Tájékoztató!:)

Hi Guys!

Szóval, arra gondoltam, hogy a történetet átvinném Wattpadra, de eközben ITT IS MŰKÖDNE A BLOG! Ennek annyi értelme van, hogy szeretném újraírni az elejét, ami egyenlő avval, hogy a fogalmazásomat akarom javítani, a TÖRTÉNET TELJES EGÉSZÉBEN az eredeti formában maradna, a történések ugyanazok maradnának!

A következő rész hamarosan várható, készüljetek! ;)

                                                                                                                               Elizabeth M. Stowe

Helyzetjelentés és köszönet

Hey Guys!

Először is, sajnálom az esetleges ékezet nélküli írásért, és vagy helyesírási hibáért, de telefonról írok.

Szóval 38000+(!!!) oldalmegjelenítés és 50(!!!) feliratkozó! Woahh! Eszméletlenek vagytok srácok, de tényleg! Nagyon köszönok mindent nektek. Nagyon sokat jelentetek nekem. Nem az oldalmegjelenítések, a +1-ek, a kommentek, vagy a feliratkozások, nem! Ti. Ti jelentetek nekem szinte mindent. Köszönöm srácok, szeretlek titeket!<3

Ohh es woww, mindjart a 100. resznel jarunk. A poszt végén lesz pár kérdésem is a bloggal kapcsolatban!

A következő részekről: nem tudom. Nagyon megbetegedtem egy éjszaka alatt, a gondolataim össze-vissza cikaznak, vagy pedig tökre be vagyok lassulva. Próbálkozom, de botrányosak lesznek, szoval inkább kitöröltem oket.

Valószínűleg a részek elhúzódnak, szóval az örömötökre - vagy bánatotokra - szóval 110+ rész biztos lesz! :DD

---------------------------------------------------
Ès akkor a kérdések:

- Milyen fehleményeket vártok Sam és Ashton kapcsolataban?
- Luke? Aranyosnak gondoljátok, vagy úgy érzitek, akar valamit Samtől?
- Várjátok a karácsonyos részt? Sam és Ashton itt talalkoznak újból.
- Mi a véleményetek Sam öngyilkossági kísérletéről?
- Scott? Jár a pirospont neki? És mi a véleményetek róla ezek után?
- Szerintetek Samnek mennyi idő még negbocsájt Ashtonnak?
             Love ya'll, Elizabeth M. Stowe xx.

3.fejezet 33.rész(93.rész) - Durva összetűzés

Luke hangja annál távolibbnak tűnt, minnél lejjebb csukódott a szemem. Végül a külvilág is elhalkult, velem együtt.   Nem lehetett még olyan késő mikor felébredtem, mivel a nap sem sütött be olyan erősen. Körülnéztem. Luke az ágy mellé húzott széken ült, és lehajtott fejjel aludt. Mikor megmozdultam az ágy egyik rugója megnyikordult, mire Luke felkapta a fejét. Mikor észrevette, hogy ébren vagyok visszaereszkedett a székre és megdörzsölte az arcát.
- Hogy érzed magad? - kérdezte feljebb tornázva magát.
- Szarul, de ezt én is kérdezhetném. Borzalmasan festesz.
- Jól vagyok - hárította el az aggodalmamat.
- Aludnod kellene - erősködtem tovább. Rossz érzéssel töltött el, hogy Luke miattam néz ki ilyen förtelmesen.
- Aludtam eleget - válaszolt egyszerűen.
- Luke...
- Jól vagyok! - de persze, hogy nem volt jól. Sütött róla a kimerültség. Az utóbbi két napban annyit törődött velem, és azzal, hogy nekem jó legyen, hogy elfelejtette magát. Engem helyezett előtérbe, pedig szükségtelen volt.
- Nem csak te aggódhatsz miattam. Én is aggódhatok érted.
- Nincs miért. Mondtam, hogy jól vagyok - felállt a székről.
- Gyerünk Hemmings! Csak egyszer ne legyél ennyire makacs! - kifújta a levegőt, majd rám pillantott.
   Egyedül mentem le a konyhába. Hosszú győzködés után sikerült ágyba tuszkolnom Luke-ot még pár órára.
- Luke? - kérdezte anya.
- Alszik - ültem fel az egyik bárszékre. Reggeli közben hiányzott, hogy ha felnéztem Luke nem bámult vissza rám egy iszonyú nagy vigyorral és idióta fejekkel, hogy nevetésre késztessen engem. Csak ültem ott csendben, fel sem nézve a tányéromról. Mi lesz velem, ha elmegy? Azt hiszem vissza fogok roskadni magamba.
  Kint ültem a hintaágyban, törökülésben, és figyeltem ahogy Will és egy barátja cselezgetik egymást. Mindketten sokszor pillantottak felém, beszéltek, majd tovább játszottak. Pete sokszor rám is mosolygott, de nem tudtam viszonozni. Részben azért, mert szinte lehetlennek éreztem a mosolygást Luke társasága nélkül, részben pedig azért, mert valahogy a lelkem Ashtonnál maradt. Vissza kellene kérnem tőle... Hihetetlen alak vagy Samantha Genevieve Ross! Képes vagy a saját kínodon poénkodni. Ugh, Genevieve... Ismét Ashton jutott az eszembe. Tudta hogyan lehet felhúzni. A teljes nevemmel. Reszketve fújtam ki a levegőt. Valaki átölelt hátulról, és állát a fejemre helyezte.
- Jól aludtál? - kérdeztem az előttem lógó kezeit nézve.
- Fogjuk rá - kifújta a levegőt. - Ismered? - Petere gondolt.
- Nem - vontam vállat.
- Azt hiszem Ő szívesen megismerne - piszkált. - Folyton téged bámult. Kivéve mióta idejöttem. Azóta még a szeme sarkából sem pillantott rád - a hatás kedvéért várt egy kicsit. - Szerintem azt hiszi együtt vagyunk - suttogta, mire mindketten felnevettünk. Eszembe jutott a csókunk, és valószínűleg neki is, mivel abbahagyta a nevetést. A kezeit lökdöstem, majd mikor feleszmélt körém fonta a karjait és a nyakába emelt. Felnevettem, majd a keze után kaptam.
- Ha leejtesz...
- Nem foglak, nyugi. Maximum megfejelsz dolgokat, de engem nem zavar! - nevetni kezdtem. Mindkenkinek kellene egy ilyen barát. Egy legjobb barát, aki tudja mivel vidítson fel...
- Csak úgy árad belőled a szeretet! - vágtam vissza.
- Ohh, tudom. És szívesen! - vigyorgott. Megindult Willék felé.
- Mit akarsz? Luke, ha megpróbálsz...
- Nyugi! Nem csinálok semmit. Csak elterelem a figyelmedet.
- De ne vele! Luke én esküszöm megfojtalak, ha bármit mondasz neki! - fenyegetőztem. Kérlek, kérlek, kérlek!
- Hé, mit szólnátok, ha a hátsókert helyett elmennénk a pályára? - Will és Pete összenéztek, majd egységesen bólintottak.
- Szóval, melyikünk lesz egyedül? - kérdezte Pete.
- Ohh, nem. Én is játszom! - szögeztem le. Luke kinevette szegény srácot. Elindultunk a pályára. - Luke, letehetsz, a végén még sérvet kapsz.
- Nem vagy nehéz - vont vállat, amitől megemelkedtem és erősebben kapaszkodtam Luke kezébe. Kinevetett.
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam, Hemmings! - vigyorogva nézett fel rám.
- Mióta vagytok együtt? - Pete nem kerülgette a forró kását, belecsapott a közepébe. Luke-al összenéztünk.
- Csak pár napja - szólaltunk meg egyszerre. Hálásan megszorítottam a jobb kezét, mire felmosolygott rám. Will érdekesen nézett ránk, mire kérlelően néztem rá. Bólintott és elfordult. Az államat Luke feje búbjára helyeztem a puha hajába. Reméltem, hogy igazi párnak tűntünk. Nem volt kedvem egy új kapcsolathoz. Ez az egész teljesen elvette a kedvem az ilyenektől... A telefonom rezegni kezdett, én pedig nagy nehezen előhalásztam.
- Mondd! - szóltam a telefonba.
- Zavarok?
- Nem, nem zavarsz - válaszoltam.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Voltam jobban is. Bár Luke jól végzi a dolgát - nevettem. - Ashton visszaért?
- Ühüm. Luke?
- Alattam - Calum lélegzete elakadt, majd hangosan röhögni kezdett. - Idióta! Nem úgy!
- Ohh, ezt már nem magyarázod ki!
   Még beszélgettünk egy kicsit, közben pedig élveztem a kilátást Luke nyakából. A pályára érve megbeszéltük a taktikát, mit csinálunk, hogy Pete tenyleg nagy ívben elkerüljön.
- Gondolom elválaszthatatlanok vagytok, szóval gyere Will.
- Majd én leszek veled - ajánlottam. Első pont: Ne lógjunk folyton egymás nyakán. Így is kínos ez az egész... Luke-ra néztem mintha megerősítést várnék tőle. Biccentett, én pedig egy gyors puszit adtam az arcára, amit csak egy mosollyal nyugtázott.
- Oké - Pete és én elindultunk a másik irányba.
  Húsz perccel később mindannyian feloldódtunk, bár Luke-al még kissé nehézkesen kezeltük a helyzetet. Örömmel ugrottam fel a levegőbe, mikor ismét gólt lőttem Willnek. Rávigyorogtam Luke-ra, aki lebiggyesztette az ajkát. Diadalittasan fordultam meg és indultam a mi kapunk irányába.
- Hé, öreg! - megfordultam. Luke Pete felé indult.
- Uhmm...
- Csinálhatnád feltűnésmentesen is! - Pete arcát látva leesett miről van szó, de én még mindig értetlenkedve álltam ott.
- Miért? Tudtommal nem foglalt, vagyis Will elmondása szerint - Willre pillantottam. Meghúzta magát. Pete elhalkult, és valamit halkan mondott Luke-nak. A szöszi elfordult, elindult, de pár méterrel arrébb megállt, megfordult és nekirohant Pete-nek. A földre lökte és verekedni kezdtek. Will és én is messze voltunk, de mindketten futni kezdtünk. Hol Luke, hol Pete húzott be a másiknak. Will megpróbálta leszedni Luke-ot Pete-ről, de lehetetlennek tűnt. Pete-hez rohantam, megragadtam az egyik kezét és húzni kezdtem Luke alól. Luke megcélozta Pete arcát, de mivel húztam, így az ütés gyomorszájon találta Őt. Mikor sikerült teljesen elhúznom tőle, ott hagytam és segítettem Willnek felszedni Luke-ot a földről. Luke tenger kék szeme most sötét volt, akár az éjszakai égbolt csillagok nélkül. Nem is törődött velem, szeme végig a mögöttem görnyedő Pete-et pásztázta.
- Vidd el innen! - utasítottam Pete felé biccentve. Will bólintott, majd felsegítette Pete-et és elindultak le a pályáról. - Jól vagy? - kérdeztem arcához emelve a kezemet, de elkapta a kezemet, és félrelökte. - Most mi a bajod?
- Semmi - vont vállat. Hangja is sokkal mélyebb, és érdesebb volt mint máskor. Soha életemben nem láttam még ilyennek Őt. Szeme most nem csillogott, vagy ha mégis csak a dühtől. Megfordult és elindult kifelé otthagyva engem.

3.fejezet 32.rész(92.rész) - "Ígérem..."

   Hangosan nevetve léptünk be a házba. Lerúgtuk a cipőinket.
- Végre megjöttetek! Már egy órája... Veletek mi történt? -  beharaptam a szám, hogy ne kezdjek el nevetni.
- Hát az hosszú történet. A lényeg, hogy végre jól éreztem magamat. Szóval, köszönöm Luke - néztem fel rá.
- Nincs mit. Tényleg - mosolygott rám.
- Indulás felfelé, és szedjétek rendbe magatokat! - mosolygott anya. - A vacsorát pedig megtaláljátok a konyhában, ha éhesek lennétek. - bólintottunk és elindultunk
- Gondoltál ma rá, bármikor is? - ült le az ágyra.
- Őszintén? Egész nap. De úgy érzem, jó úton haladok ahhoz, hogy elfelejtsem. Vagy legalább ne bőgjem el magam, ha meglátom, vagy meghallom a nevét - ültem le mellé. - Köszönöm, hogy itt vagy nekem - öleltem át. Visszaölelt.
   Még órákig szenvedtünk mire a hajunk iszapmentes állapotba nem került. Sem Ő, sem én nem voltunk éhesek, így zuhanyzás után az agyba vetődtünk. Midnketten kifelé fordultunk, hogy ne érezzük magunkat kínosan, mert valljuk be: ez azért az.
   Talán egy óra lehetett mikor felnéztem. Luke-nak már megint hűlt helye volt. Kinyújtóztam, majd kikeltem az ágyból és az ablakhoz sétáltam. A párkányra támaszkodtam, és néztem a ház előtt elhaladó embereket. Messziről jövő fékcsikorgás zavarta meg az utca csendjét, majd egy ugyanilyen a ház előttről. Egy sötétkék BMW farolt be pontosan Luke mögé. Megismertem. Kiszállt a kocsiból és erőteljesen csapta be. Borzalmasan fájt ránéznem. A torkomban gombóc keletkezett. Mire feleszméltem hallottam ahogy becsapódik a bejárati ajtó. A rohadt... Máskor lerohantam volna és próbáltam volna megvédeni mindkettejüket az egymásban felgyülemlett haragtól, de a lábam a földbe gyökerezett ahogy néztem Őt. Végül megmozdultam, de eszem ágában sem volt kimenni.
- Will csinálj valamit! - lökdöstem az ajtó felé.
- Menj te! Ez a ti...
- Will! Menj ki! - szólt rá Renee, de Will helyett Christian ment ki. Felrohantam az emeletre és az ablakból figyeltek őket. Ashton egy magazint vágott Lukehoz. Majd kiabálni kezdett, és elkapta Luke pólójának a nyakát. Christian hátrahúzta Ashtont és magyarázott nekik valamit. Luke mondott valamit, majd az ablakomra mutatott, aminek következtében a falhoz passzíroztam magamat. Egy kis résen kikukucskáltam. Nem voltak sehol. Hallottam ahogy becsukódik az ajtó. Ne, ne, ne! Az ajtóhoz ugrottam és bezártam, majd nekidőltem. Hosszú percekig csak álltam ott és bámultam előre. A nyugalmamat léptek törték meg. Próbált bejönni, de akadályba botlott. Mégpedig a zárt ajtóba.
- Sam, lejönnél? - kérdezte Luke. Nem válaszoltam. - Ne csináld, gyere le, kérlek! - megráztam a fejemet. Mintha látná... Lecsúsztam és a földre ültem. Felhúztam a lábaimat. - Akkor engedj be! - a tenyereimbe temettem az arcomat. Valaki más is feljött.
- Majd én - hangja most felettébb nyugodt volt.
- Sok sikert hozzá... - morogta Luke, majd hallottam ahogy elsétál. Még levegőt sem vettem, mozdulni sem mozdultam. Távol akartam tőle lenni, erre az ajtó másik felén ácsorog.
- Sam.. - ahogy kimondta a nevemet elkapott a sírógörcs. A tenyereimbe temetett arccal, némán sírtam. Azt akartam, hogy menjen el, hogy fogja fel, nem akarom, hogy itt legyen. - Szeretnék beszélni veled. El akarom magyarázni miért - halkan az ágyhoz kúsztam a levélért, és kerestem egy tollat. A hátuljára írni kezdtem: "Nem, nem vagyok jól. Nincs senki az életemben. Hogy érzem magamat? Elárulva, összetörten, feleslegesnek, naivnak, és csak egy újabb hülye kiscsajnak. Hiszen ez voltam én, nem de? Áruldd el, jó volt hitegetni azzal, hogy örökké engem fogsz szeretni, miközben beleszerettél egy másik lányba? Fogalmad sincs mennyit szenvedtem az elmúlt hónapban! Képes lettem volna meghalni érted, te idióta! És bár meghaltam volna! Mosolyogva néztem volna, ahogy darabokra törsz, mikor elmondják neked, hogy már nem vagyok többé. Már ha számítottam még neked akkor. Tudod mit? Nem érdekel. Nem érdekel ez, a hülye leveled, amiben mindenféle hülye hazugságot hordtál össze, reménykedve abban, hogy  képes leszek valaha is megbocsjátani neked! És te sem. Egyáltalán minek jöttél ide? Akartál röhögni rajtam egy jót? Tessék csak! Ennél szánalmasabb már nem is lehetnél a szememben... Talán mégis. Mert az az ember, aki a születésnapomon képes lett volna kinyírni engem, velem volt egész nap, ha kellett valami pár percen belül ott volt. És áruldd el, te hol voltál akkor? Bryanaval? Remélem élvezted ezt az egész hülye játékot, mert én kibaszottul nem!" Letettem a tollat és átcsúsztattam az ajtó alatt. Hallottam ahogy felveszi a levelet, leül pont oda ahová én, fejét az ajtónak döntötte, jobban mondva odavágta.
- Én nem... nem ezt akartam. Csak hallgass meg!
- Minek? - szipogtam. - Te sem adtál esélyt arra, hogy elmondjak bármit is. - csendben ültünk, egyikünk sem szólt. Időközben a két kezemet támasztékul a két oldalamra helyeztem. Valami megérintette a kezemet. Ashton a hosszú és vékony ujjaival valamennyire át tudta őket dugni az ajtó alatti kis résen. Elhúztam onnan a kezemet. Fájt az érintése, most mégis annyira szükségem volt rá. A fejét az ajtóba kezdte verni, bár nem teljes erejéből. - Mitől készültél ki ennyire? Semmi okod nincs rá! - valójában magamtól kérdeztem, persze róla volt szó.
- Sam, én sosem mondtam, hogy nem szeretlek.
- Ne próbálj meg a marhaságaiddal áltatni - néhány halk léptet egy kis sutyorgás, majd egy kis csörgés követett.
- Meddig kell még kérlelnem? - kérdezte.
- Mit vársz még tőlem, Ashton? Szerinted hogy érzem most magamat? Ennél rosszabbul nem is érezhetném magamat! Az ágyra ültem és a tenyereimbe temettem az arcomat. Hallottam valami pótkulcs csörgését, mire felugrottam volna már bent is volt. Becsukta az ajtót, és elém sétált, majd leguggolt. Felálltam és az ajtó felé mentem, de megfogta a csuklóm és visszahúzott. Magához ölelt. A mellkasára téve próbáltam eltolni magamat, miközben zokogtam. - Engedj el! - könyörögtem.
- Hallgass meg!
- Nem látod, hogy képtelen vagyok? Képtelen vagyok rád nézni, hozzád érni, vagy akár beszélni is veled anélkül, hogy sírógörcsöt kapnék! - leültetett az ágyra, majd elém térdelt. Kezei közé fogta az arcomat és letörölte a könnyeimet. Tekintetét az enyémbe fúrta.
- Csak azt akarom, hogy boldog legyél, Sam. Csak tárdd ki a szívedet, ahogy velem is tetted.
- Nem megy. Képtelen vagyok megnyílni bárkinek is!
- Tudom, hogy menni fog. Erős vagy.
- Neked sikerült. Akkor minek vagy még itt? Te boldog vagy. Akkor minek törődsz velem? Te tovább tudtál lépni? Akkor minek jöttél vissza?
- Mert szükségem van rád. Mint azelőtt. Szükségem van valakire, aki meégrti a problémám, aki segít nekem, aki mellettem van.
- Nem rám van szükséged. Csak ezt próbálod elhitetni magaddal és velem is. Neked Bryanara van szükséged. Ő a te újrakezdésed. Velem pedig nem kell törődnöd. Megleszek.
- Nem leszel.
- Ígérem, hogy megleszek. Most pedig induljatok.
- Induljunk?
- Vidd Luke-ot is. - kezeimet az övére tettem és elemeltem az arcomtól. - Jobb lesz neki.
   Hosszú ideig próbáltam meggyőzni Luke-ot, hogy menjen Ő is. De túl makacs volt. Ashton azt mondta, ad még neki két napot, de a cikk miatt nem fogják elhinni, hogy Luke beteg lett volna.
   Néztem ahogy Ashton elhajt. Zokogni kezdtem. Luke a vállamra tette a kezét. MEgfordultam, a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet, és hangosan sírni kezdtem. A lábaim felmondták a szolgálatot, ha Luke nem tartott volna összeesek.
- Nagyon szeretem. Nagyon...

3.fejezet 31.rész(91.rész) - Figyelemelterelés

A szívem ismét összeszorult és darabokra tört. Hiszen ezt akartad, nem? Hogy boldog legyen. És most? Most azt akarod, hogy Ő is olyan legyen mint te? Önző vagy, amiért magadnak akarod! A könnyeim eláztatták a papírt. A vállam remegett a sírástól. Luke kivette a kezemből a levelet, félretette és szorosan magához húzott.
- Annyira fáj.. - suttogtam remegő hangon.
- Shhh... - csitított, és a hátamat kezdte simogatni.
- Mulaszd el valahogy... Bárhogy... - kértem zokogva.
- Ha tudnám, megtenném. Esküszöm...
   Sikerült álomba sírnom magam Luke karjai között. Már jóval elmúlhatott dél is mikor felébredtem. Felnéztem. Luke sehol sem volt. Kezdtem azt hinni, hogy sikeresen képzelődtem, mint az utóbbi pár napban, de a pólója ott hevert az ágy végében, a levéllel együtt. Erőt vettem magamon és felálltam, majd elindultam. A szemeim iszonyúan fájtak, és amikor lefelé menet megálltam, hogy megnézzem magamat a tükörben, hát... Eléggé megrázó látvány voltam. A szemeim vérvörösek voltak, és feldagadtak, csodáltam, hogy ki tudom nyitni őket. Lehajtott fejjel lépcsőztem le. A nappaliba indultam, mivel onnan jöttek a hangok. Renee rám nézett, és "kicsit" meglepődött. Willel együtt.
- Luke? - kérdeztem.
- A kertben van. Telefonál. - bólintottam, majd sarkon fordultam és az üvegajtón keresztül figyeltem ahogy járkál. Testbeszéde elárulta, hogy eléggé ingerült, le mertem volna fogadni, hogy valamelyik fiúval beszél.
  *Luke Szemszöge*
- Én csak rendbe hozom azt, amit te elcsesztél! Mint mindig!
- Nem érdekel hogyan, de az esti koncertre legyél itt!
- Hallod egyáltalán magadat?! Egy érzéketlen fasz vagy, Irwin!
- Oh, persze! Te pedig egyszerűen Samre pályázol!
- Nem! Kibaszottul nem! Csak normális barátként viselkedem! És ha igazad is lenne, mi közöd lenne hozzá? A lehető legtaplóbb módon lökted el magadtól!
- Mert...
- Csak azt ne mondd, hogy szereted! Mert nem így van. Ha szeretnéd nem Bryanaval lennél, és te próbálnád megbékíteni Őt! Megyek amint jobban lesz, találjatok ki valamit - elegem volt Ashton marhaságaiból, abból meg pláne, hogy a világ legbunkóbb emberévé vált.
  *Sam Szemszöge*
A felét tisztán hallottam a beszélgetésének. Képes lett volna oknak azt mondani, hogy szeret.. Nem! Nem lett volna az. Hiszen barátnője van. A levélben miért nem tűnt ilyennek? Lehunytam a szememet, és mire kinyitottam Luke állt előttem.
- Jobban vagy? - kérdezte.
- Nem tudom. De... Neked tényleg vissza kellene menned. Én érezném magamat rosszul, ha kihagynád...
- Azt hiszem ezt már megbeszéltük. Addig maradok ameddig szükséged van valakire.
- És ha azt mondom jól vagyok? - néztem fel rá.
- Akkor úgysem hiszem el - sóhajtottam.
- Jó. Akkor tereld el valahogy a figyelmemet.
- Mondjuk... Uhmm... Talán... Nem. Az biztos nem. Huhh... - elmosolyodtam a próbálkozásain. - Végre mosolyogsz - bökött oldalba. - Idefelé láttam egy tavat. Nem tűnt zsúfolt helynek. Benne vagy?
- Menjünk - bólintottam.
   Fél órával később már a tóhoz tartottunk. Luke egyből idejött miután letette a telefont, a táskája pedig az autójának a hátsó ülésen hevert.
- Nem is akarsz visszamenni Sydney-be? - nézett egy pillanatra rám.
- Nem tudom. Egyenlőre maradok. Ha itt is szeretnék lakni anyáékkal talán karácsonyra hazamegyek hozzátok, majd vissza ide. Így mindenkinek könnyebb lenne.
- Inkább magadnak akarod megkönnyíteni a helyzetet.
- Egyébként sem vagytok valami sokat otthon. Fél év múlva jön az új turné, és egy éven keresztül ismét úton lesztek. Értelmetlennek érzem, hogy ott maradjak... És azt sem akarom, hogy végignézzétek Ashtonnal miképp próbáljuk elkerülni egymást. Pár petente hazamegyek egy-egy hétvégére. Megfelel? - nem válaszolt. Kifújtam a levegőt és kibámultam az ablakon. A csend ismét nem kímélt. Eszembe jutott egy csomó régi emlékem. Például mikor először utaztam Miamiba, vissza. Úgy szorongattuk egymás kezét, mintha az életükn múlna rajta. Az övé nem múlt ezen... - Igazad van.. - ismertem be. Luke rám nézett, majd vissza az útra. - Elképzelhetetlennek látom azt, hogy én és Ő bármikor is barátok legyünk. Nekem nem menne.
- Azzal akkor sem lesz jobb, hogy nagy ívből kerülitek egymást. Idővel szembe kell néznetek egymással. Hidd el, idővel könnyebb lesz - hátradőltem az ülésben és úgy néztem a mellettünk elsuhanó autókat.
   Luke vagy hatszor megpróbált behívni a vízbe, de valahogy mindig én nyertem a vitában. Végül rávett, hogy legalább a stég szélére üljek le, hogy ne legyen egyedül. Luke a stég felénél visszafordult, mert valamit a kocsiban hagyott. Legalábbis azt hittem, mielőtt meghallottam volna valaki futását mögülem.
- Meg ne próbáld! - fordultam meg. Futtában a vállára kapott és beugrott a vízbe. Nevetve jöttem fel a víz alól. Hátravetette az arcára tapadt haját. De nem úgy sikerült neki ahogy eltervezte. Kinevettem érdekes kinézetét. - Végre nevetsz - mosolygott rám.
- Ezen nem lehet nem nevetni - böktem felé. A fejére tette a kezét és próbálta lesimítani, de csak rontott a helyzeten.
   Végre igazán jól éreztem magamat. Luke volt az első, akinek sikerült hosszú idő óta megnevettetnie. Előtte soha nem sikerült senkinek. Talán mert Ő végig velünk volt a kapcsolatunk idején, és mindent tudott ami közöttünk zajlott. Velünk együtt élte át. Calummal és Michaellel együtt.
- Vegre megszáradtam, Luke! Ha bele mersz dobni én nem tudom mit csinálok veled! - hülyéskedtünk, mikor a hátára vettettem magam egy beszólás miatt. Ő pedig a lehető leglazább módon közölte, hogy bele fog hajítani a vízbe. A tábor jutott eszembe... A tábor... Szorosan kulcsoltam a derekára a lábamat és a karjaimat a nyaka köré. Hattal fordult a stég szélének, széttárta a karjait és háttal bedőlt a vízbe. Rám. Éreztem ahogy a karjaim és a lábaim lecsúsznak róla. Próbált felúszni, de elkaptam a lábát és visszahúztam a víz alá. Amint leért hozzám belemarkolt az oldalamba, aminek következtében elengedtem a lábát. Egy kicsivel később értem a felszínre. Luke jól szórakozott.
- Jobban érzed magad?
- Fényévekkel! - mondtam, majd a part felé kezdtem úszni, Luke-al a nyomomban. Mikor már leért a lába felállt, átkarolta a derekamat és felemelt a földről, majd forogni kezdett. - Hagyd abba! - kértem nevetve. - Luke el fogunk esni! Hallod? - de rám sem hederített addig, még háttal nem vágódott én pedig rá. Hangosan nevetni kezdtem és eszem ágában sem volt leszállni róla. Végül legurított magáról.
- Ha megrepedtek a bordáim, te állod a kórházi számlát! - nyögte.
- Még mit nem, Hemmings! - tápászkodtam fel. Felé nyújtottam a kezemet, megfogta és felállt. A szám elé kaptam a kezemet, hogy ne nevessem ki csupa iszapos hátát és haját.
- Én esküszöm, hogy... - lehajolt, majd felmarkolt egy nagy marekkal az iszapból és hozzám vágta. Iszap csatába kezdtünk. Sikoltoztunk, rohangáltunk és nevettünk. Rég éreztem magam ilyen jól. Újra éreztem azt, hogy élek.
   Háttla ült nekem, még én török ülésben mögötte. Próbáltam a hajába száradt iszapot kiszedni, ami elég nagy feladatnak bizonyult, mert Luke haja volt annyira dús mint az enyém.
- Lehetetlen hajad van! - borzolta össze szőke tincseit.
- Az én hajam a lehetetlen?! - csattant fel, hatradőlt, így én is. A hajam legalább ugyanannyira iszapos lett mint az övé volt, mielőtt kiszedtem volna neki a nagyját.
- Szemét! - felmarkoltam egy kis iszapot és az arcára kentem.
- Ezt még visszakapod! - állt fel. Nehezen feltápászkodtam és futni kezdtem előle. Nem mintha sok esélyem lett volna. Luke ahol ért ott dobált meg iszappal.
- Oké, oké! Kvittek vagyunk! - álltam vele szembe.
- Szerintem is - mondta elégedetten és kiröhögött.
   Már sötétedett amikor hazafelé indultunk. A hajunk még mindig csupa iszap volt. Luke felé fordultam, és kuncogni kezdtem.
- Mi az? - kérdezte azzal a tipikus jófiús mosolyával.
- Borzalmasan nézel ki! - nevettem ki.
- Te sem nézel ki jobban! - vágott vissza. Igaza volt. Szükségem volt valakire. A legjobb barátomra. Arra a személyre, aki tudja min mentem keresztül. Aki velem élt át mindent. Ez volt Luke. Az én mentőövem.

3.fejezet 30.rész(90.rész) - Levél

- Mondd! - próbáltam úgy beszélni, hogy az ég világon semmit se sejtsen.
- Chrissy az előbb hívott - a fejemet hátra vetettem, ennek következtében pedig erőből belevágtam a fejemet a fába. Nem válaszoltam, nem is tudtam volna mit mondani.
- Máskor már rég arról papolnál, hogy meg kellene beszélnünk... - motyogtam. Csendben volt.
- Uhm.. Nem jártatom feleslegesen a szám. Te is, és Ashton is makacsok vagytok - kétlem, hogy ezt tartott kiokoskodni több mint fél percig.
- Ashton! - hallottam a háttérből.
- Megyek! - kiabált vissza. A szívem kihagyott egy ütemet, majd hevesen kezdett verni. Az arcomat még egy könnycsepp szántotta végig.
- Még valami? - próbáltam közömbös lenni, de a hangom megremegett.
- Hülyeség, ha a barátok feledésével akarsz továbblépni - és letette. Lehunytam a szememet és összébb húztam magamat. Az idő kissé szelessé vált. Én nem ezt akartam... Rajtuk kívül senkim sem maradt... Lehunytam a szememet. Elképzeltem, ahogy egyszer csak valaki megérinti a karomat, kinyitom a szememet és Ashton az. Azt mondja, sajnálja, én pedg mindenféle habozás nélkül megcsókolom. A szemeim kipattantak, de még mindig egyedül voltam ott. Remegve fújtam ki a levegőt. Butaság lenne azt gondolni, hogy csak Cyrus miatt volt ez. Tudom milyen... Tudtam milyen Ashton, és Ő nem vetett volna véget a kapcsolatunknak egy ember miatt. Talán talált valaki mást. A torkom elszorult, a szívem pedig összeszorult. A könnycseppek végigszántották az arcomoat.
   Órákkal később felálltam. Annyi erő nem volt a testemben, hogy ökölbe tudjam szorítani a kezemet. Andalogva indultam neki az útnak. Ahol padot vagy buszmegállót találtam leültem. Az egész testem remegett. Az órámra néztem. Több mint hat órája beszéltem Luke-al. És hajnali kettő volt. Eltettem a telefonomat, és lehunytam a szememet. Valaki leült mellém, és átkarolt. Azt hittem megint képzelődöm, de mikor kinyitottam a szememet még akkor is ott volt. A kézre néztem. Megismertem a karkötőket. Feljebb ültem, átöleltem és a mellkasára hajtottam a fejemet. A karomat simogatta, hogy megnyugodjak.
- Nem kellene itt lenned - suttogtam.
- Mégis itt vagyok - állát a fejem búbjára helyezte. - Tudtam, hogy szükséged van valakire - tette hozzá.
- Mindenkinek szüksége van barátokra. - Szorosabban öleltem miközben egy hang nélkül sírtam. - Ő boldog? - kérdeztem megtörölve a szemeimet.
- Nem tudom. És Ő sem tudja.
- Szép lány? - tértem a lényegre. Még levegőt is elfelejtett venni, a szíve pedig felgyorsult. - Hmm?
- Nem csúnya - megrázkódtam, és a könnyeim szaporábban folytak. Szorosabban fonta körém a karjait. - De te fényévekkel szebb vagy nála. Hidd el.
- Nem kell szépíteni a dolgokat! Joga van boldognak lennie. Én is jobban leszek.
- Nem leszel.
- Tudom - egyik kezével letörölte a könnyeimet, bár feleslegesen, mert pillanatokkal később újak kerültek a helyükre. - Köszönöm, hogy vagy nekem - suttogtam.
- Erre valók a barátok - egyik kezemmel elengedtem, és megfogtam a kezét. Megszorította az enyémet.
- Tudják, hogy itt vagy?
- Nem kell mindenről beszámolnom nekik.
- Meddig maradsz?
- Ameddig szükséged van valakire - felpillantottam rá.
- De a turné...
- Sokkal fontosabb vagy egy turnénál - vágott a szavamba. - Gyere, pihenned kellene - mozdult meg. Elengedtem, és felálltam. Bár inkább visszaültem volna. Egyből odalépett hozzám, és felemelt, majd elindult velem menyasszony stílusban. Átkaroltam a nyakát és a mellkasára hajtottam a fejemet.
- Te vagy az én megmentőm, Luke - motyogtam a mellkasára. - Mivel érdemeltem ki egy ilyen barátot, mint te? - kérdeztem inkább magamtól.
- Mindenki megérdemli, hogy megmentsék. - lehunytam a szememet, és éreztem ahogy magával ránt az Álomvilág. Már majdnem otthon voltam, amikor felnéztem.
- Felébreszthettél volna. Nem vagyok egy könnyű csomag.
- Meg sem éreztem - mosolygott rám halványan. Letett, én pedig a zsebembe nyúltam a kulcsért. Nehezen, de kinyitottam az ajtót, majd halkan beljebb sétáltunk. Mindenki aludt. Luke becsukta maga mögött az ajtót. Anya jelent meg előttünk. Meglepődtem. Szemei vörösek voltak, alattuk pedig táskák.
- Azt hittem történt veled valami - ölelt át. - De úgy látom, jó kezekben voltál. - bólintottam.
- A legjobbakban - eresztettem el.
- Köszönöm Luke - mosolygott rá anya.
- Semmiség. - anyu elengedett minket, mi pedig felmentünk a vendégszobába. Leültem az ágyra és a falnak döntöttem a fejemet. Luke mellém ült, és ugyangy tett. Szorosan hozzűbújtam. Annyira jól esett, hogy Ő megért, hogy itt van nekem, bármikor. - Lenne itt valami a számodra. Bár, nem tudom, hogy tényleg el kellene olvasnod.
- Mi az? - ültem fel.
- Ashton másfél hete akarta elküldeni, de úgy döntött mégsem, és eltette - a farzsebéből egy kicsit gyűrött borítékot húzott elő. - Biztos el szeretnéd olvasni? - bólintottam, Ő pedig az ölembe ejtette. Bontatlan volt, ami azt jelentette, hogy Luke még csak bele sem olvasott. - Órákig ült felette. Nem akart elszakadni a papírtól és a tolltól. Remegő kezekkel bontottam fel a levelet, majd kihúztam belőle a papírokat.
   "Sam,

Magam sem tudom minek írom neked ezt a hülye levelet, valószínűleg nem érdekel téged. De próbálkozni szabad, nem igaz? Talán, hogy könnyebb legyen elengednem téged. Úgy érzem, jól döntöttem. Bár elbizonytalanodtam amikor láttalak a kórházban, bár Caluméknak köszönhetően azt is biztos tudod, hogy egész éjjel ott ültem és néztelek. De arra gondoltam, te úgyis felépülsz, testileg és lelkileg is, hiszen nagyon erős lány vagy. Talán a legerősebb akivel valaha is találkoztam. Nem hiszem, hogy valaki más bármikor feláldozná magát értem. Pedig ezernyi ilyen srác mászkál az utcákon. 
   Nem akarom feltépni a sebeidet, de azt hiszem ezeket muszáj leírnom. Emlékszel az első találkozásunkra? Előtte vagy két héttel figyeltem fel rád. Nagyon aranyosnak találtam a mosolyodat, a srácok pedig azzal húzták az agyamat, hogy belédzúgtam. Hiszen egy szót sem beszéltünk, de a mosolyod elvarázsolt. Ők vettek rá, hogy beszéljek veled azon a bálon. Nem bántam meg. Még most sem. És a szalagavatómra? Ott akartam bevallani neked, hogy tetszel. De eltűntél, nekem pedig inamba szállt a bátorságom. Aztán rá vettem magamat, hogy elmenjek hozzám, rám kiabáltál, hogy szeretsz és bementél. Pedig csak annyit akartam mondani: én is. Jobbnak láttam eltűnni egy időre. Uhmm.. és tudod a tábor.. Na, az sem volt véletlen. Figyeltelek, és hallottam ahogy Destiny rávesz téged a táborra. Hazamentem, és én is rábeszéltem a többieket. És az első csókunkra? Életem első igazi csókja volt. Ahogy neked is... Hopp, nem szabadott volna tudnod, hogy tudom. Már mindegy... És az első veszekedésünkre? Arra is? Én igen. Mérhetetlenül haragudtam magamra utána. Azt hittem kicsúsztál a kezeim közül. De te velem maradtál. Aztán elmondtad, hogy elköltöztök. Sírtam. Ezt te is tudod. Akkor sírtam először lányért. És nem szégyellem. Érted sírtam, csakis érted. Arra is, mikor eltűntem két hétre? Féltem visszamenni. Féltem attól, hogy a véleményed mit sem változott. De visszajöttem. A szalagavatódra. El sem tudod hinni mennyire észbontóan néztél ki. Akár egy hercegnő. Az én hercegnőm. De már nem vagy az. És mikor szakítottam veled? Ugh, sajnálom... Egy igazi taplónak éreztem magamat amiért telefonon keresztül vetettem véget a kapcsolatunkat. A te érdekedben. Azért, hogy boldog lehess. Már rég elterveztem ezt. Miután hazautaztál Mountain View-ből a koncert után. Jobb fiút érdemelsz. Egy olyan srácot, aki életed minden egyes fontos pillanatában veled van. Aki támogat, és feltétel nélkül szeret. Akárcsak én...
   Ezt még a szakításunk után írtam. Most pedig majdnem egy hónap telt el. Megismertem egy lányt. Briana-nak hívják. Kedves, okos, és szép. Mint te. Talán csak a hiányod miatt van, de úgy érzem szeretem. Fontos számomra. Te boldog vagy? Ugye igen? Mondd, találtál egy fiút? Olyat amilyet mondtam. A tökéletes srácot hozzád. Nem bántam meg, hogy szakítottam veled. Sajnálom, hogy ezt mondom. De így mindkettőnknek megvan az esélye a boldogságra. Nem mintha megérdemelném... De te mégis így látod, igaz? Tudom, hogy azt akarod, hogy boldog legyek. Azt hiszem az vagyok. Legalább annyira mint veled. Ugye idővel képes leszel megbocsájtani? Szeretnék még veled találkozni. Még ha csak barátokként is. Karácsonykor? Szeretném megbeszélni veled a történteket. Örökké a szívemben élsz.
                                                                                                                                      Ash."

3.fejezet 29.rész(89.rész) - Továbblépni

   Két hete engedtek ki a kórházból. Az életem visszarázódott a régi kerékvágásba. Egy nagyon régi kerékvágásba. A házunkat bérbe adtam egy nagyon kedves családnak, én pedig beköltöztem a fősuli koleszába. Kitöröltem a srácok, Cyrus, Scott és a többiek számát, fogadni sem fogadtam a hívásukat. Nem tudom, hogy valóban így kellene, hogy történjen. Vártam a tündérmesés véget, ahol a pár boldog, együtt. De kit áltatok? A kapcsolatunk sosem volt zökkenőmentes, kész kínszenvedés volt. Idővel tönkretett volna minket. És így van jól. Tovább kell lépnem, egy új fejezetet nyitnom és kitépni a régi lapokat. Időbe fog kerülni, még véglegesen lezárom életemnek azt a szakaszát, de bízom benne, hogy boldog leszek. És Ő is. Szeretném, ha találna magának egy lányt, aki az ideális számára. Egy tökéletes lányt, szeretnivaló személyiséggel és szép arccal. Megérdemli majd azt a lányt. Egy igazi hercegnő lesz, Ashton a tenyerén fogja hordozni, hiszen szeretni fogja. Jobban mint engem valaha is. De ez nem gond, hiszen én szerettem volna ezt. A boldogságát. Bár nehezen szántam rá magam az összes közös képünk - a srácokat is beleértve - kidobására, de minden kezdet nehéz. Chrissy-vel sem tartottam már annyira a kapcsolatot, hébe-hóba összefutottunk. Madisonnal kerültem egy szobába, aminek örültem, mivel elég jól kijöttünk. A mellettünk lévő szobában pedig Cierra és Danielle. Mi voltunk az osztály négyes fogata. Ha a "régi" életemről kérdeztek mindent elmondtam, kihagyva a régi barátaimat. Fura ezt mondani, és fura visszagondolni, de legalább az emlékeim megmaradtak. Még a Luke és köztem történt csókra is mosolyogva gondolok vissza. Nem tudom miért. Nem szertem Őt úgy, mint Ashtont. A vele közös emlékeimet mégis próbálom kitörölni.
- Sam, megint elbambultál - lökött vállba Cierra. Vajon Ő is továbblépett?
- Bocsi. - pislogtam párat, majd a tekintetemet visszavezettem a történelem tanárra. Ashton jó volt töriből... Legszívesebben a fejemet a padba vertem volna.
- Nem vagy formában - suttogta Madison, mire bólintottam.
- Jól van, az órának három perc múlva vége, szedelőzködjetek, és csengetéskor elhagyhatjátok a termet!
   Leültem egy félreeső padra az udvaron, és felhúztam a térdeimet. Rájuk döntöttem a fejem és kifújtam a levegőt. Megugrottam amikor rezegni kezdett a telefonom. Lenyomtam, majd megint. És megint, oh, és megint.
- Bárki is az, nagyon régóta keres. Szóval, miért nem veszed fel?
- Mert... Nem érdekel. - sóhajtottam visszahúzva a térdeimet.
- Talán valami fontos. Lehet, hogy történt valami. - győzködött Madison. A térdeimet kiegyenesítettem és a következő hívásnál felvettem, de nem szóltam bele. A kezem irtózatosan remegett, csoda, hogy nem ejtettem el a telefont. Féltem. Féltem, hogy Ashtonnal történt valami.
- Sam? - kérdezte. Beszívtam az alsó ajkam, de nem válaszoltam. - Tudom, hogy itt vagy, hallom a légzésedet.
- Mit szeretnél? - hangomból próbáltam eltűntetni a fájdalmat. Minden oké, Sam.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Teljesen eltűntél.
- Bocs, hogy nem akarok ismét belegabalyodni abba az életembe, ami miatt kórházba kerültem!
- Én nem ezt mondtam!
- De ezt gondoltad.. - morogtam. Felesleges volt felvennem, de ha most leteszem, ismét elkezd hívogatni, amit nem akartam. Nagyon nem. Én készen állok továbblépni, de lehetetlen ilyen körülmények között. Talán itt kellene hagynom egy kis időre ezt a helyet. Egy új légtér talán segítene nekem. Hiszen Mountain View-ben alig csináltunk valamit közösen. Ott nem emlékeztetne annyi minden rá. Pontosabban rájuk.
- Nem ezért hívtalak fel. Tudni akartuk, hogy jól vagy-e, mivel semmi életjelet nem adtál magadról. Azt hittük, hogy megint...
- Ohh lebuktam. Élvezetből játszok öngyilkososdit, mégis mit gondoltál?! - szinte már kiabáltam. Az udvaron páran felém néztek, majd elfordultak. - Én próbálok továbblépni! És tudod mit? Nektek is azt kellene! - letettem a telefont.
   A koleszban feküdtem az ágyon, a plafont vizslattam, miközben gondolkoztam. Ez a főiskolásdi tényleg nekem való? Mármint, nézz csak rám! A tanulás sem segít elvonni a figyelmem... Tényleg itt a helyem? Nem. Valószínűleg nem...
   Egy hete sikeresen kiiratkoztam a főiskoláról. Érdekes módon Ashtonra sem gondoltam annyit, ami jó jel, igaz?
- Megjöttem! - álltam meg az ajtóban. Ledobtam a vállamról a táskámat, és a bőröndöt is mellé tettem.
- Egy pillanat! - A lépcsőre tévedt a tekintetem, az emlékek pedig megrohamoztak.
- Egyszer le fogsz esni a lépcsőről, ha így közlekedsz! - figyelmeztettem Ashtont, aki csak nevetve vállat vont. Az egyik lábát rossz helyre tette, seggre ült, és a hátsó fertályával jutott le a lépcső aljáig. Nem bírtam megállni a nevetést, ennek hangot is adtam. Odamentem hozzá, még mindig nevetve, majd átöleltem. Ashton a karjait a derekam köré fonta.
- Szeretlek - szinte suttogta.
Mosolyogva bámultam a lépcsőt, közben pedig forró könnycseppek folytak végig az arcomon.
- Én is szeretlek, Ashton - suttogtam, és átöleltem magamat. Anya pont akkor lépett ki. Arcáról egyfajta sajnálat tükröződött. Odalépett hozzám, majd szorosan megölelt. - Annyira hiányzik - zokogtam.
- Tudom kicsim, tudom - suttogta. Karjaimat a lehető legszorosabbra fontam körülötte, mint akitől el akarják venni a kedvenc játékát. Vajon Ő is így szenved? Ő is sír, amiatt, hogy már nem vagyunk együtt? Neki is ekkora fájdalommal járnak az emlékek? Azt akartam, hogy Ő öleljen, hogy erős karjaival óvjon meg a világ összes problémájától. Érezni akartam az illatát, mellette elaludni, és ébredni. Csak ülni vele szemben és a tökéletes vonásait bámulni, és közben azon gondolkodni, hogy mivel érdemeltem ki Őt? Egy olyan angyalt, mint Ő..
- Azt hittem szeret.. - hüppögtem. Sehogy sem bírtam lenyugtatni magam, az emlékek akaratlanul is záporoztak rám. Amikor először találkozott a tekintetünk, az első szavaink beszélgetésünk, a Nickelback póló, a szalagavatója, amikor bevallottam neki mindent és utána két hónapig nem találkoztunk. A tábor, ahol először megcsókolt, az első kézfogásunk. És az utolsó szavaink egymáshoz. Az utolsó csókunk...
- Ez biztos így is van - nyugtatott. Megráztam a fejemet.
- Akkor miért csinálta ezt?! - húzódtam el, és faképnél hagytam. Kirohantam az utcára és futni kezdtem. Nem tudtam hová, és nem is nagyon láttam. Átrohantam egy kereszteződésen, amiért cserébe szinte mindenki rám dudált, és nem éppen kedves szavakat ordibáltak rám, de nem foglalkoztam velük. Valószínűleg a helyi parkba érkeztem. Mindenhol baromi nagy fák voltak, egy csomó paddal. Lekuporodtam az egyik fa tövébe és felhívtam Chrissy-t.
- Na, megérkeztél? - kérdezte, és biztos voltam benne, hogy mosolyog.
- Nem tudom mit tehetnék még Chrissy.
- Te sírtál? - magam előtt láttam, ahogy mosolya lefagy az arcáról, és fájdalmas képet vág.
- Miért látom mindenhol, és mindenben Őt? Miért emlékeztet minden rá? Hiába akarom elfelejteni képtelen vagyok rá - zokogni kezdtem, a lábaimat felhúztam a mellkasomhoz. - Miért szeretem még mindig ennyire? - suttogtam.
- Annyira rossz így látni téged. Bár tehetnék valamit - hangja önbíráló volt, nagyon szeretett volna segíteni.
- Nem tudsz. Még én sem tudok - csendben maradtunk. - Bár visszamehetnék az időben. Arra a hülye Szentjánosbogár bálra. Nem törődtem volna vele, figyelmen kívül hagytam volna. Talán találtam volna mást. És most boldog lennék.
- Ezt a baromságot verd ki a fejedből! Gondolj a jó dolgokra! Amikor megnevettetett, az ölelésekre és kézfogásokra, a csókokra. Nem Ő a legjobb dolog ami történt veled?
- De - értettem egyet.
- A veszekedéseitek ellenére ti vagytok a tökéletes pár! A lehető legarnyosabb, és legboldogabb pár akiket valaha is láttam!
- Ha azok lennénk, most nem itt tartanánk - ismét csend. - Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Később felhívlak.
- Rendben - ezzel le is tettem. A telefont magam mellé ejtettem, a fejemet a térdemre döntöttem. A telefonom hangos rezgésbe kezdett. A kijelzőn Luke neve villogott. Pár napja írtam újra bele a számaikat. Mikor hülyeségnek találtam a felejtést. Felemeltem a telefont, és remegő kezekkel fogadtam a hívást.

3.fejezet 28.rész(88.rész) - Látogatás

   Hangos beszélgetésre ébredtem. Résnyire nyitottam csak ki a szemem, hátha Luke-ék előbb jöttek, de senki nem volt a szobában. A folyosóról jött. Cyrus és Luke vitatkoztak valamin, elég hevesen.- Ki szólt neki Ashtonról?! - Luke próbálta visszafogni magát.
- Én nem! Valószínűleg Scott volt! - Luke felnevetett.
- Scott? Ne nevettess! Mi a fenét keresne Scott, itt a kórházban, Sammel? - felnéztem. Egy cetli volt egy telefonra ragasztva. A SIM-kártya benne, a pinkódod pedig baromira könnyű! P.S.: Vigasz ajándék! Scott xx. Elvettem a készüléket, és átnéztem a névjegyzéket. Scott beleírta a számát. Írtam neki egy sms-t, hogy jöjjön be, és küldje haza Cyrust. Pár perccel később jött a válasz: Indulok. Hallgattam ahogy vitáznak miattam és rajtam. - Szerintem pont te ne oktass ki, oké?! Neked köszönhető, hogy Sam itt van! Ha szó nélkül lelépsz, és itt hagyod nem védett volna ennyire! - Luke egy kicsit taszított Cyruson. Fel kell kelned!! Most! Kiabáltam magammal. Nehezen felálltam, és a hasamat szorongatva, próbáltam nagy léptekkel megközelíteni az ajtót. Megkapaszkodtam a másik ágyban és nagy levegőt vettem, majd három lépéssel odaértem az ajtóhoz. Remegve nyitottam ki.
- Hagyjátok abba! - nyögtem. Mindketten felém fordultak. Luke ellépett Cyrustól, odajött hozzám és átölelt. A lábaim meg-meg rogytak, de próbáltam tartani magam.
- Neked nem ágyban lenne a helyed? - kérdezte Luke megtartva engem. Cyrus csak állt és nézett.
- Nem könnyű az ágyban fekve tűrni, ahogy a legjobb barátod valakivel veszekszik. - Cyrus szó nélkül hagyott ott bennünket. Luke segített visszamenni az ágyhoz, és visszahelyezkedni az ágyra. Luke leült a székre, és előredőlt, ujjait összekulcsolta maga előtt. - Utálom ezt a helyet. - morogtam, mire elmosolyodott. Azon vaciláltam, vajon tudni akarom-e, hogy Calum és Michael itthon van-e még? - A többiek?
- Mikor eljöttem még aludtak. Később ők is bejönnek.
- Nem kellett volna hazajönnötök. Jól vagyok. - arca elkomorult, kicsit oldalra döntötte a fejét, szemében fájdalom tükröződött.
- Ne mondd ezt. - mondta elhalkulva. - Tudom, hogy nem.
- Túlélem. Ahogy minden mást is. Pár nap múlva hazamehetek, és helyrerázódik minden!
- Nem minden. - a földet pásztázta égkék szemeivel, ujjhegyei elfehéredtek. A kezemet az övéire tettem.
- Jól vagyok, Luke. - rám nézett, majd megrázta a fejét. Lehunytam a szememet, és kifújtam a levegőt.
- Anyukád...
- Nem! - vágtam rá egyből. Luke kicsit megugrott a hirtelen felkiáltásomra. Az ajtó kinyílt.
- A cuccaidat átvittem a... - Scott megállt.
- Elköltözöl? - fordult felém, mire megráztam a fejem.
- Csak visszaköltözöm a régi házunkba. - vontam vállat.
- Ashton miatt? - neve hallatán a gyomrom görcsbe rándult. Nem válaszoltam és próbáltam úgy odaszorítani a kezemet, hogy ne lássák rajtam. Scott csendben kiment, és elsétált.
- Képtelen vagyok ott maradni. Minden rá emlékeztet, minden tárgy, minden szoba, az egész!
- Ő is ezt mondta. Így, ha szünetünk van, Ő hazamegy Hornsby-ba. Ő... eléggé kiakadt.
- Ő szakított velem! - a szemeim könnyesek lettek, de próbáltam visszatartani őket. - Ha neki nehéz, nekem mi legyen?! Elegem van, érted?! Urálom, hogy képtelen vagyok nem szeretni azok után, hogy telefonon szakított velem! Másoknak miért ilyen könnyű!? Mi a fenéért kell mindenért nekem szenvedni?! - könnyeim folyamatosan folytak le az arcomon, mint egy megállíthatatlan vízesés. Luke odaült az ágyra és szorosan megölelt. Kezdtem megnyugodni, de a kezeim reszkettek, ahogy összekulcsoltam Luke hátán.
- Miért volt itt? - hangom remegett, de próbáltam közömbös maradni.
- Nem tudom. Senkihez nem szól egy szót sem. Csak úgy lelépett, mi meg gondoltuk, hogy ide jön, de jobbnak láttuk, ha egyedül jön.
- Mit mondott neked tegnap előtt a kocsiban?
- Tegnap előtt? Sam, négy és fél napja vagy itt. - az időérzékem tényleg eléggé elhagyott, a napok egybefolytak, és fogalmam sem volt milyen nap van.
- Mit mondott a kocsiban? - hangomban érezhető volt az él. Tudni akartam mindent. Mindent, beleértve a hirtelen szakítása okát. Nem lehet csak Cyrus miatt!
- Nem fogom megnehezíteni a felejtést számodra. - elengedtem. Csalódott tekintete elárulta, hogy az én érdekemben nem teszi meg. Luke visszaült a székre én pedig a plafont bámultam.
- Ez gáz... csak egy napot voltam suliban... - Luke elmosolyodott, de még mindig csöndben ült. - Tudod,  rám nézett. - néha csak azt kívánom, hogy ez az egész legyen egy hülye álom, amiből bármelyik percben felébredhetek. De nem... Akárhányszor kinyitom a szememet, csak ezt a hülye fehér szobát látom, a hülye és unalmas kilátással, a hülye és hányingerkeltő klór és vegyszerszaggal együtt. - halványan mosolyogva tűrte a kiborulásomat, majd ismét csend telepedett körénk.
- Magadon kívül gondoltál valakire, amikor... - rá emeltem a tekintetemet.
- Őszintén? Nem. - ráztam meg a fejemet. - Talán még Ashtonra. De legfőképp az űrre amit maga után hagyott. Az ajtót bámulva elképzeltem ahogy Ashton benyit, rám néz a legbűnbánóbb tekintetével, leül az ágyamhoz, bocsánatot kér, én pedig gondolkodás nélkül megcsókolom. Ismét egy álom... Felugrottam amikor kinyílt az ajtó, de csak Calum és Michael volt az.
- Szia. - köszöntek egyszerre. Rájuk mosolyogtam.
- Sziasztok! - próbáltam úgy feljebb ülni, hogy a varrat kicsit se fájjon. Épphogy becsukták az ajtót, az ismét kinyílt, de csak Dr. Jackson volt az.
- Szeretném pár percre kiküldeni a látogatókat. Ki szeretném venni a varratokat! - a fejem egyből Luke irányába kaptam. - Nem nagy dolog. Alig fogod érezni. - félelmem nem csillapodott.
- V-valaki bent maradhat velem? - kérdeztem, mire Dr. Jackson barátságosan bólintott.
- Calum bírja az ilyeneket! - ajánlotta Michael. Calumra néztem, mire bólintott. Luke és Michael kisétáltak a teremből, Calum pedig helyet foglalt a széken.
- Megkérhetlek, hogy próbálj egy síkba feküdni? - kifújtam a levegőt, és lecsúsztam addig ameddig egy síkba nem kerültem. Ahogy Dr. Jackson elővett valamit, Calum keze után kaptam és magamhoz szorítottam a kezét.
- Figyelj rám. Mintha semmi nem történne. - nyugtatott Calum. Felé fordítottam a fejemet.
- Te sem tudsz semmit Ashtonról? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. Kifújtam a levegőt. Éreztem, ahogy kihúz egy szálat a varratból és összerándultam.
- Nyugi. - szorította meg a kezemet. - Már csak pár öltés. - a következő kettőnél még mindig rángatóztam. Gyomorforgató érzés volt érezni, hogy húzzák ki belőlem a céránt. - Nem lehetne gyorsabban? - kérdezte kissé ingerülten Calum. Dr. Jackson rá sem hederített, kivette az utolsó hármat.
- Készen vagyunk! - elengedtem Cal kezét, ami eléggé vörös lett a szorításom végett. - Kedden, ha Ön is jobban érzi magát hazaengedjük. - bólintottam, Dr. Jackson pedig kisétált. Lenyeltem a gombócot a torkomban.
   Hallgattam, ahogy Michaelék beszélnek, és egy kis idő múlva aludtam. Arra ébredtem, hogy valaki egy lágy puszit nyom a homlokomra. Felnéztem. Luke volt az, Calumék pedig várakozóan álltak az ajtóban.
- A holnapi nap folyamán felhívlak, jó? - kérdezte Luke, mire bólintottam.
- Jó koncertezést! - mosolyogtam rájuk. Scott vissza sem jött, így egyedül maradtam a gondolataimmal együtt. Eldöntöttem, ha feldolgoztam ezt az egészet, elfelejtem Ashtont, találok valaki mást, mégha csak feleannyira fogom szeretni is az illetőt. Tovább lépek, lediplomázom, és boldogan élek, míg meg nem halok... De rá kellett jönnöm, hogy az életem egy tündérmese. Valószínűleg mikor már megemésztettem a szakítást Ashton visszatér, hogy feltépje a sebet, és én, a hülye fejemmel belemegyek. Mert szeretem, mindennél jobban. Talán nem mi vagy... voltunk a legtökéletesebb pár, de feltétel nélkül szerettük egymást, úgy ahogy voltunk. Nehéz lesz nélküle, de talpra kell álnom. Nem vethetem bele magam a szakadékba anélkül, hogy próbálkoznék elsétálni onnan.
- A Sors egy köcsög... - morgom magam elé. Reményt nyújt, hiteget, majd belelök egy mély szakadékba. Felsegít, a földre taszít, majd ismét felsegít. Lerombol anélkül, hogy bármit is érezne. De harcolnom kell egy jobb életért, ahol nincs ennyi szenvedés és fájdalom, ahol én is boldog lehetek. Ashton nélkül...

3.fejezet 27.rész(87.rész) - Bezárva

- Szorítsd rá a tenyeredet! Egy pillanat és jövök! - nyomta oda a tenyeremet, majd kisietett, és pár perccel később egy kisebb elsősegélydobozzal tért vissza. Felnyitotta, majd keresgélt benne valamit. Gyorsan pakolta ki az asztalra a kötszert, a fertőtlenítőt és egy bazinagy ragtapaszt.
   Már lemenőben volt a nap, amikor hevesen pislogva ébredtem és körbenéztem. A levegőben kavargó gusztustalan klórszagtól a hányinger kerülgetett, a fejemet visszaejtettem a párnára. Próbáltam ökölbe szorítani a kezemet, de nem volt hozzá erőm.
- Reménykedtem, hogy felébredsz. - hallottam meg Cyrus hangját magam mellől.
- Minek vagy itt? - az ablakot bámultam. Az ég rózsaszínes volt, narancssárgával és pirossal keveredve. A Nap csak egy kis fénylő golyónak tűnt, amit valaki odalógatott, mert "miért ne?". A fénye már nem volt olyan erős, mint a nappali órákban, úgy tűnt, mintha a golyóban lámpát kapcsoltak volna. Mekkora hülyeség, nem igaz?...
- Miattad. A korai délutáni órákban kaptam egy rejtett számról egy sms-t, miszerint kórházban vagy. És, hogy felkészítselek.
- Mire? - a szemem sarkából ránéztem, de továbbra is a tájat bámultam. Néhány fa már el-el takarta a naplementét, de bizonyos szögekből még látni lehetett.
- Felhívtam a többieket. Nehezen, de Calum felvette a telefont. - belül tomboltam, de kívülről alig bírtam mozdulni.
- Hívd fel őket, és mondd meg nekik, hogy hülyéskedtünk! Jól vagyok, Chrissyvel csajos napot tartottunk, és semmi gáz nincs!
- Nem kell aggódnod. Ashton nem jön. Jó lenne tudni miért, de csak annyi információt kaptam, hogy nem jön. Történt valami? - kezét az enyémre tette, én pedig egyből elhúztam onnan.
- Nem érdekel! Mondd vissza! Nem kell, hogy egy hisztérikus, depressziós, öngyilkosjelölt csajnak tartsanak, csak azért mert nem bírom elviselni, hogy telefonon keresztül szakított! Szóval mondd vissza, most! - az ajtó kitárult, Scott pedig egy kisebb táskával jött be.
- Ezt te komolyan gondoltad? - fordult felém Cyrus. - Scott?! Tényleg?
- Megtalált. És amint felépülök, kezdetét veszi a túszdr..
- Mondd csak el neki! Én elvégeztem a dolgomat. Ashton nehezen fogja túlélni, a tudatot, hogy a barátnője... exbarátnője mit csinált miatta.
- Ha már ennyire őszinteség... Elmondjam miért szakított velem Ashton? - fordultam Cyrus felé. Szemeit lesütötte. - Hmm? Tudni akarod, hogy ez az egész kibaszottul miattad van? Nem tudtad volna feltűnés nélkül csinálni az egészet?!
- Oké, azt hiszem hagylak titeket... beszélgetni. Veszekedni. Izé, szóval... szólj ha kell valami. - kiment a kórteremből, majd leült az ajtó melletti székre.
- Hihetetlen alak.. - rázta meg a fejét.
- Menj el, szeretnék... pihenni. - sóhajtott, majd feláll.
- Holnap délutánra itt is lesznek. - sétált ki az ajtón. Utálom!... Becsuktam a szememet.
- Higgadj le!
- Ilyen helyzetekben elég nehéz higgadtnak lenni. - hallottam ahogy leül mellém a székre.
- A sok vérveszteségtől... Na jó, fogalmam sincs mit mondott az orvos. - egyik szememet kinyitottam és ránéztem, majd felnevettem.
- Ezért szeretett Emily, igaz? Mert törődtél vele, úgy mint senki más, mert megnevettetted akkor, amikor senki más, és ott voltál neki, amikor senki sem törődött vele.
- Azt hiszem. Sosem beszélgettünk erről. - vont vállat. - De hagyjuk.
- Bocs, hogy ennyi bosszúságot okozok neked. - pillantottam el
- Éppenséggel nincs kinek pokollá tenni az életét, szóval ráérek. - felnevettem a kijelentésén. Csend telepedett körénk, ami bennem millió és egy kérdést ébresztett.
- Nem értelek... egyáltalán minek vagy itt velem?
- Nem tudom. Talán ha veled vagyok egy kicsit olyan mintha Emilyvel lennék. Bár fogalmam sincs, hogy miért is akarnék vele lenni. - eddigi életem során sosem gondoltam, hogy egy olyan férfi, mint Scott egy érzékeny, törődő oldallal is rendelkezhet. Talán mert, túl felszínes voltam. Elítéltem azért, mert nem voltak jó viszonyban Ashtonnal... Nem, ez baromság. Azért ítéltem el, mert el akart "rabolni" és csalinak használni, hogy kórházba juttassa azt a fiút, akit teljes szívemből, visszavonhatatlanul és véglegesen szeretek.
- Cyrus szólt a srácoknak, hogy kórházban vagyok. Ashton marad, de a többiek holnap délutánra itt lesznek. - kérdőn pillantott rám. - Azt akarom, hogy ne engedd őket a közelembe! - mondtam rezzenéstelen arccal. - Találj ki bármit, de ne engedd Őket ide, hozzám.
- Nem veszek...
- Már rég benne vagy, Scott. - elvigyorodott.
- A saját fegyveremet használod ellenem? - rázta hihetetlenül a fejét. Az ajtó kinyílt - inkább kicsapódott - és egy fiatalos, fehér köpenyes férfi jelent meg, apró mosollyal az arcán.
- Hmm... érdekes, hogy a barátja nincs itt. Egész éjjel itt volt, a széken ült és az ön kezét szorította. Azt mondta nagyon messziről jött, így beengedtem és csak kora reggel távozott.
- Cyrus? - fordultam Scott felé. Lesütötte a szemét.
- Biztosan.
- Elnézést, de, hogy nézett ki? - kérdeztem.
- Magas, barna haj, barna szem. Szürke póló, fekete nadrággal. Talán mégsem Ő volt? - Scottra néztem, dühösen. Megvártam, még a doktor megvizsgál, majd Scott felé fordultam.
- Itt volt!! - csattantam fel. - Még itt van?!! Scott válaszolj!
- Nyugodj meg, ezzel csak rontasz a helyzeten. - higgadt volt, legalábbis próbált az maradni.
- Addig nem nyugszom meg, még nem válaszolsz! - végtagjaim remegésbe kezdtek, próbáltam ébren maradni, de a sötétség elborított és...
    Sötét volt amikor felébredtem. Egyedül voltam, és egy papírt találtam a fejemnél. Széthajtottam. Scott írása elég csúnya volt, olyan... alig olvasható.
  Tudni akartad, hogy Ő volt-e nálad. Ő volt. Azt mondta, egy szót se szóljak, én pedig hallgattam, nem tudom miért. Nem tudom miért tartottam a hátamat neki, meg sem érdemelte, miután egyszer csak felállt és kisétált. Azt hiszem, inkább neked akartam jót, hogy ne fájjon annyira. És lemerem fogadni, hogy sírsz. Most is. Már nincs a városban. Ő nincs, de a többiek itt vannak. És bárhogy is kérsz, nem segíthetek elmenekülni a barátaid elől.
   Igaza volt. A sós cseppek pillanatokon belül eláztatták a lapocskát, amit csak félretettem. Próbáltam az oldalamra fordulni, de ahogy összegyűrődött a varrást, elviselhetetlen fájdalom nyilalt a hasamba, így visszafeküdtem a hátamra, és felhúztam azt a hülye köntöst. Felkapcsoltam az ágy melletti szekrényen lévő kislámpát. A kezem akaratlanul is a varráshoz vándorolt.  Felszisszentem, de ismét rátettem a mutatóujjamat és finoman végighúztam rajta az ujjam, keresztbe és hosszába. A varrat a hasam közepén helyezkedett el, 5-6cm szélességgel. Itt maradtam, egyedül, bezárva ebbe a hülye kórházba!.. Legszívesebben feltéptem volna, hogy tényleg vége legyen, de akkor megfutamodnék. Ahogy akkor reggel is. Fogalmam sincs mennyi idő telt el azóta.. Szörnyen éreztem magamat. Szörnyen magam alatt voltam, és szörnyen magányos. Ahogy a székre néztem, ahol előző éjjel még Ashton ücsörgött összeszorult a szívem. Még láttam esélyt arra, hogy egyszer, egy kis idő múlva rendbejövünk, és újra minden a régi lesz. De látott. Látott így, megtörten, kimerülten és infúzióra kötve. És ahogy én ismerem Ashton Irwint, önmagát okolja mindazért ami velem történt. Valójában, magamnak csináltam. Hallgatnom kellett volna rá azon a délutánon, nem hagyni, hogy csak úgy elengedjen, harcolni, addig, amíg csak lehet, ameddig tudok. Nem kellett volna ezt tennem, nem kellett volna Scott kezei közé rohannom, és... ezt sem kellett volna. A szemeim megteltek könnyel, és zokogni kezdtem. Forgolódtam, és nem érdekelt, hogy valójában mennyire kibírhatatlan fájdalom nyilal a hasamba. Egy részem baromira megbánta, hogy legvégsőbb kétségbeesésemben még erre is képes voltam, a másik részem pedig az Ashton iránti szeretetem kifejezésére gondolt, hogy ezt miatta - vagyis miattunk - csináltam. A szeretetem egyfajta érdekes kimutatása, az érzelmeim fura megnyílvánulása volt... Még órákig csak feküdtem, mire sikerült álomba könnyezni magamat.

3.fejezet 26.rész(86.rész) - Egy másik oldala

- Részeg vagy? - tette fel a kérdést a kijelentésem okán.
- Józanabb vagyok, mint valaha. - megrázta a fejét. - Gondolj csak bele.. Mekkora fogás is vagyok, és most ezüst tálcán kínálom fel magamat. Mégha Ashtonnak ez már nem is számít.
- Mindent értek. - égnek emelte a tekintetét.
- Túl kedves vagy. Talán van egy gonosz ikred? - visszaemlékezve tényleg úgy viselkedtem, mint aki részeg. Talán az is voltam. Megrészegített a fájdalom.
- Mindenkinek van egy másik oldala. Ez az enyém. És amint felhívom az öcsémet, hogy új "célpontot" kell keresnünk, el is leszel felejtve.
- Csak vessünk véget egy Game Overrel, és kész.
- Nem foglak megölni, bárhogy is. kéred
- Hagyom, hogy elvigyetek, de cserébe hagyjátok Ashtont békén. És a fiúkat.
- Nem értelek. Dobott, te leittad magad...
- Nem. Vagyok. Részeg. Oké? - tagoltam a szavakat. Sóhajtott majd bólintott.
- Akkor dobott, de te még mindig úgy véded mintha az egyetlen jó dolog lenne az életedben. - ha ezt mesélik nekem, nem hittem volna, hogy Scott tud ilyen lenni. - És ne feledd: nem vagy játékban, nem ér semmit az alkud.
- Gyere, hazaviszlek. El kellene látni a sebeidet.
- Megvagyok magam is! - tiltakoztam.
- Én pedig rózsaszín felhőkön ugrándozó unikornis vagyok. - felnevettem a hasonlaton. - Egyik sem igaz, szóval, gyere. - felkarolt, majd elsétáltunk a kocsijáig.
- Túl kedves vagy. - néztem fel rá az autónak támaszkodva.
- Kint vagy ebből a játszmából, ami azt jelenti, hogy nincs miért üldöznöm téged.
- Mi volt közöttetek? Ashtonnal.
- Sok dolog, amik idáig vezettek. - pillantott el. Egyszerre hullott le a lepel Scott állarcáról. Egy új oldalát láthattam, amit biztosan kevés ember ismer.
- Odáig, hogy a volt barátnőjét pesztráld? - nevettem fel keserűen.
- Így igaz. - nevetett Ő is. Hangja érdesen csengett, mintha egy MMA bajnokkal beszélnék egy meccs után, amit végigordibált. - Szállj be. Hazaviszlek, Ashtonék lakásába.
- Nem! Oda semmiképpen nem!
- Akkor hová vihetlek? - hosszasan gondolkodtam, majd lediktáltam a régi házunk címét. Szerencsére apáék nem adták el, hátha visszajövünk ide. Én visszajöttem.
   Csendben ültünk a kocsiban. Fejemet az üvegnek döntve próbáltam visszatartani a könnyeimet. A csend felemésztett.
- Elmondod? - kérdeztem. Egy pillanatra felém fordult, majd tekintete visszavándorolt az útra.
- Mit?
- Hogy mi volt Ashtonnal. Hogy miért akartad... tudod.
- Nem akartam megölni. Csupán nagy sérülést okozni neki, amiből nehezen épül fel. - ránéztem. - Oké. Szóval... Tizenkét évesek voltunk. Az apám sokszor volt apja helyett apja. Együtt vadásztunk, persze csak mert apa imádta. Egyenlőre legyen elég ennyi. Nem akarom lerombolni Ashton tökéletes, cuki fiú imidzsét! Tudod, Ő sem volt semmi a mostani énjéhez képest. Bár érdekes volt végignézni ahogy megüt téged azon az éjszakán.
- Várj! Te láttad?
- Láttam. Gondoltam Ashton úgyis egyedül van, védtelen, de megjelentetek ti. Én pedig végignéztem mindent. Sőt, azt is hallottam ahogy Calum megfenyegeti Ashtont. Hogy utánad menjen. -
- Magától nem is jött volna? - kérdeztem ledöbbenve.
- Nem. - rázta meg a fejét, én pedig ismét összetörtem. Fenyegetéssel érték el, hogy utánam jöjjön. Talán akkor dőlt el a sorsunk. Az, hogy mi nem egymásnak vagyunk teremtve, új embereket kell megismernünk, és külön utakon járni. Mert nem mi voltunk, vagyunk és leszünk a tökéletes pár. Annyi vita, veszekedés, és egymáshoz vágott szó után csak álmodni lehetett volna erről. Tovább kell lépnem.. De mégis hogyan? Hogyan, ha megőrjít a fájdalom, megőrjít a tudat, hogy már nem az enyém, és megőrjít az, hogy nem érezhetem újra az illatát, nem menekülhetek az ölelésébe a problémáim elől, nem csókolhatom meg többé. Mások hogy bírják ezt? Vagy csak nekem fáj ennyire?Én miért nem érdemlek boldogságot?! Miért kell örökké egy úton járnom a fájdalommal? Nem értem.. Scott megfogta a vállam, és észrevettem, hogy megérkeztünk. Lediktálta a számát, hogyha valami baj van, esetleg szükségem van valamire hívjam fel. Megígértette velem, hogy ellátom a sebeimet bármivel amit a házban találok.
   Feloltottam a villanyt - hála az égnek, apáék még fizették a fontosabb számlákat -, és körülnéztem. Minden poros volt, és annyira elhagyatott. Betartottam az ígéretemet, és vizes zsebkendőkkel tisztítottam ki a horzsolásokat, majd azért, hogy lehűtsem még rajtuk hagytam pár percig. Lassú léptekkel mentem fel az emeletre és nyitottam be a szobámba. Ahogy felkapcsoltam a villanyt megrohamoztak az emlékek. Ashtonnal. Amikor az ágyon fekve próbált segíteni a tanulásban, amikor először hallottam énekelni. Lehúztam az ágyról a ponyvát, ami megakadályozta a porosodást és egyebeket, majd letelepedtem és magzatpózba feküdtem az ágy közepén. Annyira nagynak tűnt abban a pillanatban. Nagynak, végtelennek, mintha el akarna nyelni. Akár a szívfájdalmam.
   A telefonom 9:33-at jelzett, mikor felriadtam. Nem rosszat álmodtam, inkább szépet. Szépet, ami átváltozott egy rémálommá. Együtt feküdtünk egy kis tisztáson, a virágok között, a puha füvön. A mellkasára hajtottam a fejemet, és úgy hallgattam a madarakat. Annyira nyugodt volt mindent. Majd a madárdal elhalt, és mikor kinyitottam a szememet, már csak üres sivárság volt körülöttem. A madarak döglötten hevertek mindenhol a tisztáson, a virágok elszáradtak, a puha, zöld fű most kiégett és szúrt. Ashtonnak pedig hűlt helye volt... Ezután riadtam fel, sírva. Felültem és a mellkasomhoz húztam a lábaimat, és tovább sírtam. Miért kell ennyire elviselhetetlennek lennie a hiányának? Az üres szobában visszhangzott a sírásom, ami még ennél is nagyobb ürességet keltett bennem. Utáltam magamat, amiért ennyire törékeny voltam, mikor az elején alig lehetett megtörni. Ő tette velem, és az iránta érzett érzelmeim. A szerelem. Én egészen biztos voltam abban, hogy szerelmes voltam belé. Az első igazi szerelmem, és az első igazi, kegyetlen és rideg csalódásom. Feltápászkodtam, majd szédelegve és rmegve indultam meg az ajtó felé, de pár lépés után összerogytak a lábaim a fejemet pedig bevertem az ágy sarkába, amiből ugyancsak szivárogni kezdett a vér, de felálltam és határozatlan léptekkel mentem le a konyhába. Kétségbeesetten húgáltam ki az összes fiókot. Ha Scott nem, majd én! Az utolsó fiúk amit kirántottam pont az evőeszközös volt. Megragadtam egy nagy konyhakést. Pár pillanatig szemeztem vele, majd nagy levegőt vettem, az élét magam felé fordítottam.
- Szeretlek, Ashton. - suttogtam, majd erőteljesen hasba szúrtam magam. Nagyot nyögtem és a földre rogytam. Kirántottam a kést, majd arrébb dobtam és lehunytam a szememet. A fájdalmam egyre erősebb volt, a vér szinte ömlött belőlem. Percekkel később már egy elég nagy tócsa közepén ültem kábán, várva azt, hogy tényleg vége legyen. Kettőnkért tettem. Reméltem, ha ennek vége, valaki elmondja neki, hogy a szerelmünkért tettem. Hogy tudja, mennyit is jelentett számomra Ő.
   Az ajtón valaki kopogott, de nem nyitottam ki, így hosszú kopogások sora után benyitott.
- Sam! - szólt, majd hallottam a lépteit. Benyitott a konyhába. Egy pillanatra lesokkolódott. - Bassza meg! - odajött hozzám. - Te komolyan...? Beviszlek a kórházba!
- Ne próbálj meg úgy tenni, mintha számítanék bármit is. - mondtam elhaló hangon.
- Ne beszélj baromságokat! A kettőnk ügyéből talán kiléptél, de az nem azt jelenti, hogy meg is kell halnod érte! Nem érdemli meg! Csak... ne mozogj!
 - Add fel, Scott. Kiestem a játékból. Végleg, visszavonhatatlanul.

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT TINA!*--*

Bízom benne, hogy én vagyok az első, bár ez kétséges! Ez a rész csak a tiéd, noha kicsit durva rész lett! Azért remélem felejthetetlennek bizonyultam evvel a különleges ajándékkal! Nagyszerű lány vagy, ezt sose feledd! Huhh, szóval nagyon régóta itt vagy velem és a bloggal, amit nem tudok elégszer megköszönni! Imádom a fangörcseidet, ha meglátod az új részt! :DD Hosszú idő telt el a blog eleje óta. Emlékszem az első beszélgetésünkre, és az első posztra, amit kiírtál velem és a bloggal kapcsolatban, attól pedig én fangörcsöltem be! :'D Jófej vagy, vicces, és ne feledd, ha betöltöd a 18-at jövőre, ha egyszer találkoznánk utána, te mész be a dohányboltba nekem khmm... dolgokért! :DDD
   Mégegyszer boldog születésnapot, Tina! <33
P.S.: Elnézést srácok, remélem tetszett a rész!
                                                                                                            Love ya'll, Elizabeth M. Stowe

3.fejezet 25.resz(85.rész) - Jobb lenne...

Egyből újratárcsáztam Ashton számát, és addig hívogattam még fel nem vette.
- Mondtam, hogy később. - hangjában érezhető volt az él. Megharagudott...
- Szerinted az megoldás, hogy rám nyomod azt a hülye telefont? - háborodtam fel. Ashton válaszként csak sóhajtott egyet.
- Ennyi? - kérdezte.
- Ezt nem hiszem el! Megint kezded! - csattantam fel. Az utcán megbámultak, miközben kiabáltam Ashtonnal.
- Nem én kezdem, Sam! - vágott vissza. - Te vagy az, aki mindig mindenkiben csak a jót látod, és semmibe veszel igenis fontos dolgokat, addig ameddig valami rossz nem történik!
- Te pedig minden baromságot túlreagálsz! A barátodról van szó, Ashton! - mindkettőnkben felment az a bizonyos pumpa.
- Szerinted engem érdekel, hogy a barátom vagy sem?! Elég régóta ismersz, hogy tudd nem!
- Képzeld, tudom, hogy nem érdekel! És tudod mióta?! Mióta leütötted Luke-ot, mert neked épp olyan kedved volt! - szó nélkül nyomta ki a telefont. Ismét hívogatni kezdtem. Nem azért, mert bocsánatot akartam kérni, hanem mert ismertem Ashtont. Tudtam, hogy milyen, és ilyenkor képes bármit csinálni. Talán öt perccel később lehetett, amikor kétségbeesésemben Luke-ot hívtam.
- Mondd! - szólt bele.
- Ashton? - kérdeztem egyből. Luke gondolkozott egy kicsit.
- Pár perccel ezelőtt elviharzott. Fogalmam sincs hová, de ti megint veszekedtetek, igaz? - Luke elég hamar rátapintott a lényegre.
- Nem! - vágtam rá egyből.
- Ne is fáradj Sam. Mindent hallottam, tényleg mindent. Ha ideges vagy nem kéne mindent a vállára zúdítanod. Tudod, hogy...
- Igen, tudom. De nem lenne ez, ha nem spilázná túl a dolgokat!
- Nem spilázza túl. Te veszed félvárról a dolgokat. Tudod, hogy Cyrus szerelmes beléd mégis elmész sétálgatni vele. Ez nem fair Ashtonnal szemben.
- Akkor üljek bent a lakásban és bámuljak ki a fejemből? Az meg velem szemben nem fair!
- Tudod, hogy nem ezt mondtam.
- Csak keresd meg Ashtont, oké? - zártam le a készülődő vitát. Sóhajtott, majd benyögött egy "oké"-t, és azt mondta, hív, ha megtalálta Ashtont, és akkor is, ha nem."Hagyjuk ezt a séta dolgot..". Csak ennyit írtam Cyrusnak és elindultam visszafelé.
   Háromnegyed órával később már a kanapén feküdtem és a tv-t néztem, nem mintha lekötött volna, vagy elvonta volna a figyelmem Ashtonról. Legalább öt különböző pózban feküdtem cirka fél óra alatt, mégsem találtam meg a legkényelmesebbet. Valószínűleg Ashton lett volna a legkényelmesebb.
   Már sötét volt, amikor a telefonom csörgésére ébredtem. Felpattantam és felkaptam a telefont a dohányzóasztalról.
- Megvan? - kérdeztem egyből.
- Meg. Kicsit szétcsúszva, de meg. - egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a tüdőmből. - Én nem lennék nyugodt a helyedben. Eléggé maga alatt van. Szerencse, hogy nem... tudod. - az öncsonkításra gondolt.
- Lehetne, hogy nem keltesz bennem ennél is nagyobb bűntudatot?
- Én csak szembe állítalak a tényekkel, Sam. Most pedig, elmegyek aludni, mert rohadt fáradt vagyok, holnap pedig hosszú napunk lesz! - letette a telefont, én pedig vártam egy keveset, majd felhívtam Ashtont.
- Jól vagy? - kérdeztem megszeppenve.
- Miért ne lennék jól? A barátnőm szerint egy dühkitöréses idióta vagyok, aki előszeretettel püföli a haverjait! Köszönöm kérdésed, tökéletesen vagyok!
- É-én sajnálom, Ash. - a hajamba túrtam és hátradőltem. Csendben voltunk, egymás levegővételeit hallgattuk. Várni akartam egy kicsit, hátha elaludt.
- Szerintem mindkettőnknek jobb lenne, ha külön lennénk.
- Nem, én...
- Szakítok, Sam. - a szavak nyílként érték a mellkasomat.
- Ashton, én nem... - a hangom elcsuklott. Szedd össze magad! - Kérlek, ne tedd le!
- Remélem boldog leszel.
- Ashton! - üvöltöttem a telefonba zokogva.
- Ne nehezítsd meg, azt, ami így is elég nehéz. - összeszorítottam a szemeimet és felhúztam a mellkasomhoz a lábaimat.
- Ne csináld ezt, kérlek... - könyörögtem kétségbeesetten.
- Ég veled, Sam.
- Ashton kérlek! - a könnyeim eleredtek amint meghallottam a sípoló hangot. Letette. - Kérlek. - suttogtam magam elé. - Szeretlek... - hisztérikus sírásba kezdtem. Ezt akarta Luke mondani... Egyszerűen egy gombnyomással kilépett az életemből. Szinte hallani lehetett, ahogy a szívem millió darabra törik, miután kitépi önmagát belőle. A kapcsolatunkkal egy domináns részem is meghalt. Én is meg akartam halni a teljes valómmal, akkora fájdalmat éreztem a mellkasomban. Szúrt, mintha karót döftek volna át rajta, és milliószor forgatták meg benne. Összetörtem, teljesen. Hívogatni kezdtem Ashtont, de folyamatosan a hangposta kapcsolt, így hát belevágtam. - Ashton kérlek hívj vissza. Nem csinálhatod ezt velem. Kérlek. - kinyomtam, és újba kezdtem. - Szükségem van rád. Nem hagyhatsz csak így egyedül! - ezután pedig talán tíz-tizenöt új hangposta üzenet következett. A magány, a kétségbeesés, és az összetörtség keveredett a dühömmel. Nem gondolkoztam, csak földhöz vágtam a telefont. Legvégsőbb kétségbeesésemben pedig felöltöztem és kirohantam az utcára, majd elindultam oda, ahol megtalálhatom azt, aki enyhíthet a fájdalmamon.Nem csak enyhítheti, megszűntetheti az egészet. A belvárosba indultam. A rövidnadrágom és a - már ismert - lilás árnyalatú Nike pulcsim nem bizonyult túl vastagnak ebben a borús időszakban. A tüdőm szúrt, a könnyeim homályossá tették a látásom, a lábaim pedig sajogtak. De ez mind fel sem ért avval a fájdalommal, ami a szívemben volt. Elviselhetetlennek éreztem az életet Ashton nélkül. Elképzeltem, ahogy megfogja a karomat és visszaránt.
- Ez őrültség! Nem teheted meg! Nem hagyhatsz itt engem! - de ez mind csak képzelgés volt, így tovább rohantam. Több részeg csapatba is belebotlottam akik próbáltak magukhoz édesgetni, de csak félrelöktem őket. Valaki karon ragadott és visszahúzott.
- Hová rohansz? - kérdezte.
- Hagyj békén Cyrus! - kiabáltam rá sírós hangon. A mellkasára vont és szorosan magához ölelt. - Engedj el! - kiáltottam, és addig vergődtem, még el nem eresztett.
- Történt valami?
- Hagyj már békén! - ordítottam, és ismét nekiiramodtam, bár majdnem az egyik villanyoszloppal találtam szembe magamat, annyira heveskedtem, és sietségemben a saját lábaimban is megbotlottam, aminek következtében elestem. A beton széthorzsolta a lábaimat és a tenyereimet. A vérem szivárogni kezdett, majd egyre jobban vérzett. Elkentem a lábamon avval, hogy próbáltam - az ugyanannyira koszos - tenyereimmel eltűntetni. Felálltam, bár szenvedve, de továbbmentem. Bebukdácsoltam egy sörözőbe, és a falnak támaszkodtam. Igazam volt. Ott állt a pultnál, és a pultos lánnyal beszélt, de fejét felém fordította amint felfigyelt a kisebb robajra. Szemei elkerekedtek, majd elindult felém.
- Mit...
- Vess véget ennek az egésznek - a hangom elhalt. - Nekem!

Nyári Blogajánló

  Hey, Guys!^^

Most ismét egy blogajánlóval jelentkezem! Ez persze inkább rockereknek szól, hiszen egy Hollywood Undead Fanfictionról beszélünk, és ha valaki nem ismeri jobban a szereplőket mit sem fog érteni a becenevekből.
   Érdekel egy Hollywood Undead Fanfiction? Mindenhol kerestél egy ilyen fanfiction utn, de sehol sem találtál? Itt az alkalom!
  A blog rövid ismertetője: Egy srác - aki emlékeim szerint volt bandatag -, név szerint Deuce az együttesre pályázik. Egy buliban sikerül is három tagot fogjul ejteniük, míg a többiek azon agyalnak, hogyan is juttathatnák ki onnan a többieket. Da Curlz és még két tag embertelen körülmények között sínylődik egy pincében, ahonnan kevés kijutási lehetőség van.
  Kíváncsi vagy, hogy Da Curlz-ék kiszabadulnak, és ellátják Deuce-t, vagy Deuce halálra kínozza őket? Akkor várd velem együtt a következő részeket!
 

Hollywood Undead Fanfiction

                                                                                                                            Elizabeth M. Stowe

3.fejezet 24.rész(84.rész) - *Másfél hónappal később*

  Alig fél órával később már kezdődött a koncert, és az a majdnem két óra nagyon hamar elrepült. A srácok megköszönték, még egyszer végigpásztázták a stadiont, majd integetve lesétáltak a színpadról. Sosem hallottam őket így játszani, csak akusztikusan. De az a koncert messze felül múlta azt a kis akusztikus koncertet. Megfogtam Elena karját, mire feleszmélt és követni kezdett. Megnézték a backstage belépőnket, majd beengedtek minket. Alig néztünk szét Ashtonék már jöttek is. Rajtam és Elenán kívül még négy lány volt. Lassú léptekkel elindultam Ashton felé.
- Na? - kérdezte derekamra téve a kezét. Két lány hitetlenkedve és féltékenykedve pillantott rám. Luke karolta át a nyakam.
- Milyen volt? - nézett le rám.
- Nagyon tetszett. - karoltam át a derekát. - Ohh, igen! Szeretnék bemutatni nektek valakit! - kibújtam karjaik alól, és Elenához léptem.
- Srácok, Ő Elena!
   A srácokkal a backstage-ezés után az öltözőben ültünk és beszélgettünk.
- Elmondod nekik is? - kérdezte Ash, mire mindannyian felkapták a fejüket és rám néztek.
- Csak nem jön a baba? - viccelődött Mikey, mire bemutattam neki.
- Szóval a fősulis év kezdete előtt be kell adjak egy pályamunkát, bármit ami cikk, interjú, meg ilyenek. Az érdekes cikkeket beleépítik egy-egy újságba, vagy magazinba. Én pedig arra gondoltam, hogy készítenék egy interjút a 5 Seconds of Summerrel. Benne vagytok? - kérdeztem, mire egységesen bólintottak.
   Még akkor este lezavartuk ezt az egészet, bár Ashton nem igazán akart válaszolni, inkább csak ölelgetett, miközben az ölében ültem. Még egy év után is érdekes a ragaszkodása, az, hogy nem akarja, hogy eltávolodjak mellőle. Végül Ashton kikötése volt, hogy ő hoz haza, egyedül. A ház előtt leállította a motort.
- Reggel majd hívlak. - nézett rám, egy apró mosoly kíséretében. Bólintottam. - Szeretnél még maradni? - erre is csak bólintottam.
   Nem tudom miért, és hogyan, de Ashton ölébe kerültem. A fejemet a mellkasára hajtottam, míg ő az ülésben ülve simogatta a hátamat.
   Ashton telefonjának csörgésére ébredtünk. Nyögött egyet, és próbált megfordulni a hátra döntött ülésen, majd rájött: ez sehogy sem fog menni.. Kinyújtotta a kezét, és megkereste a telefont, míg én próbáltam levergődni róla, de visszahúzott.
- Mondd. - szólt a telefonba álmos hangon. - Saméknél... Jó, másfél óra és ott vagyok... Igen, jól hallottad!... Oké... - letette a telefont, majd a műszerfalra dobta. - Be kell mennem a többiekhez, de előtte elviszlek reggelizni.
   - Nyugodj meg, biztosan jól kijössz majd a többiekkel is, mint mindenki mással! - nyugtatott Cyrus. A főiskolás éveim első napja. Durva, mennyire hamar telt el ez a másfél hónap.
- Nem vagyok túl... - kérdeztem Cyrus felé fordulva. Egy fekete hosszú farmert viseltem amerikai mintás pólóval és egy fehér blézerrel.
- Nem, még ezredjére sem vagy túl bármi! - nevetett ki. - És ha még egyszer megkérdezed el fogsz késni! - felkaptam Luke autójának a kocsikulcsát, majd kisiettem a garázsba, lehajtottam a feljáróról, és már úton is voltam. Végig ideges voltam, majd mikor beálltam a parkolóba minden félelmem elszállt, egészen addig amíg be nem léptem. Nyüzsgő emberek mindenhol, mintha egy gimi lenne. Bár ez is csak addig tartott, még ki nem jött az összes osztály a termükből.
- Örülök, hogy ismét találkozunk! - hallottam meg magam mögött egy ismerős hangot. Amikor megfordultam a múltkori srácot láttam. Luke szemeivel, Ashton hajával és arcával... Nagy levegőt vettem. A találkozásunk az előtt volt, mielőtt elcsattant volna az a "megváltó" csók Luke és köztem. Minden más lett, így ez a srác is...
- Én is! - mosolyogtam vissza rá.
- Ha a többieket keresed a harmadik emeleten a D16-os teremben találod meg őket!
- Harmadik emelet, D16. Köszi! - megfordultam, majd elindultam.
- Várj! - kocogott utánam. - Ha van kedved később megmutatom az épületet, és minden zeg-zugát!
- Rendben. Miért is ne?
- Felkísérlek. - csak egy mosollyal nyugtáztam.
- Egyébként Drake vagyok. Te pedig...?
- Sam. - válaszoltam kurtán. Végig dumálta az időt, Alexanderre emlékeztetett, és Mattyre, na meg Lukera, és Ashtonra, és talán egy kicsit Cyrusra... Ez a srác egy edényben előállított ember, vagy mi?!
- Még egyszer köszönöm! - mielőtt utánam jöhetett volna bementem a terembe. Csak pár fiú és pár lány ültek és beszélgettek. Egyikük sem tűnt felnőttesnek, vagy érettnek. Mindannyian 18-19 éves fiatalok voltak, akik nem csak tanulni akartak, ahogy én sem. Közben jól akartam magam érezni, barátokat találni, hogy bemutathassam a régieknek, nagy társaságban elmenni valahová, és effélék. Három lány intett, hogy menjek oda hozzájuk.
- Cierra vagyok! - mosolygott rám. - Ők pedig Danielle és Madison!
- Sam. - mosolyogtam vissza rájuk. - Leülhetek? - kérdeztem, mire bólintottak. És így történt, hogy megtaláltam az első fősulis barátaimat...
  Boldogan hagytam el a sulit, és ültem autóba. Út közben felhívtam Ashtont, hogy elmondjak neki pár dolgot.
- Nekem viszont most mennem kell. Később beszélünk. Szeretlek.
- Én is szeretlek, Sam! - változtatta el a hangját Luke.
- Én is szeretlek, Luke! - nevettem.
- Este még hívlak! - egy csattanást hallottam, majd valaki felszisszent.
- Te megütötted? - kérdeztem kinevetve Luke-ot.
- Én? Nem! - nevetett Ő is.
- Akkor majd később beszélünk. Én is szeretlek... - tettem le a telefont, majd beálltam a garázsba. Chrissy nem sokkal később meg is érkezett és mindenről kifaggatott.
- Ha vannak helyes fiúk, néha meglátogatlak majd! - nevetett, nekem pedig eszembe jutott Ő és Cyrus, de egy szót sem szóltam, pedig jól le akartam volna tolni őt is.
- Figyelj, nem akarlak elküldeni, de nekem most mennem kell.
- Hová? - kíváncsiskodott.
- A parkba.
- Kivel?
- Cyrusszal. - tekintete már nem volt olyan lelkes. Vele eddig sosem került tálcára a Cyrus téma, mióta hazajöttünk.
- Azt hittem Ashton már rég kiiktatta mellőled. - a zsebembe süllyesztettem a telefonomat.
- Miért kellene kiiktatnia mellőlem? - kérdeztem értetlenül, bár tudtam miről beszél.
- Nem igaz, hogy egyikőtök sem látja! - csattant fel.
- Tudom, hogy tudja. Éppenséggel azt nem tudja senki, hogy tudom.
- Ez felér avval, hogy hátba szúrod Ashtont! - állt fel az ágyról.
- Hátba szúrom?! Chrissy ki volt az, aki amikor Ashton hazament Hornsbyba lehurrogta Őt, és azt akartad, hogy Luke-val legyek? Most meg szenteskedsz és véded Őt! Téged nem az zavar, hogy Ashton nem küldte el, hanem az, hogy fáj látni a barátnődet és az exedet, mint barátok! - kikerekedtek a szemei. - Most pedig szeretnék indulni! - vette az adást, és szó nélkül sietett le előttem, majd kinyitotta az ajtót és a másik irányba viharzott el. Sóhajtottam és az égnek emeltem a tekintetemet. A telefonom megcsörrent, Ashton neve villogott a kijelzőn.
- Igazi gondolatolvasó vagy. - dőltem a csukott ajtónak.
- Mi történt? - kérdezte, én pedig lassú léptekkel elindultam.
- Chrissy. Megint kezdi a hisztériáját.
- Csodálom, hogy nem küldted még el. - nevetett.
- Csak egyszer az életben kedvelné egymást a legjobb barátnőm és a barátom.
- Az lehetetlen... - elképzeltem ahogy megrázza a fejét, és csalódott arckifejezésem Őt is azzá teszi. Kezét az arcomhoz emeli és megsimítja azt, én meg csak megölelem.
- Tudom. A srácok? Túl nagy a csend.
- Örülök, hogy neked hiányoznak. - nevetett. - Én legszívesebben hazapostáznám őket.
- Jöhetnek. Persze csak ha te is jössz. - elmosolyodtam és megvártam még az autók elhaladnak előttem, majd átmentem az út tulsó felére.
- Mindenképpen. Csak külön csomagban. És elsőosztályon. - én is elnevettem magamat. - És, mit csinálsz? - kérdezte.
- Éppen úton vagyok a parkba.
- Cyrushoz? - a hangja furcsán emelkedett meg.
- Ashton...
- Egyszerűen nem szeretem, ha vele vagy!
- Érdekes módon senki sem szereti, ha valakivel egyedül vagyok... - a vonal másik végén csend lett, még neszelést sem hallottam. - Ashton?
- Később. - szólt bele, de hangja eléggé távoli volt.
- Ashton! - de már késő volt... Letette.

3.fejezet 23.rész(83.rész) - Gondolatok

   Cyrus érdekes módon mióta Ashton itt van tartózkodóbb.. Mivel mindketten a vendégszobában aludtunk ezért volt időm kifaggatni.
- Történt valami? - kérdeztem becsukva magam mögött az ajtót.
- Mire gondolsz? - kérdéssel a kérdésre... Régi trükk.. Látatlanul bezártam az ajtót. Nincs menekvés!
- Rám sem néztél, nem is szóltál hozzám, oda sem jöttél. Miért kerülsz? - kifújta a levegőt, háttal nekem az ablakhoz sétált.
- Én nem kerüllek! - válaszolt halál nyugodtan. Mindig is utáltam, ha egy tök fontos dologról van szó, én kiakadok, a másik meg tök nyugodtan áll és beszél!
- Szóval már hazudsz is! Cyrus, ne nézz hülyének, láttam ahogy próbálsz kerülni!
- Jól érezted magad Ashtonnal. Rég nem találkoztatok. Minek raboljam azt a kevés időt, amit a másikkal akartok tölteni? - elsétált az ablaktól és leült az ágyra.
- Süket duma... - morogtam, kinyitottam az ajtót, majd elviharzottam. Halkan kimentem a kertbe és leültem a hintaágyra. Az a hülye első benyomás! Az a bugyuta első pillanat, amikor mindenkiről azt hiszed jó! Bassza meg az első pillanat... Dühös voltam, magamra. Amiért annyi emberről hittem azt, hogy világmegváltó dolgokat fognak véghezvinni, közben pedig borzalmas emberek. Én vagyok a borzalmas... Hiszen még a saját anyám is depressziós lett miután megszült!... Tudom, hogy ezt nem magának akarta, és sok nővel előfordul, de azt hiszem ez okkal történik. Félreismertem Destinyt, aki annyira jónak mutatta magát, félreismertem Nate-et, aki az első adandó alkalommal rámmászott, Danéket amiért olyan hamar egyedül hagytak, apát és Amyt, akik ennyi időn keresztül hazudtak nekem és Cyrust. Cyrust, aki a világ - legalábbis az enyémben - legtitkolózósabb, legmagábazárkózottabb sráca, miközben nyitottnak mutatja magát. Azt mondják, mindenki okkal születik meg. Én lennék az az ok, ahol ennyi embert kell félreismernem és elveszítenem? A példa, akinek a kárán megtanulják, mennyire is veszélyes és fájdalmas, ha hamar bízol meg emberekben? A probléma a környezetemben? Az a személy akinek semmi sem megy könnyen, és egy normális kapcsolatért is élet-halál harcot kell vívnia egy izomagyú seggfejjel aki a barátjára pályázik? Elegem volt ebből az okból, ebből a példából, a problémából és ebből a személyből... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam arra, hogy egy eldugott kis helyen új életet kezdenék. Tiszta lappal... De abban mi lenne a kihívás? Elmenekülnék, mint egy gyáva féreg, akinek túl sok volt az életből. Sosem futamodtam meg semmitől sem, kiálltam magamért és a szeretteimért, de az élet, amelyben élek már annyira sok és eluralkodik rajtam a menekülés gondolata. De innen csak egy kiút van. A "gomb", aminek segítségével én kiszállhatok ebből a "játékból".
- Min gondolkodsz? - hallottam meg egy hangot. Kissé megugrottam.
- Semmin. - és én vagyok a lány, aki szemrebbenés nélkül hazudik az érzéseiről... - Csak jó itt ülni. Annyira nyugodt, és kellemes... - vontam vállat.
- Összevesztél Cyrusszal? - kérdezte anya. - Ne mondd, hogy nem! Hallottam. - foglalt helyet mellettem.
- Összekaptunk. Előfordul, mint minden normális embernél. - hátra dőltem, karjaimat összefontam a mellkasom előtt.
- Min kaptatok össze? - fordult felém. Nagy szemei az arcomat fürkészték, szinte már egy detektorhoz hasonlítottak.
- A viselkedésén. Került engem, de nem mondja el miért. Fogalmam sincs mi a baja... - kifújtam a levegőt, és a csillagképeket keresgéltem. - Azt mondta semmiség.
- Számodra semmiség, neki iszonyatosan fontos. - a combomra tette a kezét, érintése már-már perzselt, annyira melegek voltak kezei.
- Mikor csöppentem egy szerencsesüti gyárba? - kérdeztem magamtól.
- Te talán nem veszed észre, de a környezetedben már mindenki felfigyelt rá. Mikor Ashtonnal elmentetek szerinted miről beszélgettek a srácok, kivéve Cyrust, aki a városban kocsikázott? - értetlen tekintetem elárulta, hogy fogalma sincs miről beszél. - Tetszel neki. Ezt Ashton is észrevette. Szerinted miért, vagyis inkább kiért veszekedtek Ashtonnal annyit a telefonban? Cyrus miért került el titeket inkább? - felpattantam.
- Nem, ez baromság! - emeltem kicsit fel a hangomat.
- Csak gondolkozz el rajta! - mosolygott rám szelíden, majd felállt, megsimította a karomat és bement. Visszaültem a hintaágyba. Tényleg... Tényleg tetszem neki? Minden értelmet nyert bennem. Én mindvégig úgy viselkedtem vele, mint egy haver, de ahogy - Hailey és anya is -, az emberek is azt látták, ahogy ő néz rám.
  Mikor utoljára megnéztem az órámat öt óra is elmúlt. Már lusta voltam bemenni, így a hintaágyban leltem nyugalmamat.
  Reggel egy ölelő karban ébredtem. Ki sem nyitottam a szemem megismertem az illetőt.
- Jó reggelt! - puszilt a hajamba.
- Mióta vagy itt? - motyogtam a mellkasára. Hangjából ítélve széles mosoly terült szét arcán.
- Egy órája, talán. - mellkasára tettem a kezemet, és eltoltam magamat tőle. - Kizártak a házból? - viccelődött.
- Csillaglest tartottam, egymagamban. - válaszoltam.
- Szólhattál volna. - biggyesztette le alsó ajkát. Körülnéztem. Ashtonon kívül senki sem volt körülöttünk.
- Neked pihenned kellett! - érveltem.
- Ezt úgy mondod, mintha nem tudnád, hogy néha mennyire is rossz alvó vagyok. Rossz volt úgy lefeküdni, hogy tudom, hogy itt vagy, de mégsem. - lábaimat ölébe helyeztem és elnyúltam a hintaágyon.
- Én sem aludtam sokat. - mondtam, majd kinyújtóztam. - Talán négy órát.
- Hogy fogod így bírni az esti koncertet? - kérdezte.
- Majd a délután még alszom egyet, veled.
- Benne vagyok! - vágta rá, mire felnevettem. - Egészen fél ötig, mert ötre a Shorelineban kell lennem az utolsó hangpróbán.
- Az is valami. - törődtem bele.
   Úgy volt ahogy mondtam. Az ebéd után ledőltünk pihenni és nem kellett sokat várnom, míg elaludtam. Mikor Ashton indult felébredtem, szóval nem volt olyan problémám, hogy nem ébredek fel időben.
   Egy rövid farmert, egy szürke oldalt kivágottabb trikót vettem fel.
- Cyrus! - szóltam oda neki. - Indulnunk kellene! - álltam meg mellette.
- Nekem nincs kedvem, bocsi.
- Méghogy nem kerülsz... - egy lesújtó pillantást vetettem rá.
- Egyszerűen nincs kedvem hozzá. Bocs... - kifújtam a levegőt. Remek! Egy plusz jegyem és Backstage belépőm is van... Az órámra tekintettem, majd a zsebembe tettem a jegyeket és a telefont.
- Majd jövök! - kiabáltam és neki indultam.
   Kígyózó sor, és óriási tömeg. Csak ezt lehetett látni a stadion előtt.
   Amikor már majdnem sorra kerültem, az egyik fickó szemernyi tapintatosság nélkül küldte el az előttem álló lányt. Szomorúan néztem utána, aztán eszembe jutott!
- Elnézést, ő velem van! - mutattam oda mind a két koncertjegyet és backstage jegyet. A lány elámult, szemei felcsillantak, majd gyorsan odajött mellém.
- Rendben. - morogta, majd beengedtek minket.
- Köszönöm! Nagyon-nagyon köszönöm! - hálálkodott. Egy mosollyal fordultam felé.
- Nincs mit megköszönnöd! Volt egy plusz jegyem, neked pedig szükséged volt rá. - a lány pár pillanatig mereven nézett.
- Te vagy Sam? - kérdezte ledöbbenve. - Ashton barátnője? - folytatta az ámuldozást.
- Igen. - ujjaim tördelésébe kezdtem.
- Te jó ég! Te szent Isten! - lelkendezett. Megnyugodtam, és úgy fújtam ki a levegőt, mintha egy ólómsúly esett volna le a szívemről, és nyílt volna meg a légutam egyszerre. - Ez annyira hihetetlen! Te, pont te mentettél meg engem! Álmodom?! - kezdtem kissé kínosan érezni magamat, amiért ennyire felpörgött.
- Nyugi! - nyugtattam le. A lány próbálta szabályozni a levegővételeit, lelassítani a szívverését.
- Elena vagyok! - mutatkozott be immáron higgadtan.
- Örülök! - mosolyogtam rá.

Sziasztok!:)

Sajnálom, sajnálom, és még vagy ezerszer sajnálom, hogy ennyire szétszórt vagyok mindkét blogot illetően, de csak úgy pörög az élet körülöttem! Példának okáért végre találkozhattam az internetes legjobb barátommal, több mint egy év után! Ez annyira hihetetlen! Remélem nektek is hasonlóan jól telik a nyaratok!:)
 P.S.: Uhh, eszembe jutott egy vicc amit múlthéten találtam. Ha jól emlékszem, Luke mondta el a fanoknak, de ez nem biztos, szóval legyilkolni nem ér miatta! :'D Szóval: - Are you a tower baby? 'Cause Eiffel for you! XDDD Azért reménykedem, hogy néhányatok érti majd! :'D
                                                                                    Love ya'll <3

Tájékoztató!

Szóval, felmerült az, hogy a 85.rész lesz az utolsó, de így, hogy pihentettem a blogot és az agyamat a Sashton témában egy csomó édes rész eszembe jutott, meg lesznek kiegészítések - azaz plusz kimaradt jelenetek - rész. És csak ezután zárnám le a blogot, ha nektek megfelelne. A végén viszont még mindig vacilálok, az alapja ugyanaz lenne csak az egyik szomorú a másik meg blodog. Még nem tudom eldönteni, majd ahogy adja magát a történet, de mindkettő nagyon tetszik, még sosem láttam sehol sem ilyet. A végéhez közeledve próbálok jobban és jobban teljesíteni, hogy színvonalas legyen, és mélyenszántó, csak kezdek kifogyni a szuszból, de értetek bármit. Amit elértem gyakorlatilag a ti érdemetek is, nem csak az enyém, hiszen TI "emeltetek fel" idáig. Páran már tudják a nevem, és elismernek. Már a suliban is hallottam, ahogy pár lány a blogomról beszél, ez pedig annyira jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy nem felesleges amit csinálok, és nem hiába öltem bele lassan nyolc hónapot a történetbe, és nem hiába fáradoztam és virrasztottam a blog mellett, és nem volt felesleges, hogy az angol órákat átírkáltam a bloggal és az óráim negyedét emiatt a folyosón töltöttem emiatt. Megérte!
  Szóval csak azt akartam mondani, hogy szeretlek titeket srácok, és mindent köszönök amit eddig értem és a blogért tettetek! <3                                                                         Love ya'll, Elizabeth M. Stowe

3.fejezet 22.rész(82.rész) - Mountain View

Beinvitált minket a házba.
- Scar! - kiabált be. Anya kukkantott ki a konyhából. Szemei felcsillantak amikor meglátott. Mindketten ledermedtünk.
- Sam! - az ő szájából a nevem olyan máshogy hangzott. Tökéletesnek... Persze, hiszen ő adta nekem! Odalépett hozzám, majd a karjaiba vont. Szorosan átöleltem. Illata a legújabb Katy Perry parfüm volt, ezer közül is megismerném, mert én is ezt használom. A szemeim megteltek könnyel, és ahogy összeszorítottam azokat, kigurultak a szememből, eláztatva anya pólóját. Hosszú, hullámos hajába fúrtam az arcomat, hajának illata valamilyen virághoz hasonlított. Annyi ideje vártam már ezt a pillanatot, annyira hiányzott egy igazi anyai ölelés... Hihetetlennek tűnt, hogy ott állt előttem, teljes valójában az édesanyám, aki valójában nagyon is hasonlított rám. Az arcom formája, a szemem mind egyezett az övével, mégis tökéletesebbnek találtam magamnál. Hallottam, hogy halkan szipog párat. Gyorsan megtörölgette szemeit miután elengedett. - Ő pedig biztosan a barátod! - mosolygott Cyrusra. Éreztem, ahogy arcomat elönti a forróság az arcom, és Cyrus is hasonlóan elvörösödött.
- N-nem. - túrtam zavartan a hajamba. - Anya, ő Cyrus, egy nagyon jó barátom!
   Megismerkedtem mind a két féltestvéremmel. Will annyi idős volt mint Ashton, Christian előző házasságából született, míg Renee tizennégy éves lány volt. Már az első pillanatban felfedeztem kockás inge alatt megbúvó Blink-182-es pólóját, amihez hasonló volt nekem is.
   Délután eldöntöttük, hogy négyen - Will, Renee, Cyrus és én - várost fogunk nézni. Willék minden fontosabb és nevezetesebb dolgot megmutattak szűkebb körben.
   Felejthetetlen három nap állt mögöttünk. Will sokat kérdezett Ashtonról, és - akár az édestestvére lennék - megmondta, hogy meg ne próbáljon megbántani. De mióta eljöttünk ide nem is beszéltünk. Utoljára akkor amikor úton voltunk ide, engem pedig aggasztott, hogy akárhogy is leírtam neki a címet, nem fognak eljönni. Christian remek ember, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy nagyon megkedveltem Reneet és Willt is.
   Egész nap gyomorgörccsel sétálgattunk a városban Cyrussal. Már az utcában jártunk, mikor észrevettem egy nagy, sötét autót a ház előtt. Ashtonék éppen akkor kászálódtak ki a kocsiból. Kicsit felszaporáztuk a lépteinket, de csak minimálisan. Pár centire álltam meg Ashton előtt. Először a mellkasát néztem, majd felemeltem a fejemet. Egyikünk sem szólt, nem tudtunk mit mondani. Fogalmunk sem volt, hogy összevesztünk-e vagy sem?
- Hamarabb jöttünk volna, de a sofőr összetévesztette az útvonalat. - magyarázkodott. Elmosolyodtam, de még mindig távolságtartón viselkedtünk egymással. - Milyen a város? - kérdezte kínosan.
- Szép. Hatalmas. - eltekintettem oldalra. - Gyertek, bemutatlak anyáéknak! - biccentettem a hátsó kert felé. Elindultunk, Ashton pedig bátortalanul kulcsolta össze az ujjainkat. Mint az elején. Elmosolyodtam az első közös emlékeinkre gondolva.
- Min mosolyogsz? - kérdezte úgy, hogy csak én halljam.
- Eszembe jutott valami. Régről. - közelebb húzódtam hozzá és lassan odasétáltunk anyához. Ashton tekintete köztünk ingázott, majd lágyan elmosolyodott. Felfedezte mennyire is hasonlítunk. A naptól kiszívott szőkésbarna hajam most igazán hasonlított az ő természetes hajszínére.
  Miután bemutatkoztunk a három fiú elfoglalta magát, Willel fociztak, Renee pedig a barátaival maradt el. Az egyik fehér, műanyag asztakánál ültünk hárman. Én Ashton ölében, anyu pedig velünk szemben. Mindenről beszélgettünk ami kettőnkről, vagy éppen a gyerekkoromról szólt. Ashton megnyugtatóan simogatta a kézfejemet, annyira jól esett, hogy ott van velem.
- És, mióta vagytok együtt? - kérdezte anya egy kis hallgatás után.
- Tizennegyedikén volt egy éve. - fejemet Ashtonénak döntöttem.
- Hosszú idő, ennyire fiatalon. Ashton, mennyi idős is vagy?
- Július hetedikén töltöttem a huszonegyet. - anya mosolyogva nézett bennünket.
- Irwin, be kellene állnod! - kiáltott hozzánk Luke. Ash rám nézett, mintha megerősítésre várt volna.
- Menj csak. - mosolyogtam rá. Felállt, egy puszit adott az arcomra, majd csatlakozott a fiúkhoz. Elhallgattunk egy kis időre.
- Rendes fiú. Jól bánik veled.
- Nagyon fontos számomra. Nem tudnék nélküle meglenni. - tekintetemmel végig Ashtont követtem egy apró mosollyal.
- Ez természetes, hiszen szereted. Nem sok ilyen kapcsolat van a mai világban.
- Köztetek csak Amy miatt nem működött? - arca komorabb lett, elnézett egy másik irányba, míg én a válaszát vártam.
- Nem, nem csak miatta. Ez hosszú és bonyolult történet. - tudni akartam mindent erről a témáról, hiszen tizennyolc évig mit sem sejtettem és tudtam erről az egészről.
- Miért hozzá kerültem, és nem hozzád? Te akartad így, vagy ő? - halmoztam el kérdésekkel.
- Miután megszülettél terhesség utáni depresszióba kerültem, voltak dolgok, amiket emiatt tenni akartam... veled. A depresszió és apád és Amy viszonya miatt. Az apád bíróságra vitte az ügyet. - csend telepedett körénk. - Bemegyek és készítek valami innivalót a fiúknak. - állt fel és besétált a házba, én pedig egyedül maradtam a mardosó világ fájdalmammal és szomorúságommal. Nem sokkal később Ashton guggolt elém.
- Minden rendben? - kérdezte és állam alá nyúlt, majd maga felé fordította a fejemet.
- Persze, minden oké. - nyeltem le az előtörni készülő könnyeimet.
- Sam... - suttogta és végigsimított arcomon.
- Semmiség, tényleg. - néztem el egy másik irányba.
- Bármiről is volt szó, már régen volt, nem tudod megváltoztatni. Gondolj arra, hogy most itt vagy, az anyukáddal, és minden rendben köztetek.
- Miután megszülettem... depressziós lett. - hangom remegett, ahogy kimondtam. Nem bírtam tekintetét, így szorosan átöleltem. A hátamat kezdte simogatni, még én potyogtattam a könnyeimet.
- Shh... - csitított. - Gyere, sétáljunk egy kicsit. - húzódott hátrébb. Calumék mind engem bámultak. Letöröltem az utolsó könnycseppjeimet, és egy hamis mosolyt intéztem feléjük. Visszafordultam Ashtonhoz és bólintottam. Felállt, majd felhúzott engem is. - Elmentünk sétálni! - szólt oda.
- Minden rendben? - kérdezték egyszerre.
- Persze, minden jó! - szólt vissza, majd elindultunk.
   Elkezdtem megmutatni Ashtonnak mindazt, amit nekünk is megmutattak. Teljesen kiment a fejemből amit anyuval beszéltünk, egy pillanat alatt el tudta feledtetni velem a problémáimat. Pár lány határozottan indult meg felénk - vagyis inkább Ashton felé - . Készítettem róluk pár képet, és mosolyogva néztem ahogy eltársalog a lányokkal. Ash udvariasan közölte a lányokkal, hogy mostmár szeretne menni, elköszönt, majd csatlakozott hozzám.
- Elképesztően tudod kezelni az embereket. - mosolyogtam fel rá.
- Bárcsak téged is ennyire könnyű lenne! - nevetett. - Bár, talán ezért is szeretlek ennyire. - karolta át a vállamat és közelebb húzott magához.
- Szereted ha valaki kezelhetetlen? - nevettem fel. - És még én vagyok a fura! - simultam oldalához.
- Egyébként, mi a helyzet otthon? - váltott témát hirtelen.
- Semmi érdekes. - vontam vállat. - Kivéve, hogy még mindig vonzom a bajt, oh igen, és mikor először indultatok el, a haverod rám mászott, de neked erről egy szót se! - tettem hozzá gondolatban.
- És mi ez a "Nem szólunk róla Ashtonnak" képzeletbeli "lista"? - nem kerülgette a forró kását, egyenesen belecsapott a közepébe..
- Sajnos arról nem mondhatok semmit, a lényeg, hogy te nem tudhatsz róla! - vigyorogtam úgy, mintha ez valami meglepetés lenne. Szólnom kell Luke-éknak!
- Utálom a meglepetéseket! - jelentette ki.
- Már késő! - mondtam diadalittasan. Sóhajtott.
- És, mi van a fősulival? - ismét másik témánál voltunk. Kissé furcsának találtam, de nem volt sok időnk, hogy órákat tudjunk mindenről trécselni.
- A jövő hónap végéig le kell adnom egy pályamunkát, szóval bármit ami az újságíráshoz tartozik. Riport felvételt, újságcikket, interjús cikket, bármit.
- És, megvan már, hogy milyen témát választottál? - érdeklődött tovább.
- Lenne egy ötletem. - vontam vállat ismét.
- Mégpedig?
- Egy interjú a 5 Seconds of Summerrel. Gondoltam segítenétek egy kicsit, maximum egy oldalas.
- Jól hangzik.
- Szóval benne vagytok? - kérdeztem.
- Persze! - mosolygott le rám. - Kíváncsi vagyok mire vagy kíváncsi!