A szívem ismét összeszorult és darabokra tört. Hiszen ezt akartad, nem? Hogy boldog legyen. És most? Most azt akarod, hogy Ő is olyan legyen mint te? Önző vagy, amiért magadnak akarod! A könnyeim eláztatták a papírt. A vállam remegett a sírástól. Luke kivette a kezemből a levelet, félretette és szorosan magához húzott.
- Annyira fáj.. - suttogtam remegő hangon.
- Shhh... - csitított, és a hátamat kezdte simogatni.
- Mulaszd el valahogy... Bárhogy... - kértem zokogva.
- Ha tudnám, megtenném. Esküszöm...
Sikerült álomba sírnom magam Luke karjai között. Már jóval elmúlhatott dél is mikor felébredtem. Felnéztem. Luke sehol sem volt. Kezdtem azt hinni, hogy sikeresen képzelődtem, mint az utóbbi pár napban, de a pólója ott hevert az ágy végében, a levéllel együtt. Erőt vettem magamon és felálltam, majd elindultam. A szemeim iszonyúan fájtak, és amikor lefelé menet megálltam, hogy megnézzem magamat a tükörben, hát... Eléggé megrázó látvány voltam. A szemeim vérvörösek voltak, és feldagadtak, csodáltam, hogy ki tudom nyitni őket. Lehajtott fejjel lépcsőztem le. A nappaliba indultam, mivel onnan jöttek a hangok. Renee rám nézett, és "kicsit" meglepődött. Willel együtt.
- Luke? - kérdeztem.
- A kertben van. Telefonál. - bólintottam, majd sarkon fordultam és az üvegajtón keresztül figyeltem ahogy járkál. Testbeszéde elárulta, hogy eléggé ingerült, le mertem volna fogadni, hogy valamelyik fiúval beszél.
*Luke Szemszöge*
- Én csak rendbe hozom azt, amit te elcsesztél! Mint mindig!
- Nem érdekel hogyan, de az esti koncertre legyél itt!
- Hallod egyáltalán magadat?! Egy érzéketlen fasz vagy, Irwin!
- Oh, persze! Te pedig egyszerűen Samre pályázol!
- Nem! Kibaszottul nem! Csak normális barátként viselkedem! És ha igazad is lenne, mi közöd lenne hozzá? A lehető legtaplóbb módon lökted el magadtól!
- Mert...
- Csak azt ne mondd, hogy szereted! Mert nem így van. Ha szeretnéd nem Bryanaval lennél, és te próbálnád megbékíteni Őt! Megyek amint jobban lesz, találjatok ki valamit - elegem volt Ashton marhaságaiból, abból meg pláne, hogy a világ legbunkóbb emberévé vált.
*Sam Szemszöge*
A felét tisztán hallottam a beszélgetésének. Képes lett volna oknak azt mondani, hogy szeret.. Nem! Nem lett volna az. Hiszen barátnője van. A levélben miért nem tűnt ilyennek? Lehunytam a szememet, és mire kinyitottam Luke állt előttem.
- Jobban vagy? - kérdezte.
- Nem tudom. De... Neked tényleg vissza kellene menned. Én érezném magamat rosszul, ha kihagynád...
- Azt hiszem ezt már megbeszéltük. Addig maradok ameddig szükséged van valakire.
- És ha azt mondom jól vagyok? - néztem fel rá.
- Akkor úgysem hiszem el - sóhajtottam.
- Jó. Akkor tereld el valahogy a figyelmemet.
- Mondjuk... Uhmm... Talán... Nem. Az biztos nem. Huhh... - elmosolyodtam a próbálkozásain. - Végre mosolyogsz - bökött oldalba. - Idefelé láttam egy tavat. Nem tűnt zsúfolt helynek. Benne vagy?
- Menjünk - bólintottam.
Fél órával később már a tóhoz tartottunk. Luke egyből idejött miután letette a telefont, a táskája pedig az autójának a hátsó ülésen hevert.
- Nem is akarsz visszamenni Sydney-be? - nézett egy pillanatra rám.
- Nem tudom. Egyenlőre maradok. Ha itt is szeretnék lakni anyáékkal talán karácsonyra hazamegyek hozzátok, majd vissza ide. Így mindenkinek könnyebb lenne.
- Inkább magadnak akarod megkönnyíteni a helyzetet.
- Egyébként sem vagytok valami sokat otthon. Fél év múlva jön az új turné, és egy éven keresztül ismét úton lesztek. Értelmetlennek érzem, hogy ott maradjak... És azt sem akarom, hogy végignézzétek Ashtonnal miképp próbáljuk elkerülni egymást. Pár petente hazamegyek egy-egy hétvégére. Megfelel? - nem válaszolt. Kifújtam a levegőt és kibámultam az ablakon. A csend ismét nem kímélt. Eszembe jutott egy csomó régi emlékem. Például mikor először utaztam Miamiba, vissza. Úgy szorongattuk egymás kezét, mintha az életükn múlna rajta. Az övé nem múlt ezen... - Igazad van.. - ismertem be. Luke rám nézett, majd vissza az útra. - Elképzelhetetlennek látom azt, hogy én és Ő bármikor is barátok legyünk. Nekem nem menne.
- Azzal akkor sem lesz jobb, hogy nagy ívből kerülitek egymást. Idővel szembe kell néznetek egymással. Hidd el, idővel könnyebb lesz - hátradőltem az ülésben és úgy néztem a mellettünk elsuhanó autókat.
Luke vagy hatszor megpróbált behívni a vízbe, de valahogy mindig én nyertem a vitában. Végül rávett, hogy legalább a stég szélére üljek le, hogy ne legyen egyedül. Luke a stég felénél visszafordult, mert valamit a kocsiban hagyott. Legalábbis azt hittem, mielőtt meghallottam volna valaki futását mögülem.
- Meg ne próbáld! - fordultam meg. Futtában a vállára kapott és beugrott a vízbe. Nevetve jöttem fel a víz alól. Hátravetette az arcára tapadt haját. De nem úgy sikerült neki ahogy eltervezte. Kinevettem érdekes kinézetét. - Végre nevetsz - mosolygott rám.
- Ezen nem lehet nem nevetni - böktem felé. A fejére tette a kezét és próbálta lesimítani, de csak rontott a helyzeten.
Végre igazán jól éreztem magamat. Luke volt az első, akinek sikerült hosszú idő óta megnevettetnie. Előtte soha nem sikerült senkinek. Talán mert Ő végig velünk volt a kapcsolatunk idején, és mindent tudott ami közöttünk zajlott. Velünk együtt élte át. Calummal és Michaellel együtt.
- Vegre megszáradtam, Luke! Ha bele mersz dobni én nem tudom mit csinálok veled! - hülyéskedtünk, mikor a hátára vettettem magam egy beszólás miatt. Ő pedig a lehető leglazább módon közölte, hogy bele fog hajítani a vízbe. A tábor jutott eszembe... A tábor... Szorosan kulcsoltam a derekára a lábamat és a karjaimat a nyaka köré. Hattal fordult a stég szélének, széttárta a karjait és háttal bedőlt a vízbe. Rám. Éreztem ahogy a karjaim és a lábaim lecsúsznak róla. Próbált felúszni, de elkaptam a lábát és visszahúztam a víz alá. Amint leért hozzám belemarkolt az oldalamba, aminek következtében elengedtem a lábát. Egy kicsivel később értem a felszínre. Luke jól szórakozott.
- Jobban érzed magad?
- Fényévekkel! - mondtam, majd a part felé kezdtem úszni, Luke-al a nyomomban. Mikor már leért a lába felállt, átkarolta a derekamat és felemelt a földről, majd forogni kezdett. - Hagyd abba! - kértem nevetve. - Luke el fogunk esni! Hallod? - de rám sem hederített addig, még háttal nem vágódott én pedig rá. Hangosan nevetni kezdtem és eszem ágában sem volt leszállni róla. Végül legurított magáról.
- Ha megrepedtek a bordáim, te állod a kórházi számlát! - nyögte.
- Még mit nem, Hemmings! - tápászkodtam fel. Felé nyújtottam a kezemet, megfogta és felállt. A szám elé kaptam a kezemet, hogy ne nevessem ki csupa iszapos hátát és haját.
- Én esküszöm, hogy... - lehajolt, majd felmarkolt egy nagy marekkal az iszapból és hozzám vágta. Iszap csatába kezdtünk. Sikoltoztunk, rohangáltunk és nevettünk. Rég éreztem magam ilyen jól. Újra éreztem azt, hogy élek.
Háttla ült nekem, még én török ülésben mögötte. Próbáltam a hajába száradt iszapot kiszedni, ami elég nagy feladatnak bizonyult, mert Luke haja volt annyira dús mint az enyém.
- Lehetetlen hajad van! - borzolta össze szőke tincseit.
- Az én hajam a lehetetlen?! - csattant fel, hatradőlt, így én is. A hajam legalább ugyanannyira iszapos lett mint az övé volt, mielőtt kiszedtem volna neki a nagyját.
- Szemét! - felmarkoltam egy kis iszapot és az arcára kentem.
- Ezt még visszakapod! - állt fel. Nehezen feltápászkodtam és futni kezdtem előle. Nem mintha sok esélyem lett volna. Luke ahol ért ott dobált meg iszappal.
- Oké, oké! Kvittek vagyunk! - álltam vele szembe.
- Szerintem is - mondta elégedetten és kiröhögött.
Már sötétedett amikor hazafelé indultunk. A hajunk még mindig csupa iszap volt. Luke felé fordultam, és kuncogni kezdtem.
- Mi az? - kérdezte azzal a tipikus jófiús mosolyával.
- Borzalmasan nézel ki! - nevettem ki.
- Te sem nézel ki jobban! - vágott vissza. Igaza volt. Szükségem volt valakire. A legjobb barátomra. Arra a személyre, aki tudja min mentem keresztül. Aki velem élt át mindent. Ez volt Luke. Az én mentőövem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése