2.fejezet 14.rész(36.rész) - A vesztedbe rohanni...

  A színpad mellett álltunk Mattyvel. Ashtonék az elsős sorban ültek és vártak. Mikor felkonferáltak minket megszorítottuk egymás kezét és ugyanúgy, kézen fogva mentünk ki a színpadra. A szemem sarkából láttam Ashton-t. Feszült volt. Nem tetszett neki a helyzet, és az utóbbi időben semmi sem ami egy másik fiúval volt kapcsolatos. Már körülbelül senkire sem mertem ránézni, mert a végén lecsesz... Ahogy elkezdődött a zene és ránéztem Matty mosolygós arcára lassan kizártam a külvilágot. Mintha minden elsötétült volna körülöttünk, és mindenki eltűnt volna. Mintha csak ketten lettünk volna.. de ez az érzés azonnal eltűnt, mikor a zene elhalkult. Visszatért a fény, az emberek akik tapsviharral dicsérték előkészületeink gyümölcsét. Egyből az első sorba néztem. Mindenki ott volt, kivéve Ashton. Lukera néztem, aki ugyanolyan értetlen fejjel biccentett az ajtó felé. Meghajlás után nem törődve, hogy éppenséggel fehér ruhában és mezítláb vagyok leugrottam a magas színpadról és az ajtó felé rohantam. Megálltam az ajtóban és pár pillanatig néztem Őt, majd kilöktem az ajtót.

- Most mi van?! - Kérdeztem felháborodottan.

- Semmi. - Vont vállat. Érzelemmentes arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Ideges voltam.

- Ne mondd , hogy semmi! Régóta féltékenykedsz szinte minden fiúra! Lukera és Mattyre is egyaránt! A legjobb barátodra és az én barátomra! Rohadtul nincs okod féltékenykedni! Kiteszem a lelkemet azért, hogy mindenkit, főleg téged lenyűgözzelek erre te simán kijössz! Mi a jó büdös franc van veled Ashton?! - Kiabáltam.

- Ja, hogy most próbálsz bűntudatot kelteni? - Kérdezte flegmán, felment bennem a pumpa. Legszívesebben megütöttem volna, hogy észhez térjen.

- A hotelben hagytad a józan eszedet?! Ha nem vennéd észre szinte mindent érted csinálok! Azért a kibaszott figyelmedért, de te semmibe veszed! 

- Mindenki változik. - Válaszolt egyszerűen.

- Mi történt abban a három napban, hogy ennyire más lettél? Hol van az az Ashton akivel régen annyit nevettem, a fiú aki mindig arra törekedett, hogy kedves legyen, aki igazán szeretett engem? - Kérdeztem elhalkulva.

- Otthon maradt. - Annyira, de annyira fájt.

- Direkt csinálod? Élvezed? Örülsz, hogy én kételyek között tengek, miattad? - Kérdezgettem.

- Mindenkinek megvannak a saját problémái. - Dugta zsebre a kezét. - Neked ez, nekem pedig...

- Én? Mondd csak ki! Mondd, hogy utálsz, hogy akarod, hogy felejtselek el és többet hallani sem fogsz rólam! Ezt akarod?!! - Az ajtó kinyílt.

- Ha ennyire akarod: ... - Kezdett bele, de én faképnél hagytam. Szinte fellöktem az ajtóban álló Calumot, Luke-ot és Michaelt. Kezdtem azt hinni, hogy a zene, amit írt... Nem rólam szólt. Az utóbbi idő nem rólam szólt. Semmi sem volt igaz. Bementem az öltözőbe és átöltöztem. Kitéptem a nyakamból a hőn áhított nyakláncot, amit tőle kaptam. A markomba fogtam és elindultam kifelé. - Jó hiszti rohamot kapni? - Kérdezte.

- Megvan rá az okom! - Kiabáltam rá.
- Szólj ha megnyugodtál. -  Éreztem, hogy a könnyek szúrják a szememet. Hozzávágtam a nyakláncot és elindultam. Szakítani akart... És szakítottunk. A könnyeimtől alig láttam úgy mentem át az utakon. A hangokból ítélve Ők is a hotel felé tartottak.

- Sam!! - Szólt utánam Luke, de nem fordultam meg. Leléptem a járdáról és elindultam. - SAM!!! - Ordibált hangosabban, de nem törődtem vele. Egészen addig, amíg meg nem hallottam a fékcsikorgás hangját, majd egy fájdalmas érzést... de még ez sem ért fel a szívemet mardosó fájdalommal. - SAM! - Éreztem meg két kart mellettem. Egyből párosítottam a kezet egy névvel. Az előbb ordított le, hogy szakítsunk, most pedig itt ült mellettem. Mit akar még tőlem? Miért akar még nagyobb fájdalmat okozni nekem?

- Minek rohangál az úton?! - Szállt ki a férfi az autóból.

- Talán magának is figyelnie kellett volna! - Állt fel mellőlem Ashton. - Calum, hívd a mentőket. - Utasította. Lehunytam a szememet.

- Sam. Próbálj meg ébren maradni, oké? - Beszélt hozzám Luke. Nem válaszoltam, csak bólintottam egy aprót. Megéreztem Ashton karkötőkkel teli kezét és hosszú ujjait a kézfejemen, majd összefonta ujjainkat. Miért kell valami rossznak történnie ahhoz, hogy észbe kapjon?

- Pár percen belül itt lesznek. - Hallottam Calum hangját.

- Sam. Csak ne aludj el. - Mondogatta Ashton, de a hangja annyira távolinak tűnt. Kezem elernyedt, már nem tudtam fogni a kezét. A hangjuk annyira messzi volt, mintha eltávolodtak volna. - Sam, itt vagyok. Csak... Maradj velem. - Ismételgette folyamatosan és egyre jobban fogta a kezemet. A távolból hallottam a mentő hangját. Többre nem emlékszem...

   Körülnéztem. Még a sötétben is láttam a falak sötétzöld és fehér színét. Gyakorlatilag belerohantam a saját vesztembe.. A fejemhez próbáltam érinteni a kezemet, de mintha ólom súlyú lett volna nem bírtam felemelni. Éreztem a kötést a fejemet.

- Jól vagy? - Hallottam meg azt az ismerős hangot.

- Igen. - Válaszoltam. Tudtam, hogy bűntudata van. Egy részem, még akkor is haragudott rá. Egy nagyon kis részem. -Végül is,elküldött... ugyanakkor aggódott értem, és azt mondta, itt van velem, csak maradjak vele. - Veszekedett magammal a tudatalattim, de én nyertem. Hogy miért? Mert az ágyon pihenő kezét az enyémbe zártam. Felnézett rám. Szeméből tükröződött a kétségbeesés, a sajnálat. Óvatosan megszorította apró kezemet. Tekintete bágyadt volt, szemei nehezen nyíltak fel pislantás után, szemei alatt karikák éktelenkedtek. - Pihenned kellene. - Mondtam halkan.

- Kellene. - Fújta ki a levegőt. - De nem tudok. - Folytatta.

- Nincs okod idegeskedni. Nem fogok elszökni, és nem fognak elütni a nővér kiskocsijával. - Halvány mosoly jelent meg arcán az elviccelt balesetemmel kapcsolatban. - A többiek? - Kérdeztem érdeklődve.

- A hotelben vannak. Nem akartak elmenni, de csak egy ember maradhatott bent veled. Szóval, kiharcoltam magamnak. - Mondta kicsit szégyenlősen. Próbáltam feljebb ülni, de a kezem még mindig gyengécske volt. - Nem kellene megerőltetned magad. - Szólt közbe, de túl harcias voltam és megpróbáltam még egyszer, majd még egyszer. És végül sikerült feljebb ülnöm. Az órára néztem.

- Lassan indulnod kell. Nemsokára indul a gépetek, haza. - Tájékoztattam.

- Nem hagylak itt így. - Tiltakozott én pedig nem ellenkeztem. Akartam, hogy itt legyen, hogy fogja a kezemet és támogasson. Viszont ott volt az a sok kétely amelyek nem hagytak nyugodni. Oka volt, hogy úgy viselkedett velem. Talán csak azért maradt velem, mert gyenge vagyok? Mert elütöttek és bűntudata van? Annyira rákérdeztem volna, de nem volt bátorságom. Azt hiszem a kereszteződésben hagytam.

- Ashton? - Szóltam halkan.

- Hmm? - Nézett rám. Belül felkészültem a kérdésre és szólásra nyitottam a számat.

- Mi van veled? Miért vagy minden második fiúra féltékeny? Miért vagy velem elutasító és rideg? - Gyakorlatilag csak az első kérdést szerettem volna feltenni neki, de megszaladt a nyelvem. És már nem volt visszaút.

Kezd visszatérni belétek az élet, ennek örülök *-* Ahogy annak is, hogy 26 feliratkozóval és több mint 11.000 oldalmegjelenítéssel büszkélkedhetek. Általatok. Köszönöm nektek, hogy itt vagytok velem. Remélem tetszett a rész <3                                                                                    Elizabeth M. Stowe