3.fejezet 22.rész(82.rész) - Mountain View

Beinvitált minket a házba.
- Scar! - kiabált be. Anya kukkantott ki a konyhából. Szemei felcsillantak amikor meglátott. Mindketten ledermedtünk.
- Sam! - az ő szájából a nevem olyan máshogy hangzott. Tökéletesnek... Persze, hiszen ő adta nekem! Odalépett hozzám, majd a karjaiba vont. Szorosan átöleltem. Illata a legújabb Katy Perry parfüm volt, ezer közül is megismerném, mert én is ezt használom. A szemeim megteltek könnyel, és ahogy összeszorítottam azokat, kigurultak a szememből, eláztatva anya pólóját. Hosszú, hullámos hajába fúrtam az arcomat, hajának illata valamilyen virághoz hasonlított. Annyi ideje vártam már ezt a pillanatot, annyira hiányzott egy igazi anyai ölelés... Hihetetlennek tűnt, hogy ott állt előttem, teljes valójában az édesanyám, aki valójában nagyon is hasonlított rám. Az arcom formája, a szemem mind egyezett az övével, mégis tökéletesebbnek találtam magamnál. Hallottam, hogy halkan szipog párat. Gyorsan megtörölgette szemeit miután elengedett. - Ő pedig biztosan a barátod! - mosolygott Cyrusra. Éreztem, ahogy arcomat elönti a forróság az arcom, és Cyrus is hasonlóan elvörösödött.
- N-nem. - túrtam zavartan a hajamba. - Anya, ő Cyrus, egy nagyon jó barátom!
   Megismerkedtem mind a két féltestvéremmel. Will annyi idős volt mint Ashton, Christian előző házasságából született, míg Renee tizennégy éves lány volt. Már az első pillanatban felfedeztem kockás inge alatt megbúvó Blink-182-es pólóját, amihez hasonló volt nekem is.
   Délután eldöntöttük, hogy négyen - Will, Renee, Cyrus és én - várost fogunk nézni. Willék minden fontosabb és nevezetesebb dolgot megmutattak szűkebb körben.
   Felejthetetlen három nap állt mögöttünk. Will sokat kérdezett Ashtonról, és - akár az édestestvére lennék - megmondta, hogy meg ne próbáljon megbántani. De mióta eljöttünk ide nem is beszéltünk. Utoljára akkor amikor úton voltunk ide, engem pedig aggasztott, hogy akárhogy is leírtam neki a címet, nem fognak eljönni. Christian remek ember, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy nagyon megkedveltem Reneet és Willt is.
   Egész nap gyomorgörccsel sétálgattunk a városban Cyrussal. Már az utcában jártunk, mikor észrevettem egy nagy, sötét autót a ház előtt. Ashtonék éppen akkor kászálódtak ki a kocsiból. Kicsit felszaporáztuk a lépteinket, de csak minimálisan. Pár centire álltam meg Ashton előtt. Először a mellkasát néztem, majd felemeltem a fejemet. Egyikünk sem szólt, nem tudtunk mit mondani. Fogalmunk sem volt, hogy összevesztünk-e vagy sem?
- Hamarabb jöttünk volna, de a sofőr összetévesztette az útvonalat. - magyarázkodott. Elmosolyodtam, de még mindig távolságtartón viselkedtünk egymással. - Milyen a város? - kérdezte kínosan.
- Szép. Hatalmas. - eltekintettem oldalra. - Gyertek, bemutatlak anyáéknak! - biccentettem a hátsó kert felé. Elindultunk, Ashton pedig bátortalanul kulcsolta össze az ujjainkat. Mint az elején. Elmosolyodtam az első közös emlékeinkre gondolva.
- Min mosolyogsz? - kérdezte úgy, hogy csak én halljam.
- Eszembe jutott valami. Régről. - közelebb húzódtam hozzá és lassan odasétáltunk anyához. Ashton tekintete köztünk ingázott, majd lágyan elmosolyodott. Felfedezte mennyire is hasonlítunk. A naptól kiszívott szőkésbarna hajam most igazán hasonlított az ő természetes hajszínére.
  Miután bemutatkoztunk a három fiú elfoglalta magát, Willel fociztak, Renee pedig a barátaival maradt el. Az egyik fehér, műanyag asztakánál ültünk hárman. Én Ashton ölében, anyu pedig velünk szemben. Mindenről beszélgettünk ami kettőnkről, vagy éppen a gyerekkoromról szólt. Ashton megnyugtatóan simogatta a kézfejemet, annyira jól esett, hogy ott van velem.
- És, mióta vagytok együtt? - kérdezte anya egy kis hallgatás után.
- Tizennegyedikén volt egy éve. - fejemet Ashtonénak döntöttem.
- Hosszú idő, ennyire fiatalon. Ashton, mennyi idős is vagy?
- Július hetedikén töltöttem a huszonegyet. - anya mosolyogva nézett bennünket.
- Irwin, be kellene állnod! - kiáltott hozzánk Luke. Ash rám nézett, mintha megerősítésre várt volna.
- Menj csak. - mosolyogtam rá. Felállt, egy puszit adott az arcomra, majd csatlakozott a fiúkhoz. Elhallgattunk egy kis időre.
- Rendes fiú. Jól bánik veled.
- Nagyon fontos számomra. Nem tudnék nélküle meglenni. - tekintetemmel végig Ashtont követtem egy apró mosollyal.
- Ez természetes, hiszen szereted. Nem sok ilyen kapcsolat van a mai világban.
- Köztetek csak Amy miatt nem működött? - arca komorabb lett, elnézett egy másik irányba, míg én a válaszát vártam.
- Nem, nem csak miatta. Ez hosszú és bonyolult történet. - tudni akartam mindent erről a témáról, hiszen tizennyolc évig mit sem sejtettem és tudtam erről az egészről.
- Miért hozzá kerültem, és nem hozzád? Te akartad így, vagy ő? - halmoztam el kérdésekkel.
- Miután megszülettél terhesség utáni depresszióba kerültem, voltak dolgok, amiket emiatt tenni akartam... veled. A depresszió és apád és Amy viszonya miatt. Az apád bíróságra vitte az ügyet. - csend telepedett körénk. - Bemegyek és készítek valami innivalót a fiúknak. - állt fel és besétált a házba, én pedig egyedül maradtam a mardosó világ fájdalmammal és szomorúságommal. Nem sokkal később Ashton guggolt elém.
- Minden rendben? - kérdezte és állam alá nyúlt, majd maga felé fordította a fejemet.
- Persze, minden oké. - nyeltem le az előtörni készülő könnyeimet.
- Sam... - suttogta és végigsimított arcomon.
- Semmiség, tényleg. - néztem el egy másik irányba.
- Bármiről is volt szó, már régen volt, nem tudod megváltoztatni. Gondolj arra, hogy most itt vagy, az anyukáddal, és minden rendben köztetek.
- Miután megszülettem... depressziós lett. - hangom remegett, ahogy kimondtam. Nem bírtam tekintetét, így szorosan átöleltem. A hátamat kezdte simogatni, még én potyogtattam a könnyeimet.
- Shh... - csitított. - Gyere, sétáljunk egy kicsit. - húzódott hátrébb. Calumék mind engem bámultak. Letöröltem az utolsó könnycseppjeimet, és egy hamis mosolyt intéztem feléjük. Visszafordultam Ashtonhoz és bólintottam. Felállt, majd felhúzott engem is. - Elmentünk sétálni! - szólt oda.
- Minden rendben? - kérdezték egyszerre.
- Persze, minden jó! - szólt vissza, majd elindultunk.
   Elkezdtem megmutatni Ashtonnak mindazt, amit nekünk is megmutattak. Teljesen kiment a fejemből amit anyuval beszéltünk, egy pillanat alatt el tudta feledtetni velem a problémáimat. Pár lány határozottan indult meg felénk - vagyis inkább Ashton felé - . Készítettem róluk pár képet, és mosolyogva néztem ahogy eltársalog a lányokkal. Ash udvariasan közölte a lányokkal, hogy mostmár szeretne menni, elköszönt, majd csatlakozott hozzám.
- Elképesztően tudod kezelni az embereket. - mosolyogtam fel rá.
- Bárcsak téged is ennyire könnyű lenne! - nevetett. - Bár, talán ezért is szeretlek ennyire. - karolta át a vállamat és közelebb húzott magához.
- Szereted ha valaki kezelhetetlen? - nevettem fel. - És még én vagyok a fura! - simultam oldalához.
- Egyébként, mi a helyzet otthon? - váltott témát hirtelen.
- Semmi érdekes. - vontam vállat. - Kivéve, hogy még mindig vonzom a bajt, oh igen, és mikor először indultatok el, a haverod rám mászott, de neked erről egy szót se! - tettem hozzá gondolatban.
- És mi ez a "Nem szólunk róla Ashtonnak" képzeletbeli "lista"? - nem kerülgette a forró kását, egyenesen belecsapott a közepébe..
- Sajnos arról nem mondhatok semmit, a lényeg, hogy te nem tudhatsz róla! - vigyorogtam úgy, mintha ez valami meglepetés lenne. Szólnom kell Luke-éknak!
- Utálom a meglepetéseket! - jelentette ki.
- Már késő! - mondtam diadalittasan. Sóhajtott.
- És, mi van a fősulival? - ismét másik témánál voltunk. Kissé furcsának találtam, de nem volt sok időnk, hogy órákat tudjunk mindenről trécselni.
- A jövő hónap végéig le kell adnom egy pályamunkát, szóval bármit ami az újságíráshoz tartozik. Riport felvételt, újságcikket, interjús cikket, bármit.
- És, megvan már, hogy milyen témát választottál? - érdeklődött tovább.
- Lenne egy ötletem. - vontam vállat ismét.
- Mégpedig?
- Egy interjú a 5 Seconds of Summerrel. Gondoltam segítenétek egy kicsit, maximum egy oldalas.
- Jól hangzik.
- Szóval benne vagytok? - kérdeztem.
- Persze! - mosolygott le rám. - Kíváncsi vagyok mire vagy kíváncsi!