3.fejezet 10.rész(73.rész) - Ballagás

- Nem kellett volna elmennem tavaly tavasszal. Előbb kellett volna cselekednem a kettőnk ügyében, nem kellett volna hagynom, hogy elmenj, azt sem, hogy ennyit veszekedjünk, hogy két hétre lelépjek, sem a múltkorit Royceszal.
- Marasztalhattalak volna.. Én is elmondhattam volna, küzdhettem volna a maradásomért, gondolkodhattam volna mielőtt beszélek. A múltkori pedig egyáltalán nem a te hibád. Látod, nem egyedül vagy hibás. Még ebben is melletted vagyok. És egyébként is, ha nincs az a sok vita, - megfordultam és a szemébe néztem. - talán most nem lenne ennyire erős a kapcsolatunk. - fél mosolyra húzta az ajkait, de ez is csak egy álmosoly volt. A szél összeborzolta a haját.
- Menjünk. - biccentett a kocsi felé. Szemében még mindig ott csillogott a bűntudat és a düh.
- Én vezetek. - mondtam egyből. - Az hiányozna még, hogy a gondolataiddal elfoglalva ne figyelj az útra és szerezzünk magunknak egy éjszakát a kórházban. - habozott, de átadta a kulcsokat. Azt mondják, ha a férfi odaadja a nőnek a kocsi kulcsait megbízik benne. Szóval Ashton bízott bennem.
   Nem mondanám, hogy örültem a napok - túl - gyors telésének. Beálltunk a sorban a helyünkre.
- Csak ne ess hasra! - idegesített Luke. Egész reggel ezt csinálta.
- Kösz a bíztatást.. - véletlent színlelve magassarkúmmal a lábára léptem.
- Kösz a taposást. - válaszolt.
- Rendben fiatalság! Semmi izgés-mozgás, beszéd vagy vihorászás! Mint az érett tizenkettedikes, ballagó diákok. - az osztály főnökünk beállt legelőre. A zene halkan elindult, mi pedig bevonultunk a nagyterembe. Leültünk a kijelölt helyeinkre.  A székemen ott várt a beszédem. Az osztály búcsúztató beszédem amit körülbelül háromszáz ember előtt kell elmondanom, lebőgés nélkül.
- Ne aggódj! Jól megírtad, háromezerszer elolvastad, szóval semmi nem lesz. - Luke megszorította a kezemet.
- Igazad van. Csak semmi stressz, nyugi.. - hátra pillantottam Ashtonékra. Rám mosolygott amikor észrevett. Hüvelyk ujját felemelte, miszerint szerinte sem fogok beégni. - Tudod, azért... - fordultam Luke felé. - még most sem hiszem el, hogy leérettségiztél.
- Köszi a nagylelkűségedet, Samantha Gene...
- Ki ne mondd! - szóltam rá.
- Genevieve Ross. - vigyorgott, mire rácsaptam a karjára.
- Lefogadom, hogy Ashton mondta el. - morogtam. Genevieve? Ki adna a gyerekének egy ilyen borzalmas nevet?! Oh, persze a szüleim. A szüleim... Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam nem látnak leérettségizni. Nem fényképezik le egy mozdulatomat kétszázszor, nem ők tapsolnak a leghangosabban amikor kimondják a nevemet. Anya nem hullat értem öröm könnyeket a meghatódottságtól és a büszkeségtől, Mia nem integet nekem hevesen.
- Minden rendben? - kérdezte Luke az arcomat fürkészve. Kérdőn pillantottam rá. Válaszul hüvely ujjait az arcomhoz emelte és letörölte a kósza könnyeimet. Ashtonra pillantottam. Aggódva nézett rám, de csak megráztam a fejemet.
- A szüleimre gondoltam. - nyeltem le a torkomban lévő gombócot. Mindenki hátra kapta a tekintetét, így én sem maradhattam ki belőle. Szívem a torkomba ugrott a késő vendégeket meglátva.

Mia és apa. A négy fiú rám kapta a tekintetét én pedig lesokkolódva bámultam az ajtót.

   Egyesével hívtak ki minket és nyújtották át nekünk az érettségijeinket. Mikor az utolsó ember is lejött a színpadról izgulni kezdtem. Nagyon..   

- Most pedig egy végzős diákunk búcsúbeszéde következik! Samantha Ross! - szólított fel az igazgató. Nagy levegőt vettem és felálltam. Még utoljára megszorítottam Luke kezét és elengedtem. Taps következett, majd a teremben síri csend lett és csak a cipőm kopogása töltötte be a teret. Felsétáltam a színpadra és az állvány mögé sétáltam.  Belekezdtem és csak úgy ömlöttek belőlem a szavak.

- ... Bár útjaink most szétválnak, ki erre ki arra megy, de sosem feledjük a kedves pillanatokat, a vicces emlékeket, a tanárainkat, de legfőképpen egymást. Annyi mindenen mentünk keresztül e négy év alatt, annyi feledhetetlen élményünk van együtt, hogy azt képtelenség elfeledni. - végig Ashtont néztem aki mosolyogva nézett vissza rám. Büszke volt, mint egy apuka. - Örökre a szívünkbe zártuk az iskola első napját és az utolsót is. Az utolsó napot, ahol utoljára hívhatjuk magunkat egy osztálynak, egy közösségnek. De az emlékeink megmaradnak, és akármikor visszajöhetünk ide képzeletben. Egymáshoz, hogy újra átéljük ezeket a csodálatos napokat, a nevetéssel teli órákat és szüneteket, a közös kirándulásokat. Szerintem mindannyiunk nevében mondhatok köszönötetet a tanárainknak akik átsegítettek ezen az élet szakaszon... - mire a végére értem már könnybe lábadt szemmel mondtam a beszédet. Utoljára megköszöntem, majd taps vihar következett. Mindenki feljött a színpadra és egy hosszú sort képezve meghajoltunk. Utoljára összeölelkeztünk mind a huszonheten, majd mindenki szétszéledt. Luke mellett Ashtonékhoz mentünk. Megöleltük egymást mind a hatan, és Ashtontól kaptam egy tök helyes kis csokrot. Az ajtó felé néztem és nagyot nyeltem. Velük a nyomomban mentem oda hozzájuk. Megöleltem Miát aki szélesen mosolygott. Apára vezettem a tekintetemet. - Remélem Amyt nem hoztad. - mondtam modortalanul.

- Csak ketten jöttünk. - vágta rá Mia. Apa átnézett a vállam felett és szemeivel villámokat szórt.

- Még mindig nem tudod elfogadni, mi? Nem tudom mit vársz tőlem, nem fogok a nyakadba borulni és megbocsjátani mindent. - Egy kéz csúszott az alkaromra, majd megfogta és összekulcsolta az ujjainkat. - Fáj, hogy a srácokat és Miát hamarabb nevezném a családomnak mint téged és Amyt?

- Reméltem, hogy ezt négy szem közt beszélhetjük meg. - a kezünkre nézett és mint ha szikrákat lövellt volna a tekintete.

- Mondd csak előttük. Mindent tudnak. Mondd csak, hogy tizenhét évig bűntudat nélkül tudtál hazudni... - hangom elcsuklott és másodpercekig meg sem bírtam mukkanni. Ashton megszorította a kezemet és közelebb lépett hozzám. - Fél órával ezelőtt még vágytam volna a büszke, elismerő pillantásodra, de most, hogy itt állsz előttem nem látok mást csak egy hazug férfit aki apának meri nevezni magát. - összeszorítottam a számat és próbáltam visszaszorítani a könnyeimet. - Menjünk. - suttogtam és lassan elindultam. Miközben elhaladtunk mellettük megsimítottam Mia arcát. Megváltozott. Idősebb és határozottan még szebb lett. Ahogy kiértünk a friss levegőre megálltam. - Adnátok pár percet? - kérdeztem. Ashton homlokon puszilt, majd elindultak az autó felé. Én is távolabb mentem egy kicsit és egy korlátra fektettem a karomat.

- Jól vagy? - kérdezte Luke mellém állva.

- Igen, p-persze. De öt perc kevés helyrerakni magamat..

- Öt perc? Talán negyed órája álldogálsz itt. Nem akarok tolakodni, de ideje lenne mennünk, ha még szeretnél elmenni vásárolni a vacsorára.

- A vacsora.. teljesen elfelejtettem. - kifújtam a levegőt, majd megfordultam és lassan elindultam.

Luke mellém szegődött.
- Meg kellene beszélnetek. - nézett rám.
- Nem. - tiltakoztam.
- Ez a helyzet sem jobb.. Csak adnod kellene egy esélyt neki, hogy elmagyarázhassa.
- Valóban nem, de nem lennék képes eléállni. Nem tudnék azután sem úgy nézni rá, mint egy apára. Ez javíthatatlan. Képtelen lennék újra úgy nézni rá, mint egy apára. - ráztam meg a fejemet, majd beültem az autóba a többiekhez. Ashton és Luke összenéztek, mire Luke megrázta a fejét. - Szóval te küldted utánam..
- Tényleg beszélned kellene vele. - ismételte el Ashton ugyanazt, amivel Luke próbált meggyőzni.
- Te is odajöhettél volna.
- Úgy gondoltam, Luke jobb társaság ilyen téren. Nem vagyok... - keresni kezdte a megfelelő szót. - ...túl tapasztalt apa téren. - dünnyögte, majd beindította az autót.