- Akkor miért küzdesz annyira Samért?
- Nem tudom.
- Akkor ki tudja, ha te nem? - kifújta a levegőt.
- Egyszerűen csak késztetést érzek arra, hogy a közelében legyek. Néha úgy érzem, hogy Ő az én húgom, akit meg kell védenem minden rossztól ami érheti, néha pedig úgy, hogy Ő az a lány, akire megéri várnom, még akkor is, ha tudom, hogy valójában nem is teljes szívéből szeret, csak egy kis része érzi azt amit én.
- És mi lesz, ha Ashton és Sam ismét...?
- Mi lenne? Minden visszakerül a régi kerékvágásba. Ashton és Sam boldogok lesznek, én pedig még mindig ugyanúgy védelmezni fogom Samet, ahogy eddig is.
- Kérdezhetek valamit?
- Eddig nem azt tetted?
- Mikor szerettél belé?
- Először abban a nyári táborban. De úgy igazán? Azt hiszem mikor először csókoltam meg. Akkor szerettem bele teljesen...
*Sam Szemszöge*
Ahogy belekapaszkodtam Ashton erős vállaiba, valahol máshol éreztem magamat. Nem a Földön voltunk, inkább egy távoli, sötét lyukban, ahol csak kettőnk testének érintkezése nyújt fényt. Annyira jó volt újra a karjaiban lenni. Érezni, ahogy kezei a derekamon pihennek, szinte egy levegőt szívni, belebámulni a borostyán szemeibe. Hirtelen túl meleg lett a teremben. Úgy éreztem mintha fojtogatnának.
- Jól vagy? - kérdezte egy hang. - Hé, minden oké? - tudtam ki szólt hozzám, de egyetlen személyhez sem tudtam párosítani. - Sam!
Szorosan Ashtonhoz simultam, erős karjaival tartott, miközben ringatóztunk valami zenére. Éreztem a gyomromban a pillangókat, és a melegséget Ashton érintésének nyomán.
- Szeretlek - suttogta a fülembe, mire belemosolyogtam a mellkasába. Kinyitottam a szám, hogy válaszoljak, de egy szó sem jött ki a torkomon. Egy hang sem... Ashton eltávolodott, majd megjelent mellette Luke. Tisztes távolságot tartottak egymás mellett, mindketten engem néztek. Tekintetükben ugyanazt véltem felfedezni.
- Sam? - kérdezték egyszerre. Azt akarták, hogy válasszak. Próbáltam megszólalni, de még mindig néma voltam. Csalódott tekintetük sokatmondó volt, majd egyszerre fordultak meg. Ordítottam, sikítottam, minden lehetséges dolgot csináltam, amivel felhívhattam volna magamra a figyelmüket. De nem sikerült. Mert néma voltam, és elvesztettem mindkettejüket.
Michaelék szobájában ébredtem, nyakig betakarva, kényelmes ruhákba öltöztetve. Mindannyian ott ültek a szobában, más-más helyeken. Calum kapta fel leghamarabb a fejét.
- Jól vagy? - kérdezte az arcomat vizslatva.
- Mondhatni - ültem fel. Luke ült legközelebb hozzám, szinte pontosan mellettem. Ashton az ágy végében, Calum és Michael pedig a másik ágyon, velem szemben.
- Mi történt? Mármint, egyik pillanatban még beszélgettünk, a következőben pedig, mintha megnémultál volna. Csak néztél rám, és nem reagáltál semmire, és egyszer csak... összecsuklottál.
- Nem tudom mi történt, sajnálom. Nem emlékszem semmire sem - Luke csak ült ott, és nézett engem. Odacsúsztattam a kezemet az övéhez, és megfogtam. - Talán túl meleg volt bent. Mostanában kicsit érzékenyebb vagyok az ilyenekre.
- Sam, jó ha húsz fok volt odabent, nem lehetett meleg - tájékoztatott Michael.
- Nem tudom, oké? Egyszerűen rosszul lettem. Mással is megtörtént már - vontam vállat.
- Nem lehet, hogy talán... - kérdezte zavarodottan Calum. - Mármint te és Luke...
- Te... Jézusom! Nem, oké?! Nem! - pattantam fel ülésbe. Luke felé fordultam, akibe visszatért a szín, és tenyereibe temetett arccal nevetett.
- Csak biztosra mentem, nyugi - Luke még mindig nevetett, fura, fókaszerű hangokat kiadva. - Nyugodj meg, Hemmings! Mély levegő!
Miután kaptam egy pohár hideg vizet és egy fájdalomcsillapítót jobban éreztem magamat, legalábbis annyira, hogy le tudjak menni a fiúkkal vacsorázni. Evés közben beszélgettünk, mindenféle dologról. Ha a másnapra gondoltam nem akartam visszavánszorogni Mountain View-be, majd haza Sydney-be. Annyira jól éreztem magamat a fiúkkal, olyan volt mint régen.
Az ágyon ültünk, egy kört alakítva és hülyéskedtünk, vagy éppen beszélgettünk.
- Nincs szükségem díszkíséretre. Hazajutok egyedül. Tényleg.
- A mai után biztos...
- Nincs semmi bajom, ha pedig valami történik mindegyikőtök száma gyorshívón van. És lehetne, hogy nem beszélünk erről? Jól akarom érezni magamat veletek. Mint régen! - kinyújtottam a karjaimat, jelezve, hogy szükségem van egy nagy ölelésre. Összeölelkeztünk, és úgy maradtunk egy kis ideig.
- Sosem hittem volna, hogy ti lesztek majd azok az emberek, akikre számíthatok.
- Mert?
- Mert mindegyikőtöknek megvolt a maga jelzője a gimiben, például Luke volt a nagyképű.
- Nagyképű?
- De még mennyire, Hemmings!
- Azt hiszem az arrogánts kihagyták - szállt be Michael is, mire mindannyian kinevettük szegény szöszit, aki csak ült ott, maga elé meredve.
- Utálom ezt a bandát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése