2.fejezet 17.rész(39.rész) - Viszlát Miami..

  Az éjszaka közepén csak úgy hirtelen felébredtem, és felültem az ágyon. Az órára néztem, ami 23:59-et mutatott. Megvártam azt az egy percet és lehunytam a szememet. - Azt kívánom, hogy... - kezdtem el magamban, majd elsuttogtam a kívánságomat. Körülnéztem. A telihold szinte megszólalt annyira magával ragadott tökéletessége. Óvatosan kimásztam Ashton mellől és elővettem egy térdig érő, kötött, gombos "kardigánt". Halk léptekkel, szinte osonva mentem az erkélyre. A korláthoz léptem és lenéztem. Az utcákon még éjfél tájt is nagy volt a nyüzsgés. Tekintetemet a Hold felé fordítottam és csak bámultam a nagy, kerek, fényes golyót. Helyet foglaltam egy széken és hátradöntött fejjel nézegettem a csillagokat. Gondolataim ellepték a fejemet, és olyan volt, mintha nem lett volna kiút a gondolatok kavalkádjából.
   Egész éjjel fent voltam, ugyanabban a pózban, hátra döntött fejjel az eget kémlelve. Figyeltem ahogy a csillagok elhalványodnak, ahogy a Hold egyre távolabb kerül - míg végül el nem tűnt egy épület mögött - , ahogy az ég pirosas-rózsaszínbe borul. Ott ültem, mint egy szobor. Szerencsére nem fáztam, a vastag, kötött kardigán védelme miatt. Miután már a nap is felbukkant és egyre feljebb merészkedett az égen, úgy éreztem ideje bemenni és alvást színlelni, de túl lusta voltam felállni. A gondolatok sokaságából a mellettünk lévő szoba erkélyajtó hangja zökkentett ki. Luke lépett ki, enyhén kómás arccal.
- Nem alszol? - kérdezte becsukva maga mögött az ajtót.
- Nem. - válaszoltam a lehető legegyszerűbben. Úgy ültem volna még egyedül, csendben... Szerettem volna gondolkodni.
- Mióta vagy fent? - kérdezett ismét, én pedig kinyújtóztam.
- Le sem feküdtem. - néztem rá. - És te... te miért vagy fent ilyen korán? - felálltam és a korláthoz sétáltam.
- A hotel szobák... szokatlanok. - felelte. - Van kedved reggelizni? - bólintottam és felé fordultam.
- Ha megvársz. Nem tart tíz percnél tovább. - kötöttem ki.
- Rendben. Akkor tíz perc múlva az ajtó előtt. - mosolygott rám, majd bementünk. Három perc késéssel léptem ki az ajtón.
- Három percet vesztegettem a drága, menő életemből. - panaszkodott.
- Fogd be, Hemmings. - rúgtam seggbe, majd elindultunk.
    Annyira gyorsan eltelt ez a pár óra, hogy már indulás előtt voltunk. Útban a repülőtér felé még beugrottam hozzánk. El akartam köszönni Miától, és elmondani neki, hogy bármikor felhívhat. Beléptem a házba, ahol akkor jártam utoljára. Tudtam, hogy úgy lesz. Becsaptam magam mögött az ajtót.
- Sam! Azt hittem... - kezdte apa, de eltoltam magamtól. Amy elém állt harcias tekintettel.
- Te mit akarsz tőlem? - kérdeztem flegmán.
- Hogy beszél...
- Leszarom, hogy beszélek veled. Azt is, hogy apa mennyire sajnálja, és azt is, hogy mi a véleményetek arról, hogy hazamegyek. Csak Miától akarok elbúcsúzni és elvinni a ruhámat. - toltam félre őket és felmentem. Megcéloztam Mia szobájának ajtaját és bekopogtam.
- Húzzatok el!! - Kiabált ki.
- Oh, ez esetben.. - kezdtem. Mozgolódás hallatszott bentről, majd kinyílt az ajtó. Mia is annyira dühös volt rájuk, mint én.
- Szóval hazamész? - kérdezte halkan.
- Ígérem, hogy nyáron eljövök érted és több mint a fél nyaradat ott fogod tölteni, nálunk. Itt leszek a ballagásodon, és az első napodon is itt leszek, azért, hogy tudd: akármennyire is távol légy tőlem, én mindig itt leszek... én mindig itt leszek melletted. - szorítottam meg a kezét. Szemei könnyektől csillogtak. Szorosan megölelt én pedig visszaöleltem. - Bármi baj lesz, engem hívhatsz. Számodra mindig elérhető leszek bárhol is legyek.
   Annyira rossz volt elbúcsúzni... Miától. Apa és Amy nem érdekeltek, ahogy az én érzéseim sem őket.
   A reptéren bedugtam a fülhallgatót a fülembe és elindítottam az mp3-at. Kifelé bámultam az ablakon. Még Ashton jelenléte sem tudta felolvasztani a jeges lelkemet. Ahogy a lelkem, a szemem is ridegséget sugárzott, mintha egy érzelemmentes bábu lennék. Tudtam, hogy szeretem Ashtont, a srácokat, Miát, Alexandert, Caitlinet, Mattyt és még sok mindenkit, de úgy éreztem, egy csepp érzelem sem szorult belém. Olyan voltam belülről mint egy kifacsart narancs. És sebezhetetlennek éreztem magamat. Éltem volna az éveimet ilyen érzés mellett, de eszem ágában sem volt egy érzelemmentes, bunkó, magányos lánynak lenni. Valahogy nem ez a jövőbeli kép lebegett magam előtt rólam. Egy boldog, magabiztos nőt láttam magam előtt, családdal, férjjel, jól fizető munkával, később pedig unokákkal. Igen, gyakorlatilag ez volt a jövőképem magamról.
   Mikor a házba léptünk még mindig üresnek éreztem magamat. Teljesen elveszettnek.
- Nem haragszik. Ezt Ő is megmondta. - tette a vállamra a kezét Ashton. Érintése helyén semmi bizsergést nem éreztem, semmi melegséget. Egy sima érintés volt...
- Nem láttad az arcát, amikor elköszöntem. - ráztam le magamról a kezét.
  *Ashton Szemszöge*
- Sam, higgadj le és lazíts. - próbálkoztam tovább.
- Tudod mit? Higgadj le te! Neked minden olyan könnyű! Azt sem tudod milyen otthagyni a húgodat! Lazíts ahogy akarsz!! - kiabált és elindult az ajtó felé. A srácok egyből vissza akarták fogni, de széttártam a karjaimat, visszatartva őket.
- Hagyjátok. Le kell higgadnia. - mondtam nyugodtan és hagytam, hogy kimenjen az ajtón.
- Te most komolyan azt mondtad, hogy had menjen? - kérdezett vissza Calum.
- Igen. Szüksége van egy kis időre. - vontam vállat és felmentem a lépcsőn.
  *Sam Szemszöge*
Egy nagy kört írtam le a városban. Már elég késő lehetett, hiszen az ég is csillagokkal teli volt, a levegő is lehűlt.. Rajtam pedig csak egy pulcsi volt. Elindultam hazafelé. Az utcák sokkal kihaltabbnak tűntek mint régen, bár lehet csak a hosszú távollétem miatt éreztem itt. Holnap tényleg minden visszakerül a rendes kerékvágásba. Ismét velük fogok reggel iskolába menni, ismét Luke mellett fogok ülni minden órán, ismét hallgathatom Destinyt... de az utóbbi nem izgatott. Miért kellett volna törődnöm vele? Halkan léptem a meleg házba és ugyanolyan halkan csuktam be az ajtót magam mögött. Levettem a cipőmet és kihalásztam az alvós pólómat és rövidnadrágomat a táskámból ami még mindig a nappali ajtajában hevert. Felmentem a fürdőbe és átöltöztem, majd bizonytalanul indultam meg Ashton szobája felé. Mikor becsuktam az ajtót és ránéztem már aludt. Mélyen aludt. Óvatosan közelítettem meg az ágyat és bújtam be az ágy másik végébe. Csak pár pillanat telhetett el, mikor megfordult és ölelésébe zárt.
- Sajnálom. - Suttogtam elhaló hangon. Nem válaszolt, csak összekulcsolta az ujjainkat. És ez pont elég volt, hogy tudjam: nem haragszik.