Néha-néha rám pillantott, de csak egy-egy pillanatra. A tekintete annyira rideg volt. Sosem láttam még ilyennek. Bármiről is volt szó abban a telefon beszélgetésben, tudtam, hogy Emily áll minden mögött. Ashton akarta, és sikerült is neki... Elvesztettem.
Leparkolt a ház előtt, én pedig egyből kiugrottam a kocsiból. Megindultam az ajtó felé, ami előttem nyílt ki. Luke torpant meg az ajtóban. Alsó ajka sebes volt és duzzadt. Tenyerein kötszer éktelenkedett. Ahogy elé léptem átöleltem, és ő is engem. Amint Ashton elhaladt mellettünk vállával meglökte Lukeot, aki egy pillanatra kibillent egyensúlyából.
A szobánk felé indultam, hogy végre aludhassak.
- Biztos ott akarsz aludni? - suttogta egy hang. Michael állt ott.
- Nem. De egy éjszakát kibírok. - mondtam halkan. Bólintott, majd eltűnt én pedig bementem a szobába. Az ágy egyik szélére húzódva szuszogott. Levegő vételei betöltötték az egész szobát. Ismét magamhoz vettem azt a könyvet amit még reggel olvastam. A legelejére lapoztam, majd ahogy magam elé emeltem egy cetli esett ki a könyvből. Utána kaptam és elolvastam. Egy cím volt. Detroit, 4th Avenue 77/B. Megfordítottam a cetlit amire egy név volt írva: April West. Anya...?
Teljesen random ötletnek tűnt, de pakolni kezdtem. Az anyámról van szó... beszélnem kell vele! Tudnom kell miért ment el, miért váltak el apával! És... itt sem akarok maradni. Ashton egyre többet mocorgott, miközben mindent összepakoltam Nem tudtam meddig maradok, és visszajövök-e. Ilyen helyzetekben örültem, hogy mióta eljöttem apa nyitott nekem egy bank számlát és minden hónapban egy ezrest utalt a számlámra. Egy cetlire írtam egyetlen egy szót búcsúzóul: "Sajnálom... Sam xx." Becsúsztattam a cetlit Luke ajtaja alatt, majd elindultam az ajtó felé.
- Rosszul alakul valami, te meg lelépsz... - hangja rekedtesen csengett. Felvertem őt a pakolásommal.
- Mintha érdekelne téged. - vontam vállat. - Mintha zavarna, hogy elmegyek. - vele szembe fordultam. Szólásra nyitotta a száját. - Beletrafáltam, nem igaz? - csak nézett rám. - Nem tudom mit hallottál, de úgy látszik inkább neki hiszel. Megértem, végül is... gondolkodtam. Ez nem fog menni, mi ketten... csak hagyjuk egymást békén. - ismét mondani akart valamit, de beelőztem. - Mondd meg a többieknek, hogy nem tudom mikor jövök vissza.. ha egyáltalán visszajövök. - kiléptem a hűvös levegőre és összehúztam magamat. Az útvonal tervem annyiból állt, hogy kimegyek busszal a komphoz, átutazom avval, majd busszal Detroitba és később így haza.Elmentem egy automatához és kivettem a számlámról egy nagyobb összeget. Beugrottam az éjjel-nappaliba kajáért meg valami innivalóért, majd a legközelebbi buszmegállóhoz mentem. Nem tudtam biztosan, hogy visszajövök-e, hogy lesz-e szívem otthagyni anyát. Ahogy megállt a busz, felszálltam, vettem egy jegyet, majd leültem egy hátra eső helyre. Bedugtam a fülhalgatómat, majd lehunytam a szememet.
Már világosodott mikor felébredtem, még mindig úton voltunk, de közel az úti célhoz. Pislogtam párat, majd előkotortam a táskámból azt a bizonyos Kelley Armstrong könyvet. Magával ragadott, pedig sosem voltam az a lány, aki egész álló nap tudna olvasni, de ami jó, az jó. És ami elromlott, sokszor már javíthatatlan. Ezt a saját tapasztalataimból tudom. Nem könnyű mindig felszedegetni az apró darabkákat, majd ismét összerakni. Lesz aki próbál ismét belerondítani, és ez sokszor sikerül is majd neki. Van aki túl gyenge ehhez, aki az első problémánál meghátrál, és azt mondja: - Nem tudom folytatni. Én nem ezek az emberek közé tartoztam. Harcoltam amíg tudtam, küzdöttem amíg lehetett, és mentettem a menthetőt. De egyszer én is elfáradok. Egyszer én is azt mondom, vége, ennyi volt - és nem küzdök többet. Mert nem ragaszthatunk össze bármit, bárhol, bármikor. Egyszer az a valami is viseletes lesz, már nem tudják rendbe hozni, és ki kell dobniuk. Bármennyire is fontos volt számukra, muszáj lesz. Vannak akik harcolnak azért, amit szeretnek, vagy akit szeretnek. Én harcoltam, hosszú ideig. Bármit képes lettem volna megtenni érte, de idővel ez a bármi is kevés lett. Nehezen, de tovább kell lépnem, hagynom, hogy élje az életét, nem nézni vissza és újra kezdenem. Ez volt az én feladatom: az újrakezdés. Talán egyszer, évek múlva még visszatérek ide, felkeresem őt, és megbeszélhetjük, de nem biztos, hogy újra bele tudnék kezdeni. Nem harcolhatok addig, míg kimerülten a földre rogyok, az égnek emelem tekintetem és azt kívánom, bár meghalnék. Nem tehetem tönkre sem magamat, sem őt. A Nagykönyvben nem ez van megírva. Talán a Sors egyszer kerít rá lehetőséget, hogy újra találkozzunk, de szeretni már nem biztos, hogy tudni fogjuk egymást. Ezek után már nem vártam semmit Ashtontól, magamtól, tőlünk. Belül úgy éreztem, a srácok is meglesznek. Idővel Ashton és Luke is kibékül majd, és visszakerül minden a helyére. Talán az idő múlásával az én szívem is összeforr, és megbocsájtok majd Ashtonnak. Nem tudom mit hoz a jövő. Nem tudom visszajövök-e még, de azt tudom, hogy egyszer rám is rám ragyog majd a nap, és kinyílnak körülöttem a virágok. De ehhez idő kell, ahogy a felejtéshez is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése