3.fejezet 32.rész(92.rész) - "Ígérem..."

   Hangosan nevetve léptünk be a házba. Lerúgtuk a cipőinket.
- Végre megjöttetek! Már egy órája... Veletek mi történt? -  beharaptam a szám, hogy ne kezdjek el nevetni.
- Hát az hosszú történet. A lényeg, hogy végre jól éreztem magamat. Szóval, köszönöm Luke - néztem fel rá.
- Nincs mit. Tényleg - mosolygott rám.
- Indulás felfelé, és szedjétek rendbe magatokat! - mosolygott anya. - A vacsorát pedig megtaláljátok a konyhában, ha éhesek lennétek. - bólintottunk és elindultunk
- Gondoltál ma rá, bármikor is? - ült le az ágyra.
- Őszintén? Egész nap. De úgy érzem, jó úton haladok ahhoz, hogy elfelejtsem. Vagy legalább ne bőgjem el magam, ha meglátom, vagy meghallom a nevét - ültem le mellé. - Köszönöm, hogy itt vagy nekem - öleltem át. Visszaölelt.
   Még órákig szenvedtünk mire a hajunk iszapmentes állapotba nem került. Sem Ő, sem én nem voltunk éhesek, így zuhanyzás után az agyba vetődtünk. Midnketten kifelé fordultunk, hogy ne érezzük magunkat kínosan, mert valljuk be: ez azért az.
   Talán egy óra lehetett mikor felnéztem. Luke-nak már megint hűlt helye volt. Kinyújtóztam, majd kikeltem az ágyból és az ablakhoz sétáltam. A párkányra támaszkodtam, és néztem a ház előtt elhaladó embereket. Messziről jövő fékcsikorgás zavarta meg az utca csendjét, majd egy ugyanilyen a ház előttről. Egy sötétkék BMW farolt be pontosan Luke mögé. Megismertem. Kiszállt a kocsiból és erőteljesen csapta be. Borzalmasan fájt ránéznem. A torkomban gombóc keletkezett. Mire feleszméltem hallottam ahogy becsapódik a bejárati ajtó. A rohadt... Máskor lerohantam volna és próbáltam volna megvédeni mindkettejüket az egymásban felgyülemlett haragtól, de a lábam a földbe gyökerezett ahogy néztem Őt. Végül megmozdultam, de eszem ágában sem volt kimenni.
- Will csinálj valamit! - lökdöstem az ajtó felé.
- Menj te! Ez a ti...
- Will! Menj ki! - szólt rá Renee, de Will helyett Christian ment ki. Felrohantam az emeletre és az ablakból figyeltek őket. Ashton egy magazint vágott Lukehoz. Majd kiabálni kezdett, és elkapta Luke pólójának a nyakát. Christian hátrahúzta Ashtont és magyarázott nekik valamit. Luke mondott valamit, majd az ablakomra mutatott, aminek következtében a falhoz passzíroztam magamat. Egy kis résen kikukucskáltam. Nem voltak sehol. Hallottam ahogy becsukódik az ajtó. Ne, ne, ne! Az ajtóhoz ugrottam és bezártam, majd nekidőltem. Hosszú percekig csak álltam ott és bámultam előre. A nyugalmamat léptek törték meg. Próbált bejönni, de akadályba botlott. Mégpedig a zárt ajtóba.
- Sam, lejönnél? - kérdezte Luke. Nem válaszoltam. - Ne csináld, gyere le, kérlek! - megráztam a fejemet. Mintha látná... Lecsúsztam és a földre ültem. Felhúztam a lábaimat. - Akkor engedj be! - a tenyereimbe temettem az arcomat. Valaki más is feljött.
- Majd én - hangja most felettébb nyugodt volt.
- Sok sikert hozzá... - morogta Luke, majd hallottam ahogy elsétál. Még levegőt sem vettem, mozdulni sem mozdultam. Távol akartam tőle lenni, erre az ajtó másik felén ácsorog.
- Sam.. - ahogy kimondta a nevemet elkapott a sírógörcs. A tenyereimbe temetett arccal, némán sírtam. Azt akartam, hogy menjen el, hogy fogja fel, nem akarom, hogy itt legyen. - Szeretnék beszélni veled. El akarom magyarázni miért - halkan az ágyhoz kúsztam a levélért, és kerestem egy tollat. A hátuljára írni kezdtem: "Nem, nem vagyok jól. Nincs senki az életemben. Hogy érzem magamat? Elárulva, összetörten, feleslegesnek, naivnak, és csak egy újabb hülye kiscsajnak. Hiszen ez voltam én, nem de? Áruldd el, jó volt hitegetni azzal, hogy örökké engem fogsz szeretni, miközben beleszerettél egy másik lányba? Fogalmad sincs mennyit szenvedtem az elmúlt hónapban! Képes lettem volna meghalni érted, te idióta! És bár meghaltam volna! Mosolyogva néztem volna, ahogy darabokra törsz, mikor elmondják neked, hogy már nem vagyok többé. Már ha számítottam még neked akkor. Tudod mit? Nem érdekel. Nem érdekel ez, a hülye leveled, amiben mindenféle hülye hazugságot hordtál össze, reménykedve abban, hogy  képes leszek valaha is megbocsjátani neked! És te sem. Egyáltalán minek jöttél ide? Akartál röhögni rajtam egy jót? Tessék csak! Ennél szánalmasabb már nem is lehetnél a szememben... Talán mégis. Mert az az ember, aki a születésnapomon képes lett volna kinyírni engem, velem volt egész nap, ha kellett valami pár percen belül ott volt. És áruldd el, te hol voltál akkor? Bryanaval? Remélem élvezted ezt az egész hülye játékot, mert én kibaszottul nem!" Letettem a tollat és átcsúsztattam az ajtó alatt. Hallottam ahogy felveszi a levelet, leül pont oda ahová én, fejét az ajtónak döntötte, jobban mondva odavágta.
- Én nem... nem ezt akartam. Csak hallgass meg!
- Minek? - szipogtam. - Te sem adtál esélyt arra, hogy elmondjak bármit is. - csendben ültünk, egyikünk sem szólt. Időközben a két kezemet támasztékul a két oldalamra helyeztem. Valami megérintette a kezemet. Ashton a hosszú és vékony ujjaival valamennyire át tudta őket dugni az ajtó alatti kis résen. Elhúztam onnan a kezemet. Fájt az érintése, most mégis annyira szükségem volt rá. A fejét az ajtóba kezdte verni, bár nem teljes erejéből. - Mitől készültél ki ennyire? Semmi okod nincs rá! - valójában magamtól kérdeztem, persze róla volt szó.
- Sam, én sosem mondtam, hogy nem szeretlek.
- Ne próbálj meg a marhaságaiddal áltatni - néhány halk léptet egy kis sutyorgás, majd egy kis csörgés követett.
- Meddig kell még kérlelnem? - kérdezte.
- Mit vársz még tőlem, Ashton? Szerinted hogy érzem most magamat? Ennél rosszabbul nem is érezhetném magamat! Az ágyra ültem és a tenyereimbe temettem az arcomat. Hallottam valami pótkulcs csörgését, mire felugrottam volna már bent is volt. Becsukta az ajtót, és elém sétált, majd leguggolt. Felálltam és az ajtó felé mentem, de megfogta a csuklóm és visszahúzott. Magához ölelt. A mellkasára téve próbáltam eltolni magamat, miközben zokogtam. - Engedj el! - könyörögtem.
- Hallgass meg!
- Nem látod, hogy képtelen vagyok? Képtelen vagyok rád nézni, hozzád érni, vagy akár beszélni is veled anélkül, hogy sírógörcsöt kapnék! - leültetett az ágyra, majd elém térdelt. Kezei közé fogta az arcomat és letörölte a könnyeimet. Tekintetét az enyémbe fúrta.
- Csak azt akarom, hogy boldog legyél, Sam. Csak tárdd ki a szívedet, ahogy velem is tetted.
- Nem megy. Képtelen vagyok megnyílni bárkinek is!
- Tudom, hogy menni fog. Erős vagy.
- Neked sikerült. Akkor minek vagy még itt? Te boldog vagy. Akkor minek törődsz velem? Te tovább tudtál lépni? Akkor minek jöttél vissza?
- Mert szükségem van rád. Mint azelőtt. Szükségem van valakire, aki meégrti a problémám, aki segít nekem, aki mellettem van.
- Nem rám van szükséged. Csak ezt próbálod elhitetni magaddal és velem is. Neked Bryanara van szükséged. Ő a te újrakezdésed. Velem pedig nem kell törődnöd. Megleszek.
- Nem leszel.
- Ígérem, hogy megleszek. Most pedig induljatok.
- Induljunk?
- Vidd Luke-ot is. - kezeimet az övére tettem és elemeltem az arcomtól. - Jobb lesz neki.
   Hosszú ideig próbáltam meggyőzni Luke-ot, hogy menjen Ő is. De túl makacs volt. Ashton azt mondta, ad még neki két napot, de a cikk miatt nem fogják elhinni, hogy Luke beteg lett volna.
   Néztem ahogy Ashton elhajt. Zokogni kezdtem. Luke a vállamra tette a kezét. MEgfordultam, a nyaka köré kulcsoltam a kezeimet, és hangosan sírni kezdtem. A lábaim felmondták a szolgálatot, ha Luke nem tartott volna összeesek.
- Nagyon szeretem. Nagyon...