Visszafordultam, Luke teljesen közel állt hozzám. Felnéztem rá.
- Miért nem akarod bevallani, hogy hiányzik? - kérdezte halkan.
- Miért is kellene bárkinek tudnia arról, hogy hiányzik? Épp elég az, hogy mindenki tudja: miattam ment el. -lehajtott fejjel a cipőmet néztem.
- Akármikor visszahozhatod Őt. Hiszen azt írta, csak arra vár, hogy felhívd. - az államnál fogva felemelte a fejemet. Egy pillanatra azt hittem megcsókol, de elengedte az államat én pedig megnyugodtam.
- És mi van ha találkozott egy lánnyal? Egy kedves, aranyos, vicces lánnyal, akit megérdemel. Aki tökéletes hozzá.. Ha már nem várja a hívásomat, ha már nem akar visszajönni?
- Ismerem Ashtont, hosszú ideje. Ő nem ilyen. Ha azt mondta, várni fog rád, várni is fog. - a kezembe adta a telefont. - Beszélj vele. - csak néztem a kezemben lévő tárgyat.
- Nem tudom mit mondhatnék neki. Egy "gyere haza" nem elég.
- Egy "gyere haza" épp elég lett volna. - hallottam meg azt az ismerős, rég nem hallott hangot. Felnéztem Lukera aki rám mosolygott és egy aprót bólintott. Lassan megfordultam. Ashton ott állt, egyik táskája a vállán a másik pedig a kezében. Nem akartam lerohanni, és nem akartam érzéketlenül odabökni egy sziá-t. Odasétáltam elé.
- Visszajöttél. - néztem fel rá.
- Vissza. - mosolyodott el.
- É-én nem akartam, hogy el menj. - mondtam halkan. Felemelte a kezét, majd az államhoz érintette és maga felé fordította az arcomat. Nem siette el a dolgokat, lassan hajolt oda hozzám én pedig vártam. Ajkait ugyanilyen lassúsággal érintette enyémekhez. Nem akartam elrontani a pillanatot, így inkább vártam. Nyelveink lassú, érzékletes táncba kezdtek. Karjaimat nyaka köré fontam és lejjebb húztam magamhoz. Táskái nagy puffanással értek földet, majd átkarolta a derekamat. Annyira hiányzott a csókja, az érintései, Ő...
- Hiányoztál. - motyogta ajkaimra, én pedig annyira tökéletesnek láttam mindent. - De azért kíváncsi lennék mi volt ez az előbbi? - hajtotta hátrább a fejét.
- Uhmm...
- Hosszú sztori. - szólt közbe Luke. A csengő éppen, hogy oda hallatszott. - Törink van. És nem akarom, hogy Mrs.Collins leordítsa a hajamat. Arra még szükségem van. - Lukera néztem, majd Ashtonra. Egy apró lépést tettem hátra.
- Délután? - kérdeztem, mire bólintott.
- Mint mindig. - adott egy puszit a homlokomra. Luke és én az iskola felé indultunk, Ashton pedig haza. Itthon volt, és nem én hívtam, sem Luke.
- Bocs, nem állt szándékunkban a tudtod nélkül felhívni, de kibírhatatlan voltál. - nyögte ki Luke.
- Jobb lesz ez így. - ismertem be. Talán tényleg túl makacs és kibírhatatlan voltam. Kellett valaki aki visszaránt a valóságba. - Luke? - kérdeztem halkan.
- Hmm? - nézett le rám.
- Köszönöm. - néztem én is fel rá. Rám mosolygott, majd átölelte a vállamat. Én is átkaroltam a derekát. Destiny elfordulva mesélte el a barátnőinek a történteket. Egy részem büszke volt arra, amit tettem. Képes voltam visszaszorítani Destinyt, megfélemlíteni Őt.
- Ne vigyorogj, tudod mekkora bajban vagy? - nevetett.
- Oh, persze! Én ne vigyorogjak, de te nevethetsz, igaz? - kérdeztem tettetett felháborodottsággal. Biztos voltam benne, hogy a kívülállóknak ez elég furán és pletykaszagúan néz ki, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy Ashton itthon van, velem. Nem érdekelt semmilyen Emily, Destiny vagy más pletykafészek. Mert volt öt legjobb barátom, akik mellettem voltak. Bár muszáj volt beszélnünk Ashtonnal erről az egészről. Leültünk a helyünkre és előpakoltuk a felszerelésünket. A tanárnővel bejött kezében a könyvvel.
- Nyissátok ki a 127. oldalnál. - szólt egyből és Ő is kinyitotta. Ahogy elkezdte olvasni az anyagot Luke vállának dőlve néztem a könyvet. Én és Ő nagyon közvetlenek voltunk egymással. Voltak olyan megnyilvánulásaink, mikor úgy tűnt együtt vagyunk, pedig erről szó sem volt. Ez egy a sok megmagyarázhatatlan dolog közül. Nyilvánosan megöleltem, hozzábújtam vagy megpusziltam - persze csak az arcán - .
Nem úsztam meg az igazgatóiba hivatást, mivel az utolsó óra kb. háromnegyedénél beállított az igazgatóhelyettes és felvitt az igazgatóiba. Ahogy kicsengettek az órára néztem.
- Nekem mennem kellene. Elnézést. - álltam fel.
- Nem végeztünk. - visszahuppantam a székbe és még egy jó húsz percig prédikált nekem az ilyesfajta viselkedés hátrányáról, míg végül el nem szabadultam. Sietősen mentem ki az iskola épületéből. Ashtonék egy padon ültek. Ahol régen ült és várt. Elmosolyodtam az emlék láttán. Láttam ahogy ott ül, hátrahajtott fejjel, csukott szemmel. És láttam magamat ahogy odasétálok hozzá, nevetve mondok neki valamit, amire felfigyel és Ő is mosolyogva válaszol. Mindannyian úgy ültek, ahogy akkor Ashton én pedig észrevétlenül lopództam oda, majd helyet foglaltam Ashton ölében. Az egyik szemét hunyorogva kinyitotta, majd halványan elmosolyodott és közrefogta a derekamat.
- Mit mondtak bent? - kérdezte Luke.
- Uhmm... Ilyen még egyszer ne forduljon elő, nem tudja mi ütött belém, egyáltalán nem helyes ez a viselkedés, megváltoztam és a többi..
- Még mindig nem hiszem el, hogy ezt csináltad. - rázta hihetetlenül a fejét Calum.
- Egy igazi kis pszichopata. - viccelődött Luke.
- Az én makacs, önfejű pszichopatám. - nevetett Ashton és arcon puszilt. Tudtam, hogy hamar vissza fog állni a helyére. Idő kellett nekünk. Csak erre volt szükségünk.
- Te beszélsz? - kérdeztem. - Ha én makacs és önfejű vagyok te mi vagy?
- Helyes, jóképű, édes, tökéletes...
- Oké-oké, ne folytasd. - állítottam le. Hatásszünetet tartottam. - Csak még valami: egoista.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése