3.fejezet 27.rész(87.rész) - Bezárva

- Szorítsd rá a tenyeredet! Egy pillanat és jövök! - nyomta oda a tenyeremet, majd kisietett, és pár perccel később egy kisebb elsősegélydobozzal tért vissza. Felnyitotta, majd keresgélt benne valamit. Gyorsan pakolta ki az asztalra a kötszert, a fertőtlenítőt és egy bazinagy ragtapaszt.
   Már lemenőben volt a nap, amikor hevesen pislogva ébredtem és körbenéztem. A levegőben kavargó gusztustalan klórszagtól a hányinger kerülgetett, a fejemet visszaejtettem a párnára. Próbáltam ökölbe szorítani a kezemet, de nem volt hozzá erőm.
- Reménykedtem, hogy felébredsz. - hallottam meg Cyrus hangját magam mellől.
- Minek vagy itt? - az ablakot bámultam. Az ég rózsaszínes volt, narancssárgával és pirossal keveredve. A Nap csak egy kis fénylő golyónak tűnt, amit valaki odalógatott, mert "miért ne?". A fénye már nem volt olyan erős, mint a nappali órákban, úgy tűnt, mintha a golyóban lámpát kapcsoltak volna. Mekkora hülyeség, nem igaz?...
- Miattad. A korai délutáni órákban kaptam egy rejtett számról egy sms-t, miszerint kórházban vagy. És, hogy felkészítselek.
- Mire? - a szemem sarkából ránéztem, de továbbra is a tájat bámultam. Néhány fa már el-el takarta a naplementét, de bizonyos szögekből még látni lehetett.
- Felhívtam a többieket. Nehezen, de Calum felvette a telefont. - belül tomboltam, de kívülről alig bírtam mozdulni.
- Hívd fel őket, és mondd meg nekik, hogy hülyéskedtünk! Jól vagyok, Chrissyvel csajos napot tartottunk, és semmi gáz nincs!
- Nem kell aggódnod. Ashton nem jön. Jó lenne tudni miért, de csak annyi információt kaptam, hogy nem jön. Történt valami? - kezét az enyémre tette, én pedig egyből elhúztam onnan.
- Nem érdekel! Mondd vissza! Nem kell, hogy egy hisztérikus, depressziós, öngyilkosjelölt csajnak tartsanak, csak azért mert nem bírom elviselni, hogy telefonon keresztül szakított! Szóval mondd vissza, most! - az ajtó kitárult, Scott pedig egy kisebb táskával jött be.
- Ezt te komolyan gondoltad? - fordult felém Cyrus. - Scott?! Tényleg?
- Megtalált. És amint felépülök, kezdetét veszi a túszdr..
- Mondd csak el neki! Én elvégeztem a dolgomat. Ashton nehezen fogja túlélni, a tudatot, hogy a barátnője... exbarátnője mit csinált miatta.
- Ha már ennyire őszinteség... Elmondjam miért szakított velem Ashton? - fordultam Cyrus felé. Szemeit lesütötte. - Hmm? Tudni akarod, hogy ez az egész kibaszottul miattad van? Nem tudtad volna feltűnés nélkül csinálni az egészet?!
- Oké, azt hiszem hagylak titeket... beszélgetni. Veszekedni. Izé, szóval... szólj ha kell valami. - kiment a kórteremből, majd leült az ajtó melletti székre.
- Hihetetlen alak.. - rázta meg a fejét.
- Menj el, szeretnék... pihenni. - sóhajtott, majd feláll.
- Holnap délutánra itt is lesznek. - sétált ki az ajtón. Utálom!... Becsuktam a szememet.
- Higgadj le!
- Ilyen helyzetekben elég nehéz higgadtnak lenni. - hallottam ahogy leül mellém a székre.
- A sok vérveszteségtől... Na jó, fogalmam sincs mit mondott az orvos. - egyik szememet kinyitottam és ránéztem, majd felnevettem.
- Ezért szeretett Emily, igaz? Mert törődtél vele, úgy mint senki más, mert megnevettetted akkor, amikor senki más, és ott voltál neki, amikor senki sem törődött vele.
- Azt hiszem. Sosem beszélgettünk erről. - vont vállat. - De hagyjuk.
- Bocs, hogy ennyi bosszúságot okozok neked. - pillantottam el
- Éppenséggel nincs kinek pokollá tenni az életét, szóval ráérek. - felnevettem a kijelentésén. Csend telepedett körénk, ami bennem millió és egy kérdést ébresztett.
- Nem értelek... egyáltalán minek vagy itt velem?
- Nem tudom. Talán ha veled vagyok egy kicsit olyan mintha Emilyvel lennék. Bár fogalmam sincs, hogy miért is akarnék vele lenni. - eddigi életem során sosem gondoltam, hogy egy olyan férfi, mint Scott egy érzékeny, törődő oldallal is rendelkezhet. Talán mert, túl felszínes voltam. Elítéltem azért, mert nem voltak jó viszonyban Ashtonnal... Nem, ez baromság. Azért ítéltem el, mert el akart "rabolni" és csalinak használni, hogy kórházba juttassa azt a fiút, akit teljes szívemből, visszavonhatatlanul és véglegesen szeretek.
- Cyrus szólt a srácoknak, hogy kórházban vagyok. Ashton marad, de a többiek holnap délutánra itt lesznek. - kérdőn pillantott rám. - Azt akarom, hogy ne engedd őket a közelembe! - mondtam rezzenéstelen arccal. - Találj ki bármit, de ne engedd Őket ide, hozzám.
- Nem veszek...
- Már rég benne vagy, Scott. - elvigyorodott.
- A saját fegyveremet használod ellenem? - rázta hihetetlenül a fejét. Az ajtó kinyílt - inkább kicsapódott - és egy fiatalos, fehér köpenyes férfi jelent meg, apró mosollyal az arcán.
- Hmm... érdekes, hogy a barátja nincs itt. Egész éjjel itt volt, a széken ült és az ön kezét szorította. Azt mondta nagyon messziről jött, így beengedtem és csak kora reggel távozott.
- Cyrus? - fordultam Scott felé. Lesütötte a szemét.
- Biztosan.
- Elnézést, de, hogy nézett ki? - kérdeztem.
- Magas, barna haj, barna szem. Szürke póló, fekete nadrággal. Talán mégsem Ő volt? - Scottra néztem, dühösen. Megvártam, még a doktor megvizsgál, majd Scott felé fordultam.
- Itt volt!! - csattantam fel. - Még itt van?!! Scott válaszolj!
- Nyugodj meg, ezzel csak rontasz a helyzeten. - higgadt volt, legalábbis próbált az maradni.
- Addig nem nyugszom meg, még nem válaszolsz! - végtagjaim remegésbe kezdtek, próbáltam ébren maradni, de a sötétség elborított és...
    Sötét volt amikor felébredtem. Egyedül voltam, és egy papírt találtam a fejemnél. Széthajtottam. Scott írása elég csúnya volt, olyan... alig olvasható.
  Tudni akartad, hogy Ő volt-e nálad. Ő volt. Azt mondta, egy szót se szóljak, én pedig hallgattam, nem tudom miért. Nem tudom miért tartottam a hátamat neki, meg sem érdemelte, miután egyszer csak felállt és kisétált. Azt hiszem, inkább neked akartam jót, hogy ne fájjon annyira. És lemerem fogadni, hogy sírsz. Most is. Már nincs a városban. Ő nincs, de a többiek itt vannak. És bárhogy is kérsz, nem segíthetek elmenekülni a barátaid elől.
   Igaza volt. A sós cseppek pillanatokon belül eláztatták a lapocskát, amit csak félretettem. Próbáltam az oldalamra fordulni, de ahogy összegyűrődött a varrást, elviselhetetlen fájdalom nyilalt a hasamba, így visszafeküdtem a hátamra, és felhúztam azt a hülye köntöst. Felkapcsoltam az ágy melletti szekrényen lévő kislámpát. A kezem akaratlanul is a varráshoz vándorolt.  Felszisszentem, de ismét rátettem a mutatóujjamat és finoman végighúztam rajta az ujjam, keresztbe és hosszába. A varrat a hasam közepén helyezkedett el, 5-6cm szélességgel. Itt maradtam, egyedül, bezárva ebbe a hülye kórházba!.. Legszívesebben feltéptem volna, hogy tényleg vége legyen, de akkor megfutamodnék. Ahogy akkor reggel is. Fogalmam sincs mennyi idő telt el azóta.. Szörnyen éreztem magamat. Szörnyen magam alatt voltam, és szörnyen magányos. Ahogy a székre néztem, ahol előző éjjel még Ashton ücsörgött összeszorult a szívem. Még láttam esélyt arra, hogy egyszer, egy kis idő múlva rendbejövünk, és újra minden a régi lesz. De látott. Látott így, megtörten, kimerülten és infúzióra kötve. És ahogy én ismerem Ashton Irwint, önmagát okolja mindazért ami velem történt. Valójában, magamnak csináltam. Hallgatnom kellett volna rá azon a délutánon, nem hagyni, hogy csak úgy elengedjen, harcolni, addig, amíg csak lehet, ameddig tudok. Nem kellett volna ezt tennem, nem kellett volna Scott kezei közé rohannom, és... ezt sem kellett volna. A szemeim megteltek könnyel, és zokogni kezdtem. Forgolódtam, és nem érdekelt, hogy valójában mennyire kibírhatatlan fájdalom nyilal a hasamba. Egy részem baromira megbánta, hogy legvégsőbb kétségbeesésemben még erre is képes voltam, a másik részem pedig az Ashton iránti szeretetem kifejezésére gondolt, hogy ezt miatta - vagyis miattunk - csináltam. A szeretetem egyfajta érdekes kimutatása, az érzelmeim fura megnyílvánulása volt... Még órákig csak feküdtem, mire sikerült álomba könnyezni magamat.