3.rész 18.rész(78.rész) - Scott

- Mikor érsz haza? - kérdezte, hangjában reményt véltem felfedezni.

- N-nem tudok hazamenni. Az összes járatot törölték.

- Ugye ez csak egy vicc?! - akadt ki. Csend telepedett körénk. Hosszú csend...

- Komp! - kiáltottam fel. Ashton egy "au!"-t nyögött a telefonba. - Komp, Ashton, komp! - a kijárat felé kezdtem rohanni. - Visszahívlak! - kiabáltam a telefonba és szélsebesen futni kezdtem a kikötőig. Csak futottam, futottam és futottam. Az utolsó ötszáz métert már vonszolva tettem meg. - Várjanak!! - ordítottam és sebesebben szedtem a lábaimat. Odaérve gyorsan jegyet váltottam és a komphoz siettem.

- Biztosan ma akar útnak indulni, kisasszony? Inkább halassza el a...

- Ez halaszthatatlan. - lihegtem. Vállat vont, majd átnyújtottam a jegyemet és felengedtek a kompra. Ismét elővettem a telefont és visszahívtam Ashtont. - Nem tudom mikor... - még mindig lihegve beszéltem. - ...érek haza... de hazaérek. - nehezen, de visszaállt a légzésem, a víz pedig levert. Ashton ajkait megkönnyebbült sóhaj hagyta el. Én persze nem voltam megkönnyebbülve. Még ki kell bírnom egy több órás utat egy viharos tengeren hánykolódó kopmon, ami bármikor felborulhat. Ja, végül is nincs miért aggódnom...

    Szinte az orromig sem láttam este. Mindenki a szállásán vagy a kocsijában aludt, vagy szunyókált én pedig kint ültem a omp legmagasabb pontján és néztem a távoli villámlásokat. Ahogy felszántotta az eget, az elágazásait, és elcsodálkoztam, hogy egy ennyire észbontó és gyönyörű látvány hogy lehet ennyire ijesztő?        Már láttam kirajzolódni a partot. Kezdtem megkönnyebbülni, de az idő már későre járt. Tizenegy óra volt. Mire odaértünk már majdnem éjfél volt, így nem vártam semmire sem, nekiiramodtam és rohanni kezdtem, pedig a lakás legalább másfél kilométerre volt a kikötőtől, de engem nem érdekelt. Az utolsó pár utcánál már kifulladva kocogtam, de még tartottam magamat. Meglátva a házat lelassítottam. Negyed egy... Halkan elfordítottam a kulcsot a zárban és benyitottam, majd becsuktam. Levettem a cipőmet és a táskámért nyúltam, amikor valaki hátulról átölelte a derekamat és felemelt, majd felcipelt a lépcsőn, be a szobába. Letett az ágy mellett én pedig szorosan hozzábújtam. A parfümje határozottan más volt, édeskésebb mint volt. Kellemes érzés volt karjaiban, olyan, mintha sok idő után hazatérnék. Testhője engem is körülölelt, biztonságérzet uralkodott el rajtam. Úgy éreztem, mintha senki és semmi sem bánthatna.

- Hiányoztál. - suttogtam és mélyet szippantottam a levegőből.

- Nekünk is. - szólalt meg egyszerre három hang is az ágyból. Felkapcsolták az egyik éjjeli lámpát. Hárman nyomorogva feküdtek az ágyunkban, nyakig betakarozva. Ashton felnevetett érdekes arckifejezésemen.

- Képesek voltak idáig várni rám? - kérdeztem.

- Persze! - vágták rá egyből. A szívemet megtöltötte a melegség, a szeretet. A melegség átterjedt az egész testemre, mindenem mintha lángra kapott volna. Megbizonyosodtam róla, hogy erről szó sincs és felnéztem Ashre.

- Milyen volt Miamiban? - kérdezte Calum. Hosszú órák óta, akkor jutott eszembe a veszekedésünk.

- Semmilyen. - vontam vállat és leültem az ágy szélére. Feljebb ültek így nekem is nagyobb volt a helyem. Ashton mögém ült és ölébe vont. Kezeimet az övére tapasztva ültem, csendben. A rám szegeződő pillantások elárulták, hogy azt akarják mondjam el, mi a baj. - Kicsit összekaptunk Miával. De majd megbékél, nem nagy jelentősége van. Alexanderékkel minden oké, Matty is jól van. A jövő hónapban pedig meglátogatom anyát.

- Beszéltél apukáddal? - kérdezte Luke. Bólintottam.

- Nem volt hosszadalmas. Talán öt percig tartott, nem is bírtam volna tovább. Megkaptam anya számát és lakcímét, szóval felvettem vele a kapcsolatot, mi a helyzet a turnéval? - hadartam el.

  Nem is tudom mikor fejeztük be a beszélgetést, de már nem bírtam tovább nyitva tartani a szememet. Csak lefeküdtem és betakaróztam, még erőm sem volt odabújni Ashtonhoz. Nem tudom, hogy Ash ahogy mellém feküdt átölelt-e, vagy valami, de már pirkadt, mikor éreztem mennyire is szorít magához. Nehezen, de megfordultam és egy lágy puszit adtam ajkaira. Szorítása enyhült, de még mindig nem akart elengedni. Én is átöleltem őt és a hátát kezdtem el simogatni, arcomat mellkasába fúrtam. Legszívesebben örökké így maradtam volna, de ez lehetetlen volt.

   A túl erős napsugarakra ébredtem. Ashton már nem feküdt mellettem. Tekintetemet az órára vezettem, ami fél kilencet mutatott. Vagy háromszor kinyújtóztam mire rávettem magamat, hogy keljek fel. Kikukucskáltam az ablakon. A nap hét ágra sütött, a madarak cicseregtek. A világoskék egen csak egy-két bárányfelhő úszkált. Gondolkodás nélkül kaptam ki egy rövidnadrágot és egy oldalt mélyen kivágott trikót. Gyorsan átöltöztem és felhúztam az ágy alatt tárolt, alig használt fekete Vans cipőmet. Lekocogtam a lépcsőn és bementem a konyhába, majd egyenesen a pultra ugrottam.

- Reggelt. - köszöntem és a hátam mögé nyúlva elvettem egy almát a tálból. Körülnézve észrevettem, hogy csak Ashton van a konyhában.

- Neked is. - adott egy puszit az arcomra, majd felült mellém.

- A többiek? - kérdeztem a csendre utalva.

- A halk lejövetelednek köszönhetően, nemsokára itt. - nevetett és átkarolta a derekamat. Vállára döntöttem a fejemet.

- Nehéz, ez az egész. - sóhajtottam és beleharaptam az almába.

- Ezt is átvészeljük, ahogy minden mást is. - fejét az enyémnek döntötte. - Régen is volt már ilyen...

- Ez most más. Akkor haragudtunk egymásra, és tudtuk, hogy bármikor bocsánatot kérhetünk a másiktól, és visszaáll minden a helyére, de most... Most nem mondhatom, hogy gyere haza, ha azt akarom, hogy mellettem legyél, és te sem mondhatod, hogy hazamegyek a koncert közepén, ha velem akarsz lenni. - Ash nem válaszolt, tudta, hogy igazam van.

   Ashton ért le utoljára a lépcsőn, kimentünk a ház elé és ott vártuk, hogy értük jöjjenek. Az idő is ellenünk dolgozott ,mert Ash épphogy átölelt az autó leparkolt a ház előtt. Remek... Rövid búcsúzás követte ezt az egészet. Visszacsoszogtam a házba és becsuktam az ajtót, majd a nappaliba mentem és leültem a kanapéra. Annyira hatalmas, csendes és üres a ház nélkülük. Kerestem egy filmet, amiről fogalmam sem volt micsoda, majd nézni kezdtem. Csak feküdtem és a gondolataim máshol jártak.

   Órákon keresztül csak fetrengtem a kanapén, vagy három filmen keresztül. Végül felküzdöttem magamat és csináltam egy kis bolognait. Mindvégig Amyre gondoltam. Régen odavoltam a bolognaiáért, sosem bírtam betelni vele. Fogalmam sincs mennyi idő lesz megbocsájtani nekik, de nem egy-két hónap. Lassan, komótosan megettem az egyfős kaját, majd felmentem és átöltöztem a szokásos esti futáshoz. A levegő már kellően lehűlt, nem volt az a fullasztó meleg, sem az a didergető hideg. A régen hordott, lilás árnyalatú Nike Air pulcsimat vettem fel és egy hosszú, vékony cicanadrágot. A fülhallgatómat bedugtam, majd a pulcsim zsebébe csúsztattam a telefonnal és a kulcsokkal együtt.

    Lassú kocogással indítottam, majd fokozatosan gyorsítottam. Általában a város szélén futottam, de most kivételesen bemerészkedtem a város 'szívébe'. Egy bár előtt futottam el. A mellette lévő sikátorból hangok szűrődtek ki. Egy lányé és egy férfié. Nem kellett sokat várnom, hogy megismerjem Scott hangját, és azt, hogy a lány nyöszörög és könyörög, hogy engedje el, szinte már sír. Bele sem gondolva a következményekbe, közelebb mentem. A lány egy sarokba húzódott, a földön kuporgott.

- Scott! - szóltam oda félszegen. Felém fordult, ajka széles mosolyra görbült.

- Kit hozott erre a sors? - immáron teljes testtel felém fordult. A lábam megremegett és arra ösztönzött, hogy ordítsak oda a lánynak, fusson, én pedig ugyancsak elrohanok. De nem lehettem ennyire gyáva! Nem! - Még mindig észbontó vagy, Samantha. - elszorult a torkom nevem hallatára.

- Kösz. - válaszoltam tömören. Közelebb mentem, már a bár mellett álltam. A lányra néztem és óvatosan biccentettem.

- Milyen hősies és bátor vagy. Egy olyan senkit mint Annamarie, kimentenél, csak azért, hogy egy olyan főnyeremény mint te itt maradj a farkassal?

- Ha számodra egy senki, mit akarsz tőle? - nem válaszolt, elindult felém. Egy tapodtat sem mozdultam.

- Már nem rettegsz? Talán valahol itt bujkál a barátod is? - maga mögé nézett. - Kotródj! - parancsolt Annamariera, aki feltápászkodott, és eltátogott nekem egy 'köszönöm'-öt. Biccentettem neki, és egyedül maradtam. Csak akkor realizáltam a dolgokat. Egyedül, este, Scottal...

- Kellene félnem? Bárki megmondaná, hogy egy ujjal sem érnél hozzám, nem de? - az adrenalin túlpörgött bennem, eltűnt a félelmem, csak úgy felszívódott. Közelebb lépdeltem hozzá.

- Túl naiv vagy, ha azt hiszed nem bántanálak. Az csak egy kis rájátszás lenne...

- Már rég megtehetted volna. Annyi alkalmad volt rá, mégsem tetted. - felhúzta a pólójának a szegélyét megvillantva fegyverét. A pisztolyra meredtem, de vissza felpillantottam arcára.