellettem egy félmosolyt intézett felém, majd a sarkon fordult. - Talán elkeveredett, egy pillanat és megtalálom - a lány bólintott. - Egy barátnak lesz?
- Igazából a barátomnak lesz. Régóta szereti őket, a szülinapja pedig a jövőhéten lesz. Gondoltam meglepem vele.
- Jó kis ajándék. A fiúk szívéhez általában ilyen apróságok vezetnek. - mosolyodtam el magam elé.
- A barátod is szereti a bandákat? - halkan felnyögtem. A két srác egyszerre villant fel előttem. Lenyeltem a torkomba ugró gombócot.
- Az exem szerette őket.
- Oh, sajnálom. Nem akartam...
- Hagyd csak. Nem számít - felálltam és megvizsgáltam a kezemben lévő Blessthefall albumot. - Hollow Bodies. Remélem megfelel! - visszamentünk a kasszához, a lány kifizette, majd távozott. A pultra hajtottam a fejem és nagy levegőket vettem. Ujjak tapogatták végig a gerincem a hátam közepénél. Felemelkedtem és belenéztem Simon szürkészöld szemeibe.
- Minden oké? - A volt barátaim és exeim kísértenek, és valahogy mindig beférkőznek a tudatomba, vagy a mindennapjaimba. A jelenlegi támogatásom a srác aki kis híján kórházba juttatta az ex-exemet, a legjobb barátnőm exe pedig akart tőlem valamit, de minden oké.
- Igen, egy kicsit megszédültem. Meleg van - Hazudj csak, már megszokott tőled, Samantha! Fogd be!
- Menj ki levegőzni, tartom a frontot - az ajtó felé lökdösött, én pedig nem ellenkeztem. Leültem a bejárati lépcsőre és nagyot szippantottam a friss levegőből. Istenem... Csak egy normális napot szeretnék, nagy kérés ez? Egy pillanatra azt kívántam bár az Ashtonnal való szakításunk előtt lennénk. Ő és én boldogok, Luke és a srácok a legjobb barátaink, Scott még mindig egy rossz arc lenne. Szeretnék mindent visszakapni. Mindent... Megtörölgettem az arcomat és kifújtam a levegőt. Feltápászkodtam a lépcsőről és lassan besétáltam.
- Most készültem hozzád. Eléggé rosszul nézel ki. Hazamész?
- Azt hiszem jobb lenne - nem ellenkeztem, hiszen pont ezt akartam. Otthon bebújni az ágyba, nyakig betakarózni és gondolkodni. Vagy bármi. De hol van az az otthon? Itt? Talán Mountain View-ban? Vagy Miamiban?... Ahová a szíved tartozik. Na és az hová tartozik? Kérdések zápora áztatott el, nálam pedig nem volt esernyő, hogy kizárjam őket. A lábaim a régi gimimhez vittek. Körbenéztem. Üres volt, de nem kihalt. Persze, hogy üres volt, hiszen már délután fél öt is elmúlt, a diákok hazaözönlöttek, az épület pedig üres maradt. - Akárcsak te - magam mellé kaptam a tekintetem. Ashton állt ott. Vagyis egy hallucináció. Ő is az épületet nézte, aztán átsiklott arra a padra ahol annyiszor várt. Szép emlékek, nem igaz? - Luke jelent meg a másik oldalamon. 
- Akkor még minden normális volt. Minden oké. Sajnálom fiúk... - elindultam az ajtó felé, majd egy erős mozdulattal belöktem. A tanárok bizonyára bent vannak még. Halkan elosontam a tanári közeléből, aztán megkönnyebbülve sétáltam tovább. - Hiányzol - szólaltak meg egyszerre.
- Túl fogjátok élni. Én is túl fogom. Mind túl fogjuk - lehajtottam a fejemet. Ordítani, sikítani, sírni volt kedvem. Egyszerre. Az üresség egyre csak tágabb lett bennem, fekete lyukként nyelte el a valómat, homályosította el a virágos rétet és alkotott helyette egy kihalt, kietlen pusztát, és növelte bennem a magányosság, szomorúság és szeretethiány érzését. Nem bírtam tovább bent maradni. Úgy éreztem az épület apróra zsugorodik körülöttem, majd rohanni kezdtem. Kitörtem a gimiből és rohanni kezdtem egészen Ashtonék közös házáig. A fűbe egy leszúrt tábla állt: ELADÓ! felirattal. Nem jönnek haza... Feltéptem az ajtót, eltörve a zárat és körberohantam a földszinten. Az összes bútor hiányzott, kivéve a beépített dolgokat. A falról a képek és festmények is le lettek szedegetve. Felrohantam az emeletre. Először Mikey szobájába, aztán Caluméba és Luke-éba. Mind üres volt. Kétségbeesetten zuhantam be Ashton hálójának ajtaján. A szoba szintén üres volt, de a közepén egy fekete gombócba tekert valami pihent. Odabotladoztam, a kezembe vettem és széthajtottam. A jól ismert Nickelback póló. A mellkasomhoz szorítottam és hangosan felsírtam. Ordítottam és sikítottam ahogy akartam. Ott hevertem a szoba közepén, kívül- belül összetörve, elhagyva, eledelként a szomorúság lélektépő ketrecében.