3.fejezet 26.rész(86.rész) - Egy másik oldala

- Részeg vagy? - tette fel a kérdést a kijelentésem okán.
- Józanabb vagyok, mint valaha. - megrázta a fejét. - Gondolj csak bele.. Mekkora fogás is vagyok, és most ezüst tálcán kínálom fel magamat. Mégha Ashtonnak ez már nem is számít.
- Mindent értek. - égnek emelte a tekintetét.
- Túl kedves vagy. Talán van egy gonosz ikred? - visszaemlékezve tényleg úgy viselkedtem, mint aki részeg. Talán az is voltam. Megrészegített a fájdalom.
- Mindenkinek van egy másik oldala. Ez az enyém. És amint felhívom az öcsémet, hogy új "célpontot" kell keresnünk, el is leszel felejtve.
- Csak vessünk véget egy Game Overrel, és kész.
- Nem foglak megölni, bárhogy is. kéred
- Hagyom, hogy elvigyetek, de cserébe hagyjátok Ashtont békén. És a fiúkat.
- Nem értelek. Dobott, te leittad magad...
- Nem. Vagyok. Részeg. Oké? - tagoltam a szavakat. Sóhajtott majd bólintott.
- Akkor dobott, de te még mindig úgy véded mintha az egyetlen jó dolog lenne az életedben. - ha ezt mesélik nekem, nem hittem volna, hogy Scott tud ilyen lenni. - És ne feledd: nem vagy játékban, nem ér semmit az alkud.
- Gyere, hazaviszlek. El kellene látni a sebeidet.
- Megvagyok magam is! - tiltakoztam.
- Én pedig rózsaszín felhőkön ugrándozó unikornis vagyok. - felnevettem a hasonlaton. - Egyik sem igaz, szóval, gyere. - felkarolt, majd elsétáltunk a kocsijáig.
- Túl kedves vagy. - néztem fel rá az autónak támaszkodva.
- Kint vagy ebből a játszmából, ami azt jelenti, hogy nincs miért üldöznöm téged.
- Mi volt közöttetek? Ashtonnal.
- Sok dolog, amik idáig vezettek. - pillantott el. Egyszerre hullott le a lepel Scott állarcáról. Egy új oldalát láthattam, amit biztosan kevés ember ismer.
- Odáig, hogy a volt barátnőjét pesztráld? - nevettem fel keserűen.
- Így igaz. - nevetett Ő is. Hangja érdesen csengett, mintha egy MMA bajnokkal beszélnék egy meccs után, amit végigordibált. - Szállj be. Hazaviszlek, Ashtonék lakásába.
- Nem! Oda semmiképpen nem!
- Akkor hová vihetlek? - hosszasan gondolkodtam, majd lediktáltam a régi házunk címét. Szerencsére apáék nem adták el, hátha visszajövünk ide. Én visszajöttem.
   Csendben ültünk a kocsiban. Fejemet az üvegnek döntve próbáltam visszatartani a könnyeimet. A csend felemésztett.
- Elmondod? - kérdeztem. Egy pillanatra felém fordult, majd tekintete visszavándorolt az útra.
- Mit?
- Hogy mi volt Ashtonnal. Hogy miért akartad... tudod.
- Nem akartam megölni. Csupán nagy sérülést okozni neki, amiből nehezen épül fel. - ránéztem. - Oké. Szóval... Tizenkét évesek voltunk. Az apám sokszor volt apja helyett apja. Együtt vadásztunk, persze csak mert apa imádta. Egyenlőre legyen elég ennyi. Nem akarom lerombolni Ashton tökéletes, cuki fiú imidzsét! Tudod, Ő sem volt semmi a mostani énjéhez képest. Bár érdekes volt végignézni ahogy megüt téged azon az éjszakán.
- Várj! Te láttad?
- Láttam. Gondoltam Ashton úgyis egyedül van, védtelen, de megjelentetek ti. Én pedig végignéztem mindent. Sőt, azt is hallottam ahogy Calum megfenyegeti Ashtont. Hogy utánad menjen. -
- Magától nem is jött volna? - kérdeztem ledöbbenve.
- Nem. - rázta meg a fejét, én pedig ismét összetörtem. Fenyegetéssel érték el, hogy utánam jöjjön. Talán akkor dőlt el a sorsunk. Az, hogy mi nem egymásnak vagyunk teremtve, új embereket kell megismernünk, és külön utakon járni. Mert nem mi voltunk, vagyunk és leszünk a tökéletes pár. Annyi vita, veszekedés, és egymáshoz vágott szó után csak álmodni lehetett volna erről. Tovább kell lépnem.. De mégis hogyan? Hogyan, ha megőrjít a fájdalom, megőrjít a tudat, hogy már nem az enyém, és megőrjít az, hogy nem érezhetem újra az illatát, nem menekülhetek az ölelésébe a problémáim elől, nem csókolhatom meg többé. Mások hogy bírják ezt? Vagy csak nekem fáj ennyire?Én miért nem érdemlek boldogságot?! Miért kell örökké egy úton járnom a fájdalommal? Nem értem.. Scott megfogta a vállam, és észrevettem, hogy megérkeztünk. Lediktálta a számát, hogyha valami baj van, esetleg szükségem van valamire hívjam fel. Megígértette velem, hogy ellátom a sebeimet bármivel amit a házban találok.
   Feloltottam a villanyt - hála az égnek, apáék még fizették a fontosabb számlákat -, és körülnéztem. Minden poros volt, és annyira elhagyatott. Betartottam az ígéretemet, és vizes zsebkendőkkel tisztítottam ki a horzsolásokat, majd azért, hogy lehűtsem még rajtuk hagytam pár percig. Lassú léptekkel mentem fel az emeletre és nyitottam be a szobámba. Ahogy felkapcsoltam a villanyt megrohamoztak az emlékek. Ashtonnal. Amikor az ágyon fekve próbált segíteni a tanulásban, amikor először hallottam énekelni. Lehúztam az ágyról a ponyvát, ami megakadályozta a porosodást és egyebeket, majd letelepedtem és magzatpózba feküdtem az ágy közepén. Annyira nagynak tűnt abban a pillanatban. Nagynak, végtelennek, mintha el akarna nyelni. Akár a szívfájdalmam.
   A telefonom 9:33-at jelzett, mikor felriadtam. Nem rosszat álmodtam, inkább szépet. Szépet, ami átváltozott egy rémálommá. Együtt feküdtünk egy kis tisztáson, a virágok között, a puha füvön. A mellkasára hajtottam a fejemet, és úgy hallgattam a madarakat. Annyira nyugodt volt mindent. Majd a madárdal elhalt, és mikor kinyitottam a szememet, már csak üres sivárság volt körülöttem. A madarak döglötten hevertek mindenhol a tisztáson, a virágok elszáradtak, a puha, zöld fű most kiégett és szúrt. Ashtonnak pedig hűlt helye volt... Ezután riadtam fel, sírva. Felültem és a mellkasomhoz húztam a lábaimat, és tovább sírtam. Miért kell ennyire elviselhetetlennek lennie a hiányának? Az üres szobában visszhangzott a sírásom, ami még ennél is nagyobb ürességet keltett bennem. Utáltam magamat, amiért ennyire törékeny voltam, mikor az elején alig lehetett megtörni. Ő tette velem, és az iránta érzett érzelmeim. A szerelem. Én egészen biztos voltam abban, hogy szerelmes voltam belé. Az első igazi szerelmem, és az első igazi, kegyetlen és rideg csalódásom. Feltápászkodtam, majd szédelegve és rmegve indultam meg az ajtó felé, de pár lépés után összerogytak a lábaim a fejemet pedig bevertem az ágy sarkába, amiből ugyancsak szivárogni kezdett a vér, de felálltam és határozatlan léptekkel mentem le a konyhába. Kétségbeesetten húgáltam ki az összes fiókot. Ha Scott nem, majd én! Az utolsó fiúk amit kirántottam pont az evőeszközös volt. Megragadtam egy nagy konyhakést. Pár pillanatig szemeztem vele, majd nagy levegőt vettem, az élét magam felé fordítottam.
- Szeretlek, Ashton. - suttogtam, majd erőteljesen hasba szúrtam magam. Nagyot nyögtem és a földre rogytam. Kirántottam a kést, majd arrébb dobtam és lehunytam a szememet. A fájdalmam egyre erősebb volt, a vér szinte ömlött belőlem. Percekkel később már egy elég nagy tócsa közepén ültem kábán, várva azt, hogy tényleg vége legyen. Kettőnkért tettem. Reméltem, ha ennek vége, valaki elmondja neki, hogy a szerelmünkért tettem. Hogy tudja, mennyit is jelentett számomra Ő.
   Az ajtón valaki kopogott, de nem nyitottam ki, így hosszú kopogások sora után benyitott.
- Sam! - szólt, majd hallottam a lépteit. Benyitott a konyhába. Egy pillanatra lesokkolódott. - Bassza meg! - odajött hozzám. - Te komolyan...? Beviszlek a kórházba!
- Ne próbálj meg úgy tenni, mintha számítanék bármit is. - mondtam elhaló hangon.
- Ne beszélj baromságokat! A kettőnk ügyéből talán kiléptél, de az nem azt jelenti, hogy meg is kell halnod érte! Nem érdemli meg! Csak... ne mozogj!
 - Add fel, Scott. Kiestem a játékból. Végleg, visszavonhatatlanul.

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT TINA!*--*

Bízom benne, hogy én vagyok az első, bár ez kétséges! Ez a rész csak a tiéd, noha kicsit durva rész lett! Azért remélem felejthetetlennek bizonyultam evvel a különleges ajándékkal! Nagyszerű lány vagy, ezt sose feledd! Huhh, szóval nagyon régóta itt vagy velem és a bloggal, amit nem tudok elégszer megköszönni! Imádom a fangörcseidet, ha meglátod az új részt! :DD Hosszú idő telt el a blog eleje óta. Emlékszem az első beszélgetésünkre, és az első posztra, amit kiírtál velem és a bloggal kapcsolatban, attól pedig én fangörcsöltem be! :'D Jófej vagy, vicces, és ne feledd, ha betöltöd a 18-at jövőre, ha egyszer találkoznánk utána, te mész be a dohányboltba nekem khmm... dolgokért! :DDD
   Mégegyszer boldog születésnapot, Tina! <33
P.S.: Elnézést srácok, remélem tetszett a rész!
                                                                                                            Love ya'll, Elizabeth M. Stowe