Két hete engedtek ki a kórházból. Az életem visszarázódott a régi kerékvágásba. Egy nagyon régi kerékvágásba. A házunkat bérbe adtam egy nagyon kedves családnak, én pedig beköltöztem a fősuli koleszába. Kitöröltem a srácok, Cyrus, Scott és a többiek számát, fogadni sem fogadtam a hívásukat. Nem tudom, hogy valóban így kellene, hogy történjen. Vártam a tündérmesés véget, ahol a pár boldog, együtt. De kit áltatok? A kapcsolatunk sosem volt zökkenőmentes, kész kínszenvedés volt. Idővel tönkretett volna minket. És így van jól. Tovább kell lépnem, egy új fejezetet nyitnom és kitépni a régi lapokat. Időbe fog kerülni, még véglegesen lezárom életemnek azt a szakaszát, de bízom benne, hogy boldog leszek. És Ő is. Szeretném, ha találna magának egy lányt, aki az ideális számára. Egy tökéletes lányt, szeretnivaló személyiséggel és szép arccal. Megérdemli majd azt a lányt. Egy igazi hercegnő lesz, Ashton a tenyerén fogja hordozni, hiszen szeretni fogja. Jobban mint engem valaha is. De ez nem gond, hiszen én szerettem volna ezt. A boldogságát. Bár nehezen szántam rá magam az összes közös képünk - a srácokat is beleértve - kidobására, de minden kezdet nehéz. Chrissy-vel sem tartottam már annyira a kapcsolatot, hébe-hóba összefutottunk. Madisonnal kerültem egy szobába, aminek örültem, mivel elég jól kijöttünk. A mellettünk lévő szobában pedig Cierra és Danielle. Mi voltunk az osztály négyes fogata. Ha a "régi" életemről kérdeztek mindent elmondtam, kihagyva a régi barátaimat. Fura ezt mondani, és fura visszagondolni, de legalább az emlékeim megmaradtak. Még a Luke és köztem történt csókra is mosolyogva gondolok vissza. Nem tudom miért. Nem szertem Őt úgy, mint Ashtont. A vele közös emlékeimet mégis próbálom kitörölni.
- Sam, megint elbambultál - lökött vállba Cierra. Vajon Ő is továbblépett?
- Bocsi. - pislogtam párat, majd a tekintetemet visszavezettem a történelem tanárra. Ashton jó volt töriből... Legszívesebben a fejemet a padba vertem volna.
- Nem vagy formában - suttogta Madison, mire bólintottam.
- Jól van, az órának három perc múlva vége, szedelőzködjetek, és csengetéskor elhagyhatjátok a termet!
Leültem egy félreeső padra az udvaron, és felhúztam a térdeimet. Rájuk döntöttem a fejem és kifújtam a levegőt. Megugrottam amikor rezegni kezdett a telefonom. Lenyomtam, majd megint. És megint, oh, és megint.
- Bárki is az, nagyon régóta keres. Szóval, miért nem veszed fel?
- Mert... Nem érdekel. - sóhajtottam visszahúzva a térdeimet.
- Talán valami fontos. Lehet, hogy történt valami. - győzködött Madison. A térdeimet kiegyenesítettem és a következő hívásnál felvettem, de nem szóltam bele. A kezem irtózatosan remegett, csoda, hogy nem ejtettem el a telefont. Féltem. Féltem, hogy Ashtonnal történt valami.
- Sam? - kérdezte. Beszívtam az alsó ajkam, de nem válaszoltam. - Tudom, hogy itt vagy, hallom a légzésedet.
- Mit szeretnél? - hangomból próbáltam eltűntetni a fájdalmat. Minden oké, Sam.
- Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e. Teljesen eltűntél.
- Bocs, hogy nem akarok ismét belegabalyodni abba az életembe, ami miatt kórházba kerültem!
- Én nem ezt mondtam!
- De ezt gondoltad.. - morogtam. Felesleges volt felvennem, de ha most leteszem, ismét elkezd hívogatni, amit nem akartam. Nagyon nem. Én készen állok továbblépni, de lehetetlen ilyen körülmények között. Talán itt kellene hagynom egy kis időre ezt a helyet. Egy új légtér talán segítene nekem. Hiszen Mountain View-ben alig csináltunk valamit közösen. Ott nem emlékeztetne annyi minden rá. Pontosabban rájuk.
- Nem ezért hívtalak fel. Tudni akartuk, hogy jól vagy-e, mivel semmi életjelet nem adtál magadról. Azt hittük, hogy megint...
- Ohh lebuktam. Élvezetből játszok öngyilkososdit, mégis mit gondoltál?! - szinte már kiabáltam. Az udvaron páran felém néztek, majd elfordultak. - Én próbálok továbblépni! És tudod mit? Nektek is azt kellene! - letettem a telefont.
A koleszban feküdtem az ágyon, a plafont vizslattam, miközben gondolkoztam. Ez a főiskolásdi tényleg nekem való? Mármint, nézz csak rám! A tanulás sem segít elvonni a figyelmem... Tényleg itt a helyem? Nem. Valószínűleg nem...
Egy hete sikeresen kiiratkoztam a főiskoláról. Érdekes módon Ashtonra sem gondoltam annyit, ami jó jel, igaz?
- Megjöttem! - álltam meg az ajtóban. Ledobtam a vállamról a táskámat, és a bőröndöt is mellé tettem.
- Egy pillanat! - A lépcsőre tévedt a tekintetem, az emlékek pedig megrohamoztak.
- Egyszer le fogsz esni a lépcsőről, ha így közlekedsz! - figyelmeztettem Ashtont, aki csak nevetve vállat vont. Az egyik lábát rossz helyre tette, seggre ült, és a hátsó fertályával jutott le a lépcső aljáig. Nem bírtam megállni a nevetést, ennek hangot is adtam. Odamentem hozzá, még mindig nevetve, majd átöleltem. Ashton a karjait a derekam köré fonta.
- Szeretlek - szinte suttogta.
Mosolyogva bámultam a lépcsőt, közben pedig forró könnycseppek folytak végig az arcomon.
- Én is szeretlek, Ashton - suttogtam, és átöleltem magamat. Anya pont akkor lépett ki. Arcáról egyfajta sajnálat tükröződött. Odalépett hozzám, majd szorosan megölelt. - Annyira hiányzik - zokogtam.
- Tudom kicsim, tudom - suttogta. Karjaimat a lehető legszorosabbra fontam körülötte, mint akitől el akarják venni a kedvenc játékát. Vajon Ő is így szenved? Ő is sír, amiatt, hogy már nem vagyunk együtt? Neki is ekkora fájdalommal járnak az emlékek? Azt akartam, hogy Ő öleljen, hogy erős karjaival óvjon meg a világ összes problémájától. Érezni akartam az illatát, mellette elaludni, és ébredni. Csak ülni vele szemben és a tökéletes vonásait bámulni, és közben azon gondolkodni, hogy mivel érdemeltem ki Őt? Egy olyan angyalt, mint Ő..
- Azt hittem szeret.. - hüppögtem. Sehogy sem bírtam lenyugtatni magam, az emlékek akaratlanul is záporoztak rám. Amikor először találkozott a tekintetünk, az első szavaink beszélgetésünk, a Nickelback póló, a szalagavatója, amikor bevallottam neki mindent és utána két hónapig nem találkoztunk. A tábor, ahol először megcsókolt, az első kézfogásunk. És az utolsó szavaink egymáshoz. Az utolsó csókunk...
- Ez biztos így is van - nyugtatott. Megráztam a fejemet.
- Akkor miért csinálta ezt?! - húzódtam el, és faképnél hagytam. Kirohantam az utcára és futni kezdtem. Nem tudtam hová, és nem is nagyon láttam. Átrohantam egy kereszteződésen, amiért cserébe szinte mindenki rám dudált, és nem éppen kedves szavakat ordibáltak rám, de nem foglalkoztam velük. Valószínűleg a helyi parkba érkeztem. Mindenhol baromi nagy fák voltak, egy csomó paddal. Lekuporodtam az egyik fa tövébe és felhívtam Chrissy-t.
- Na, megérkeztél? - kérdezte, és biztos voltam benne, hogy mosolyog.
- Nem tudom mit tehetnék még Chrissy.
- Te sírtál? - magam előtt láttam, ahogy mosolya lefagy az arcáról, és fájdalmas képet vág.
- Miért látom mindenhol, és mindenben Őt? Miért emlékeztet minden rá? Hiába akarom elfelejteni képtelen vagyok rá - zokogni kezdtem, a lábaimat felhúztam a mellkasomhoz. - Miért szeretem még mindig ennyire? - suttogtam.
- Annyira rossz így látni téged. Bár tehetnék valamit - hangja önbíráló volt, nagyon szeretett volna segíteni.
- Nem tudsz. Még én sem tudok - csendben maradtunk. - Bár visszamehetnék az időben. Arra a hülye Szentjánosbogár bálra. Nem törődtem volna vele, figyelmen kívül hagytam volna. Talán találtam volna mást. És most boldog lennék.
- Ezt a baromságot verd ki a fejedből! Gondolj a jó dolgokra! Amikor megnevettetett, az ölelésekre és kézfogásokra, a csókokra. Nem Ő a legjobb dolog ami történt veled?
- De - értettem egyet.
- A veszekedéseitek ellenére ti vagytok a tökéletes pár! A lehető legarnyosabb, és legboldogabb pár akiket valaha is láttam!
- Ha azok lennénk, most nem itt tartanánk - ismét csend. - Szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Később felhívlak.
- Rendben - ezzel le is tettem. A telefont magam mellé ejtettem, a fejemet a térdemre döntöttem. A telefonom hangos rezgésbe kezdett. A kijelzőn Luke neve villogott. Pár napja írtam újra bele a számaikat. Mikor hülyeségnek találtam a felejtést. Felemeltem a telefont, és remegő kezekkel fogadtam a hívást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése