- Alexander! - kiabáltam le neki, mire felnézett. Rám bámult, majd elmosolyodott.
- Sam! - szólt vissza. Nekem sem kellett több becsaptam az ablakot és lerohantam.
- Hová sietsz? - kérdezte anya.
- Alexander! - kiabáltam rá azt a bizonyos nevet. Hátra rohantam és a nyakába vetettem magamat.
- Te... hogy kerülsz ide? Mióta...
- Ma jöttem. Történetesen az anyámnak dolgozol. - mondtam miközben szorosan öleltem őt. Szusszant egyet.
- April West az anyukád? - kérdezett vissza, hevesen bólogattam. - Detroit legjobb ügyésze az anyukád! Ez... ez... elképesztő! - hitetlenkedett.
- Mit keresel Detroitban? És Caitline? - kérdezősködtem én. Elengedtem és lassú léptekkel befelé sétáltunk.
- Hétvégente besegítek itt. Bármennyire is hihetetlen nem az a tipikus városi srác vagyok. És Caitline... szóval, ő... a barátnőm. - vakargatta idegesen a tarkóját.
- Ez nagyszerű! Ő hogy van?
- Jól. - mosolygott. Bementünk a házba, ahol anya kíváncsian állt és nézett minket.
- Ismeritek egymást? - kérdezte.
- Egy osztályba jártunk még Miamiban tanultam. Az egyik legjobb itteni barátom. - előzött be Alex. Annyira jó volt ismerni valakit, egy pillanatra még meg is feledkeztem a problémáimról. Elővettem a telefont és írtam egy sms-t Ashtonnak. Csak annyit kértem, hogy hívjon fel.
Egész nap üzeneteket hagytam neki, de egyre sem méltatott válaszolni, a telefont pedig nem vette fel. Időközben hazaért Tori apja is aki nagyon magának való és rideg volt... velem. Azt mondta csak azért jöttem ide, mert szorult a hurok és nem volt hová mennem, persze én bunkó módon válaszoltam neki. A vacsora után felmentem zuhanyozni és be is gubóztam az ágyamba. Hiányzott Ashton, amikor esténként a mellkasára von, simogat, apró puszikkal halmoz el. Az egész valója hiányzott. Akkora űr tátongott bennem mint amekkora eddig sosem. Túl gyorsan szeretek meg valakit, ez egy nagy hibám. "Hívj fel, most!!" Ismét Ashtonnak címeztem. Percekkel később rezgett a telefonom, Ashton válaszolt. "Fél nyolc van, stúdióban vagyunk, majd éppen ahhoz van kedvem, hogy veled beszélgessek. Valószínű, nem?..." "Öt perc még nem a világ vége!"
Valaki erősen megrázott.
- Minden oké? - kérdezte, mire kinyitottam a szemem és körülnéztem. Feljebb ültem a széken. Calumra néztem.
- M-miért kérdezed? - szemem többször is körbejárt a szobán. Álmodtam...
- Ashton küldött fel. Azt mondta álmodban hiszti-rohamot kaptál. - az asztalon lévő könyvre bámultam.
- Jól vagyok. - az órára néztem.
- Később el kellene menned megnézetni az arcodat. Elég rosszul néz ki. - ajánlotta, majd elindult kifelé. Vagyis egy részét álmodtam... annyira jó volt ott lenni anyával, újra Alexanderrel..
- Nem kell. - tiltakoztam. Visszanézett az ajtóból.
- Csak neked akarok jót.
- Tudom, de mint mondtam jól vagyok. Ez pedig... majd elmúlik. - mutattam az arcomra. Rosszallóan megrázta a fejét, majd kiment. A kezembe vettem a könyvet és megráztam, de semmi nem esett ki belőle...
*Ashton Szemszöge*
Hiányzott, ezt sosem tagadtam magamnak - másoknak annál inkább -. Nem láncolhatom magamhoz örökké, nem tarthatom vissza a végsőkig. Nem tehetem ezt vele, nincs és nem is lesz hozzá jogom. Tudom, hogy túl messzire mentem azon az estén. Nem szándékoztam ezt tenni, sem vele, sem Lukeval. De talán könnyebb lesz ezekkel az emlékekkel elfelejtenie engem.
*Sam Szemszöge*
Eszem ágában sem volt sírni és sajnálkozni, inkább ki akartam tombolni. Mivel tudtam, hogy Ashton szinte semmiért nem jön be a szobába ezért bezártam az ajtót az ágyra dőltem a laptophoz csatlakoztattam egy nagy hangfalhoz. Megkerestem a legrockosabb zenéimet és készítettem egy listát. A laptopot magam mellé tettem én pedig a plafont kémleltem.
Szinte már nem éreztem a dobhártyáimat annyiszor meghallgattam a hosszú lejátszási listát egyre hangosabban. Valaki erőteljesen verte az ajtót. Megállítottam a zenét, majd felálltam és kinyitottam az ajtót. Visszamásztam az ágyra és elindítottam. Ashton egy pillanatra rám nézett, majd elvett valamit az éjjeli szekrényről és kisétált. Teljesen elment a kedvem a zenétől, így leállítottam. A hangfalat kihúztam a laptopból. A főiskola honlapját bámultam. Jobbnál jobb tanulási programok és egyebek. Az ajtó pár perccel később kinyílt.
- Kitomboltad magad? - mosolygott rám halványan Luke.
- Mondanám, hogy igen, de valójában nem... - vontam vállat, majd ismét a képernyőt néztem. Leült mellém és átfutotta a sorokat.
- Elbizonytalanodtál. - állapította meg rám nézve.
- Nem, én csak... igen. Annyi jó tanmenet, program és lehetőség van, de nem hiszem, hogy készen állnék erre.
- Ez hülyeség.. csak azért érzed ezt, mert ez a pár napod eléggé... nehéz volt. Hiszen felvettek, és ez jó. Ne ez a két-három napod határozzon meg mindent.
- Talán halaszthatnék egy évet. - vetettem fel, mire felhorkant.
- Gondolom huszonhárom évesen már nem a padban akarsz ücsörögni. Miután ennek az egésznek vége, gondold át. Ha még akkor sem akarsz menni, hát legyen. - vajon tényleg ezt szeretném csinálni? Tényleg huszonkét évesen még a padban akarok ülni és meredten bámulni a tanárokat? Akkor nem választottad volna ezt a lehetőséget! Tüntesd el a kétely-felhőidet és gondolkodj felhőtlen fejjel! Ne hagyd, hogy ez az egész felborítsa a várad alapjait! - Ha szeretnél lejöhetsz. Ashton nincs itthon. - állt fel.
- Nem azért nem mentem le, mert ő itthon volt. Kellett a magány.
- És a dobhártya szaggató zene. Ja, tökéletes párosítás: egyszerre mehetsz fülészetre és pszichológushoz. - mosolygott.
- Ja, elküldenél egy dili dokihoz csak azért, mert pár órán keresztül zenét hallgattam egyedül?
- Nem. Csak azért, hogy csend legyen. - nevetett. Lehajtottam a laptoptomat, majd követtem őt lefelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése